Hófehér marionettbábuk. Mindenhol. Ahogy a fejem balra fordítom, látom, ahogy az egyikőjük táncolva szalad felém. Örülhetnék neki, érzem is, ahogy a kezeim már lendülnek, a lábaim már el is indultak szembe, de én nem mozdulok. Aztán összeölelkezünk. Én továbbra sem mozdulok. Ő szépen leveszi a kezét a vállaimról, érzem, ahogy a keze hozzáér az enyémhez. Tudom, hogy valami következik. Elindulunk. Egy irányba. Én továbbra sem mozdulok.
Nem szeretem a marionetteket. Nézem, ahogy mozgatják őket. Jobb kéz fel, fej picit jobbra. Most egész test a magasba. Elég lesz, szépen vissza, mindkét kéz előre. Összekulcsol... és így megy mindig. Nem tudom hogy vannak. Sem beszélniük, sem mozogniuk nem kell. Csupán lenniük. Próbáltam egyszer megkérdezni az egyiket, hogy bírja-e még, és nem-e szeretne szabad lenni, de amikor válaszolt volna, egy hirtelen mozdulattal felemelték, és átdobták a színpad mögé. Már nem volt szükség rá abban a jelenetben.
Sajnálom őket. Úgy szeretném elmondani! Olyan nagyon. Hiszen nem is messze láttam. Igen, igen, egy ollót. Ha elmondhatnám nekik, hogy pár csattogás és vége... ha csak egy pillanatra abba az irányba tudnék mutatni...
Nem értem, hogy miért nem megy. Próbálom. Hiszen olyan jól tudom, hogy mit szeretnék tenni. Pár lépés jobbra. Aztán kikerülöm a széket, és az asztalon ott is lesz. Fekete a nyele. És milyen éles! Na, majd azzal. Csak pár nyissz, és kész is lesz, és akkor majd szabadok lesznek. Meg kell tennem.
Elindulok.
Akkor látom, hogy még mindig a fehér marionett mellett haladok kézenfokva. De hiszen én nem! De hiszen én nem mozdultam... nem akartam! Én nem! Én a másik irányba... Én...
És akkor végre meglátom... Nem menthetem meg őket. Én is marionett vagyok... én is...
Aztén eszembe jut, hogy mintha ezt már tudtam volna..s mégis...a szívem időnként elfelejti ezt...ő az egyetlen...neki szabad nem mozogni, ellenszegülni. Sőt, neki megmenteni is szabad...
Nem, nem, nem lehet! Hallok egy finom nyisszantást. És igen, igen...:) a kezem... mozog a kezem:)... és most nem mozog... és most megint...és most nem... és most felemelem:) Én!!! És tudom, hogy volt ott Valaki. S nekem már szabad a kezem :)....
Akkor jövök rá, hogy még mindig ugyanaz a jelenet. De a kezem tényleg szabad. Egyszerre érzem a szabadségot, és a felelősséget. A fehér marionett még mindig mellettem van. Megszorítom a kezét. Már tudom, hogy nem menthetem meg. Nem érem el az ollót. Talán felemelni se bírnám... de ahogy szorítom a társam kezét, találkozik a pillantásunk, s a szemében látom: érzi, hogy ez most igazi volt...
Én várok. Tudom, hogy ahol egy nyisszantás volt, ott lesz több is. Nem látom, de tudom, hogy ott van valahol Ő, aki megteheti...
Nyissz...
