Semmi különös:)

Isten szólt reggel, hogy tessék szépen figyelni, és szót fogadni:P. Na, hát ez nem az erősségem. De örültem, hogy Vele kezdődött a napom. Az "imádok élni" dalt sehogyse tudtam kiverni a fejemből, de mivel itt a magyart ugy-e senki sem érti (vagy aki meg igen, az szinte sosem akar velem beszélni - ez már ilyen Murphys itt is:P), ezért a többi önkéntessel kiegyeztünk egy "I believe I can fly"-ban. Eléggé nem ugyanaz, tudom:P. De szerintem vették a lapot:P.

A boltban ma volt a karácsonyi akciós nap. Igen-igen, november 8-án:D. Szóval egész nap dekorációk, karácsonyfa, zene, és eladnivalók készültek. És egy-két futó, de kedves beszélgetés. Éééééés... 1-2 aprócska meglepit beszereztem magunktól (ha már akció :P) és szépen elgondoltam, hogy milyen szép lenne otthon picit mindenkire gondolni:). Legalább gondolni... rátok :"> :).
Közben azt is megtudtam, hogy végre hamarosan magyar állampolgár lehetek:D. Az itteniek nem értették, hogy ez miért is olyan nagy szám, de én azért kitartóan ezt újságoltam ma mindenkinek:P. Akkora dolog!!!!:D

Aztán egy kedves (még mindig 4 tagú) közösségi alkalom, csendes séta hazafelé - és végre 20 percen keresztül az "imádok élni" mehetett az iPhone teljes hangerejével (ilyen faluvégi úton járok haza, és este 10 után már nem nagyon vannak az utcán, szóval remélhetőleg senkit nem zavart:). Figyeltem, ahogy a hangom összecseng a dallal. És ott valahogy még ez is olyan szép volt (kívülről valószínű nem ezt mondanám, mert hát... nem vagyok egy énekes:P).

Vissza-visszatért egy gondolatfoszlány a fejembe: "mindent odaadni, amink van. Az igazi adakozás mindig kicsit fáj, mindig kicsit belehalunk". Az özvegy két fillérje. Mindene.
Az én ajándékaimra gondolok. Milyen messze vagyok még én ettől a mindentől... - gondolom, és vággyal a még több után, de boldogsággal mindazért, amit már adhatok, tovább mosolygom:).

Szeretem:).

Én vagyok...:)

Végigböngésztem az utolsó pár bejegyzésem.
Csak nagyvonalakban. Észrevettem a dolgokat, amiket szeretek és amiket nem szeretek bennük.
Azt hogy néha annyira homályos, hogy érthetetlen, máskor meg olyan nyílt és tiszta, hogy már szinte az a bűn. Húzogattam a számat jobbra-balra...
... és végül egy őszinte mosollyal és annak az örömével, hogy hú... hiszen nekem sikerül valahogy megfogni magam, egyszerűen ezt éreztem: igen, ez itt mind-mind én vagyok:)!

Őrület :)

Lassan második hónapja, hogy Írország:).
Az országba még mindig szerelmes vagyok, annak ellenére, hogy néha érnek meglepetések:P.
Az első napokban például nem tudtam eldönteni, hogy miért olyan rossz az az üdítő, hogy szinte ihatatlan... kis időbe telt, amíg rájöttem, hogy igazából szörp és vegyíteni kellene:">... Az apró betűs rész, tudjátok:P. Hallgattam is vele rendesen, hogy én azt csak simán próbáltam meg fogyasztani (amúgy az arány 9:1, szóval képzelhetitek milyen rossz volt magára:D).
A csapokkal is elég nehezen boldogultam az elején, és még most sem sikerül rendesen kezet mosni. Fogalmam sincs miért, de képzeljétek: külön csap van a hideg és külön a meleg víznek. Ez nagyjából azzal jár, hogy a hideg alatt a kezem megfagy, a meleg meg rendesen éget. Szóval kézmosáskor egyik csap alól a másik alá próbálom folyamatosan hordozni a kezemet, hogy valahogy működjön a dolog. Fogalmam sincs, hogy ezt az írek hogyan csináljak, de örülök, hogy otthon egy csapunk van:D.

Egy másik igencsak ciki helyzet az volt, mikor sikeresen elmostam folyékony szapannal az edényeket:P. Mert ugy-e nagyjából mosogatógépet használnak, de mivel én ügyes kislány vagyok, hát gondoltam, besegítek. Néztem is, hogy van egy szivacsszerű dolog, na azzal biztosan lehet mosogatni, és hát egy mosogatószerszerű valami a kagyló mellett: az lesz az! -gondoltam. Nagyon furcsálltam, hogy nem akar habozni, de: "biztosan ez is egy ír dolog" - nyugtattam magam:P. Mikor másodjára fogtam neki a mosogató hadműveletnek, odajött a nővér, és finoman szólt, hogy az kézmosó szappan, és levett a polcról egy üveget, hogy abban van a mosogatószer, s inkább azt használjam:D... nem is volt ciki:P. De hát ki gondolná, hogy a szappan van a kagyló mellett, s a mosogatószer a polcon?!:P

A teát tejjel már simán megszoktam. Sőőőőőt:). És a legjobb dolog: mindig van keksz is melléje, szóval úgy élek, mint a kiskirályok:). A kaja se rossz, bár egy igazi szalonnát túróval nagyon hiányolok. Rengeteg a bárány itt, de túrót még nem láttam. Nem vagyok benne biztos, hogy ismerik:P.

Ma pedig Halloween:).
A töklámpások már hozzánk is eljutottak, de hát itt több várt minket ennél:P.

Minden boltban a jelmezek már hetekkel ezelőtt kirakatba kerültek (mind nagyon csúnyák és ijesztőek). A napokban viszont leesett, hogy mire is kellenek:P.

Szóval az első meglepetés vasárnap este ért, amikor százassával járkáltak zombinak öltözött figurák az utcán. Úgy hívják, hogy "zombie walk".

Nem is maga a gondolat volt ijesztő, hanem a valóságszerűsége... nem bírtam rájuk nézni, annyira ijesztőek voltak. Különösen az arcuk:P.

Ezeket a képeket a neten találtam, de igen, valahogy így kell az egészet elképzelni. Általában a nagy akció a Halloween előtti hétvégén van, és hát sikerült kicsit elkapni belőle:).

Ma pedig Halloween napja. Még a város is "díszbe öltözött", erre az alkalomra. Csontvázak, Loch ness-i szörny, és egyebek, itt mind elérhető:P. Az ajtókat halálfejek díszítik, és a pici csöppségeket az anyukájuk örömmel fényképezi egy-egy csontváz közelében:P.

Őrület:P.

Peppe Prado

Below you can read a summary of Pepe Prado's intervention on the SYNOD OF BISHOPS, VATICAN, 7-28 OCTOBER 2012. He is the Founder and International Director of the Sant'Andrea Schools of Evangelization (Mexico). The way he is speaking in front of the bishops about today's reality, is incredible! Read and enjoy:)!

"If Joseph and Mary lost Jesus in Jerusalem, something similar may happen today in the wanderings of our Church.Five centuries ago we left the joyful First Proclamation and took refuge in the sacraments, dogmas and catechisms; which are not bad, so long as they come after the First Proclamation. Not before, and above all, not in its place.
Some lost the Word, and preferred the full plans of human knowledge.
I would not allow myself to state that we have lost Jesus, but I wonder...
- Do we really consider everything as loss and rubbish, upon “knowing Christ Jesus my Lord”? (Ph 3: 7-8).
- Do we experience the joy of he who has found hidden treasure? (Mt 13:44).
- Why in many acts of devotion is it so difficult to find the Risen Christ, alive?
- If the Risen Christ does not appear to all people “but only to the witnesses” who go to proclaim the Gospel (Hech 10, 40:42), can we say that we have had a personal encounter with living Jesus, who identifies us as witnesses?
The people of God repeat and demand to us: “We want to see Jesus’.
Paul failed at Areopagus because he spoke of the resurrection but not of the Risen Christ, while Peter obtained a rich haul in Jerusalem because he “pierced the heart” with the sword of the Spirit. 
The problem is not that the Catholic Church does not evangelize, but rather that at times it is the “non-evangelized” who evangelize. This is to say that some evangelizers have not yet risen to Jordan to have personal experience of the love of God, and have not yet entered into the Last Supper to experience their personal Pentecost.
The pedagogy of the faith is like a football match, played in two halves: the first part is the First Proclamation. The second is the catechesis and theology. Therefore the evangelizers play in the first half, the catechists and teachers, the second. 
Just as Joseph and Mary returned to find Jesus in the place where they had left him (Lk 2:45), so we too return to Jerusalem, where we find an empty tomb."

A hungarian link just below:
Magyarul az alábbi linken olvashatjátok Pepe Prado felszólalását, a vatikáni szinóduson. Pepe Prado a Szent András Evangelizációs Iskola alapítója. Nagyon klassz és bátorító, ahogy a bíboros előtt beszél, tisztán és a valóságról. Szükségünk van Jézusra, és a Vele való személyes találkozásra! Olvassátok hát szeretettel:
http://szentandras.ujevangelizacio.hu/files/pepe_szinodosu_felszolalasa_hu.pdf :)!

Festék.

Próbálom papírra vetni a sokféle szín közül azokat, amiknek ismerem a nevét. Zöld, piros és kék... óóh, a kék... Látod? Lehet segítenem kell... tudod, az a kék, amitől a szemed felcsillan, amitől a kedved jobb lesz, amitől megjelenik a mosoly az arcodon... tudod, az a szép kék :)...

Óh... miért nem érted?:( miért nem látod?..:(

Kicsit így vagyok a színekkel.. Próbálom megfogni őket. Elmondani, hogy mit látok, lefesteni, hogy mi fogott meg, mi csalt mosolyt az arcomra és mi szomorított el... próbálom nagyon és lelkesen és erővel és lendülettel! Nekifutok egyszer és kétszer és igen, harmadszor is nekifutok, hiszen látom ám és értem és tudom, szóval belekiáltom a világba, hadd lássátok ti is!...

És a csend és a némaság válaszol...

És akkor hirtelen eszembe jut. És igen, újra rohanok és közelebb és közelebb, mert a szemedben... igen, a szemedben lehet hogy meglátom, meglátom azt a színt, amiről beszéltem! igen, persze, csak nézhessek mégegyszer a szemedbe! szaladok, még csak egy gondolat és ...

... de nincs ott... várj csak! látok valamit... valami mintha-mintha... ez lenne? de hát én nem ezt mondtam, nem erről beszéltem...

És csalódottan tudomásul veszem, hogy valahol, valami elveszett...

A csendben, akaratlanul is meglátok egy zöldet... ahogy ott ül, csak úgy kedvesen és vidáman... juuuj, és akkor tűnik fel a ficánkoló narancs... és nini, ott a bátor piros is... és a kedvencem: a szégyenlős lila... :) nevet adok szerre mindegyiknek.. aztán újabbakra leszek figyelmes. Mindig jönnek. Állandóan:P.

Egy röpke pillanatban átfut a fejemen, hogy ha mindezt papírra vetem, és egyszer majd - talán évek múlva -, belenézek a szemedbe, akkor talán a szemedben újra látom majd, hogy...

Hazugság, tudom. Láttam már a szemedet...

S nem a szemed a hibás, azt is tudom. Csak vannak dolgok, amik elvesznek... csak úgy. Nem tehetnek róla, s talán mi sem.

Belenyugszom. És... ahogy szép lassan újra a szemedbe nézek... akkor veszem csak észre, hogy amit festettél... az gyönyörű! Más, mint amit láttam... de gyönyörű...

Festek hát tovább! Lefestem azt, aminek van neve, és azt, aminek nincs. Nevet adok, ahogy Ádám, és történetet szövök, ahogy Éva. És ezúttal is elindulok feléd. Még egyszer... még egyszer, utoljára, bele szeretnék nézni a szemedbe..

Óóó, már tudom, ne aggódj. Tudom, hogy a te szemedben nem lehetnek az én színeim, azt nem lehet.. De azt is tudom, hogy amit majd látok, az nagyon szép lesz!

És még valamit tudok... azok a színek azért vannak ott, mert... én festettem... és mert te megnézted.

BFF

A barátaimnak... akik nem tudom, hogy miért szeretnek, de... sose fogom tudni megköszönni azt, akik ti vagytok nekem és amit én mind tőletek kapok... kevés embernek van ilyen hatalmas ajándéka... nagyon kevésnek, azt hiszem...

Szóval... Én csak... köszönöm:(...

Isten tenyerében..

Féltem elindulni, de vágytam is rá. Rá. Nagyon.

Utolsó nap Isten ezt mondta:

"Kellj útra ékességedben és haladj diadallal a hűségért, a szelídségért és az igazságért. Csodákra tanítson jobb kezed: hegyes nyilaid népeket terítenek le eléd, a király ellenségeinek szívébe hatolnak." Zsolt 45, 5-6

Olyan találó volt, de féltem, hogy félreértem. Mire Isten így folytatta:

"Halljad, leányom, figyelj, hajtsd ide füledet. Feledd el népedet és atyád házát. Íme, a király kívánja szépségedet. Hiszen Ő a te urad, hódolj előtte." (Zsolt 45, 11-12)

Isten csodás. Isten hatalmas. Isten szól:). És lesz:P.

Az utolsó napok szépen teltek. Isten megmutatta, hogy milyen sok ember szeret, és megmutatta, hogy egyenként milyen nagyon sokat jelentenek nekem. És én olyan nagyon hálás vagyok nekik és Istennek... nem mindenkinek vannak ilyen különleges barátai... 

Mielőtt elindultam a buszra, még telefonon imáztak is értem:). Elképesztő volt:).

A repülőn nem tudtam csodálni a felhőket, fáradt voltam, s a szememet nem bírtam rávenni az aktív figyelésre. Aggódtam is: mi van ha ezúttal nem leszek nyitott Istenre. Mi van, ha túl fáradt vagyok?...

De Isten megmutatta, hogy nem "mi van?"-ok vannak, hanem Ő van. Ő kívánja a "szépségemet".:)

Dublinban Mike elvitt reggelizni:). Cork-ban Lindsey várt, a busz beért időben, és pár perc múlva a könyvesboltban találtam magam:). Könyvesbolt... keresztény, minden Isten dicsőségét és jelenvalóságát hirdeti... ici-pici édi kis díszek, könyvek, dvd-k... nem nagy hely, de ragyog:). Lindsey és Beth kedves amerikai lányok, akikkel majd dolgozni fogok. Sister Bridget a szomszéd helyiségben van, meghívott a karizmatikus csoportba, és előre szólt, hogy novemberben konferencia, szervezni kell majd:P.

Süti, tea, logikai játék... én egyszerűen csak ámultam, hogy Isten milyen helyre vezetett...

Aztán hazaértünk. 

Ide:

Ámultam és bámultam:). A ház az erdőben van:P. Vagyis szinte:P. Pici falucska szélén... olyan csend, olyan szép, olyan zöld..:)

És ma kirándulós nap volt: szétnézhettem. Megnéztem a Blarney kastélyt :).

Olyan hihetetlen, de olyan mintha Isten találgatná a vágyaimat. Ma sétás nap, holnap bevisznek Dublinba, ugyancsak sétálni.. Nagy fincsi dolgokat eszem, külön szobám és fürdőm van:P. Net:P. Otthon hagytam a sampont, tusfürdőt, fogkrémet, mert nem fért el a táskámba, és itt a lányok mindent adtak. Meg se kellett venni:P. Volt:). Kaptam egy IPhone-t használatra... még sose volt iPhone-om... sose!... nem kaptam otthon átlakítót az itteni prízákhoz: adtak a házban, ingyen!... 

Mindenem megvan! Több, mint minden... Tényleg úgy érzem magam, mint Isten királylánya... Mint aki járni tanul Isten tenyerén...

Mert... szóval szolgálni jöttem. Isten azt mondta: "úgy szolgáld az embereket, mintha Nekem szolgálnál"... és azt tapasztalom, hogy Isten szolgál nekem!!!! :(

Talán megmutatja, hogyan kell? Nem tudom, de... elképesztő!... nincsenek rá szavaim... csak álmaim... egyre több, egyre bátrabbak... szeretnék Istennel álmodni egy világot, ahol így és ilyen nagyon lehet szeretni az embereket!

Tudjátok, ma amikor bementem a kastély-kertbe, nem vettem el szórólapot. Nem vettem észre... Később láttam, hogy másoknak van, s néztem, hogy milyen hasznos lenne, tudnám, hogy merre keressem a dolgokat: és ahogy sétáltam, egyszercsak ott volt előttem egy lapocska.. Térkép és egyebek:). Valaki elhagyta, de már nem volt arra senki. Szerettem volna, hát legyen:) - mondta és adta Isten:P.

Aztán elsétáltam a tóhoz. Olyan szép volt. Mesés. 

És Isten azt mondta:

"Kelljenek fel és hirdessék fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat, ne feledjék el az Isten műveit, és parancsait teljesítsék! Ne legyenek olyanok, mint atyáik, az a pártütő és lázongó nemzedék; A nemzedék, amelynek szíve nem volt kitartó, és lelke nem volt hű Isten iránt."

(Zsolt 78)

Aztán szépen elmagyarázta, hogy mennyire jelen van, és mégis mennyire, de mennyire nem bízik benne az Ő népe. Mi. Én...:(

Tudtam, hogy nekem most éppen könnyű. Most, mikor mannát hullat az égből... de Ő mindig hű és mindig gondomat viseli! Most valamiért kedveskedik és erősít, de kéri, szinte könyörög, hogy ezt a bizalmat, amit most, miközben a tenyerében sétálok, megszerzek: ne veszítsem el! Ne adjam oda soha, senkinek!

Rendesen fájt, hogy Isten mennyire nagyon vágyik a bizalmamra:(. És a tiedre... hogy Isten mennyire komolyan gondolja, hogy az Övé vagyok... Annyira, hogy a pusztában sem felejt el! A sivatagban sem!

Azt hiszem, kicsit abból értettem meg, hogy bár nem mindig ennyire látható a tenyere és a gondoskodása: mégis mindig ugyanennyire élő és komoly! S vagy elhiszem, és bízom benne, vagy hűtlen leszek és lázadó:(. Nem akarok az lenni... Szeretem. Nagyon szeretem.

Picit ez a bejegyzés is azért született, hogy tartalék és erőforrás legyen a sivatagos napokra. Számomra és számodra is. Mert vannak... sőt. És mégis... ahogy egyszer egy különleges embertől tanultam: Jézus meghalt a kereszten, de ebben a fájdalomban, harcban, szenvedésben teljesedett ki..

Szóval, most nem azt kérem Istentől, hogy ne fájjon semmi, és ne legyen sivatag és puszta... csak azt kérem, hogy abban a fájdalomban, sivatagban, ami az én részem lesz, én is ki tudjak teljesedni! Azt kérem, hogy megtaláljam azt a célt, és álmot, amiben a szenvedésnek értelme lesz. És ez benne van... s hogy ennél pontosabban mi is lesz az: háááát, mivel Ő szeretné a legjobban, ha megtudnám,  nem hiszem, hogy ne segítene nekem megérteni és megtalálni:)!

"Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.."

Írországban vagyok.

Egy keresztény, ökumenikus alapítványnál leszek önkéntes decemberig. Amolyan szolgálat:)...

Infós diplomával, mesterizés közben, stabil munkahellyel hogy jutottam ide?:P

Erről Isten tudna mesélni:P. De mivel az Ő hangjára nem mindig elég érzékeny a fülünk, és mert Ő valamiért nagyon szeret embereken keresztül dolgozni... hát elmondom én:).

Álljon hát itt ez az oldal, amolyan bizonyítékként: Isten él, Isten tervez, Isten kiválaszt és elhív, Isten vezet, és Isten a tenyerén hordoz. Tenyerén a pusztában, és tenyerén a zöldellő legelőkön és a vizeken keresztül. Isten úgy szomjazza a bizalmunkat, ahogy mi a szeretetet...

2012. Január.

Volt egy csodálatos kirándulásom Írországba. Azonnal beleszerettem. A fű zöldebb mint máshol, az ég kékebb mint máshol, vidám a zene, kedvesek az emberek, minden szép és tiszta és mesés, de főleg: úgy vigyázott rám Isten, és úgy mutatott nekem "csodákat", mint egy kicsi királylánynak. Úgy vezetett körbe, hogy csak csodáltam... csodáltam a repülőből, a felhőkben, a városok sodrásában, a nyelvben... csodáltam mindenben!

Eldöntöttem, hogy kimegyek. Írország vagy Anglia. Tanulni. Max dolgozni:P. Tanítani szeretnék egyszer. S valahogy ez beleillet a képbe. Látni, tanulni, tapasztalni...

El is kezdtem keresgélni. Egyetlen egyetem jöhetett szóba az egyetemünkkel való kapcsolatok miatt: Corkban. Így találtam meg a várost. Találtam egy szuper mesteris programot is, de az Erasmus nem fizette. Keresgélések követték ezt az időszakot. Közben megismerkedtem egy nagyon kedves ír fiúval is, aki véletlenül pont Cork-i, pont infós:P, és még nagyon sok "pont" volt... Csak csodáltam Istent. Tényleg ide szeretne küldeni? Hogy tud minden ilyen szépen egybeesni?

Közben jöttek az igék, ebben az időszakban szinte állandóan. Február volt.

"... arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek és gyümölcsötök megmaradjon.." (Jn15,16)

"...megsokasít és megáld téged azon a földön, amit elfoglalni készülsz..." (MTörv 30,16)

"... utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat..." (Iz 43,19)

Az én sivatagomban...

Aztán április:

"Én, az Úr hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet. Megőrizlek téged és a nép szövetségesévé teszlek..." "Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek..."

"...tanítására várnak a szigetek..." (Iz 42, 1-6)

Hittem is, meg nem is. Aztán:

"Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem..." (Iz 49, 1)

A köziben valaki angolul kezdett el imázni értem, amikor azon aggódtam, hogy de mégsem elég jó az angolom... Anélkül, hogy tudott volna bármi keveset is a terveimről, csak egyszerűen pont angolul jöttek neki a szavak... csodálltam Istent.

Okés. Kimegyek, mondtam.

Közben kiderült, hogy az egyetemes dolog nem fog működni. Dolgozni nem akartam, szerettem volna Istennel egy évet. Úgy igazán vele. Nem futni megint, ahogy az idén...

Valaki megkérdezte, hogy mit szólnék a szolgálathoz..."Áh, nem.." Suli, munka...nem adok fel mindent.

De csak kíváncsiságból bepötyögtem a google-be, hogy "karizmatikus megújulás, Cork", és kidobott egy nevet. Írtam egy mailt a címre, hogy nem-e van szolgálati lehetőség, de én se gondoltam komolyan... Visszaírták, hogy de, hogy pont egy ilyen alapítványnál dolgozik az illető, és keresnek önkénteseket. Később tudtam meg, hogy ökumenikus (ami nekem a kolozsvári közösségem miatt is naaaagy szempont), és azt is, hogy a legnagyobb szükségük a gyerekekkel és a fiatalokkal való munkában van (amit nagyon szeretek:">)....

Csak ámultam, hogy Jézus milyen jó szervező...:P

Persze beletelt pár harcba, amíg igent mondtam. Szembementem a tanárommal, a szüleimmel, és jó néhány ismerősömmel, akik szerint butaság, amit csinálok. Butaság feladni a biztosat, a bizonytalanért. Mellesleg, tényleg az... de ha Isten kér rá... akkor azt hiszem nagyobb butaság nem ezt tenni :P:).

A lényeg: megtettem... felmondtam a munkahelyemen is. Ez volt az utolsó.

Közben persze állandóan aggódtam, hogy vajon visszamondják-e ezt a lehetőséget. Vajon tényleg Isten hív-e... vajon boldogulok-e... és miután meghoztam a döntést, minden olyan bizonytalanná vált.. (nem mintha nem tudnám, hogy olyankor a próbatételek jönnek, de tényleg nehéz volt...)

Az alapítványnak pénzügyi gondjaik voltak. Nem volt semmi biztos. Ritkán írtak. A kedves srác, még mindig kedves volt, de már nem akartam ennél többet tőle.

Azt éreztem, hogy ott vagyok a levegőben. El kellett fogadjam, hogy hülyét csináltam magamból, és még csak az sem biztos, hogy Istenért, mert lehet én értettem valamit félre... aggódtam.

Nehezen, de végül sikerült megnyugodni abban, hogy nem számít: ha megyek, Jézusért megyek, ha maradok, Jézusért maradok (és csinálok mégegyszer hülyét magamból:P, de na... Ő tudja, hogy mire tanít ezekkel..)

Augusztusban derült ki, hogy mehetek:). Kezdtek a dolgok helyreállni:). Vágytam arra, hogy Jézusnak szolgáljak. Teljesen. Semmi meló mellette, vagy semmi iskola...

Ja, s képzeljétek: a munkahelyemen jelezték, hogy szívesen visszavesznek januártól:P.

A pénzt, amit az alapítványnak fizetni kellett volna, kiderült, hogy nem kell kifizessem, mert még akkor jelentkeztem, amikor ez nem volt érvényben... és végül: találtam lakót 3 hónapra a kolozsvári szobácskámba:)...és még a képeket se kellett leszedjem a falról, mert az új lakót nem zavarja..:">

Szóval... Isten fantasztikus.

Mielőtt elindultam, aggódtam, hogy nem boldogulok majd, hogy nem jelenkeztek gyakran az alapítványtól, hogy mi lesz, ha nem is jön össze és én elmegyek odáig...

Egy barátom csak ennyit mondott: Isten mindent elrendezett, még lakót is keresett helyetted, s lépésről-lépésre vezetett el eddig... s te most sem bízol Benne?!...

Megszégyelltem magam.

Hiszem szeretem... s hiszen tényleg ezt tette és teszi...:)

Hogy mennyire? A következő bejegyzésemben leírom, hogy milyen az, amikor Isten lesi minden kívánságom..:)

Választhatok...

Választhatok, hogy úgy élem-e le az életemet, hogy folyton félek valamitől, ezért meghúzódom a kicsi biztonságos szférámban, vagy esetleg bevállalom, hogy igen, kaphatok még pár pofont, de egy ölelés reményében elindulok.

Választhatok, hogy megtartom-e a szép emlékeket önmaguk szépségéért, vagy hagyom, hogy egy rossz tapasztalat felülírja a korábbi valamennyi szépet.

Választhatok, hogy hagyom-e, hogy a szomorúság (tudjátok, aki bekopogott Vacskamati ajtaján is) lekösse minden gondolatomat amikor erre jár, vagy elszaladok, vagy esetleg ki sem nyitom az ajtót. De talán akkor a boldogságot sem engedem be?

Választhatok, hogy mikor formálok véleményt, és milyet... Választhatok, hogy az időt (ami talán csak órák, percek kérdése) mire használom... különösen amikor igazán kevés van...

Választhatok, hogy akarom, vagy sem... még több: megválaszthatom, hogy mi az, amit akarok. Talán azt, amit kapok nem mindig -, de az álmaimat megválaszthatom:).

Választhatok, hogy megállok a földön, vagy az égnél nem adom alább...

Választhatok, hogy elég nekem egy "azt hiszem", vagy én "igen"-re vágyom...

Választhatok, hogy elég nekem, ha hallok és tudok Róla, vagy én élni, érezni, tapasztalni akarom...

Választhatok...
Persze... csak ha akarok. :) :P

Egy-kettő.. sőt, még három is van...:)

31 nap... és még egy hét.

Ennyi telt el, amióta utoljára bepötyögtem nektek és magamnak egy hosszú-hosszú, de számomra izgalmas (mert ugy-e mégiscsak az én életem:P) gondolatsort.

Lehet ti még nem, de én talán már felkészültem egy következőre:P.

A böjtöm kb. a felénél kudarcba fulladt, ahogy olyan sok ötlet, ami kezdetben nagy lelkesítő, talán még gyümölcsei is vannak, és... egyszercsak mégis meghal. S ez a halál nem az az állapot, mintha valami soha nem is lett volna... nem, ez inkább valami korábban létezőnek a hiánya, egy vágynak a megsemmisülése, vagy csak simán egy csalódás és szomorúságról szól..

Azt szoktuk mondogatni, hogy ha valamit a Szentlélek ültet el, az nem szárad ki. Minden más, ideig-óráig él és lelkesít, s egyszercsak kialszik a láng... s bárhogy is próbálkozunk: nem lehet már tüzet rakni..

Hm... igen, nekem is meghalt a szép böjtös tervem. És olyan sok másik is. Ábrándok, vágyak, remények, álmok... s hajlamos vagyok letörni s sajnálni magam... Az érdekes az az, hogy bár terveim, álmaim, elképzeléseim egyre-másra születnek és halnak meg magamtól: valahogy az életem - az sosem az én erőmből újul meg:).

Furi:P.

Néha elszomorodom, vagy rajta kapom magam, hogy megint leordítottam a fél világot, vagy éppen ismét kiálhatatlan vagyok, vagy épp gőgös, esetleg haragszom, zsummogok vagy bántok másokat... és közben egyre kisebb vagyok, s egyre kevésbé tudok tükörbe nézni is... 

Nem is merek. Nem akarom azt látni, aki visszanéz onnan... 

És ilyenkor ismét jön Jézus, 1001-edszer, és azt mondja, hogy Őt az a vágy érdekli, ami a szívemben van, és amivel szeretni akarom Őt. Azt mondja, hogy igen, 1001-edszerre is tiszta vagyok és megbocsájt, és nekifuthatunk együtt, és újra adja a kezét, hogy megfogja az enyémet - a piszkosat...

S tudjátok mi a nagy csoda? Hogy csak nézem, figyelem, hallgatom, és csodálom, hogy ez az erő: az erőm felállni és újrakezdeni: sosem hal meg. Óóóó, persze, hogy vagyok a béka feneke alatt, de rendesen.. Persze, hogy vagyok úgy, hogy azt hiszem, hogy ennél mélyebben már nem lehet... és nem értem, hogy hogyan mehet tovább úgy a világ, ahogy... (ha ezt nem ismerős, adj hálát érte:) ha ismerős: akkor is, mert Istennek terve van vele:)

És egy idő után, mint a mesében: valahogy Jézus épp jókor ad épp annyi erőt a Szentlélek által, ami elég még egy lépésre. Néha többre... néha úgy tűnik kevesebbre, de... valahogy mégis kihúzom a következő pihenőig:P.

Óóó, én nagyon szeretem:). Ez kegyelem. Nem érdemlem meg. Nem bánok jól vele. Csak kapom, mert Istennek úgy tetszik. Máskor meg másként kapom, mert Isten olyan nagyon szeret:)!

Szeretem:). Úgyhogy: hm... nagyon lassan, néha táncolva, szaladva, máskor pedig csúszva-mászva... de lépegetek...:) Mert Ő nem enged el... Soha!:)

Keressetek és találtok :)

"Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek." Lk 10,9

Mostanában megint nagy keresgélésben vagyok. Az élet nagy kérdéseit szeretném újra megválaszolni. Ki vagyok én? Mit szeretnék? Miért élek? Mi a célom, feladatom, vízióm?

Nagy szavak, s nagy kérdések:), és ismét nagyon aktuálisak, így, lassan 24 évesen is. Meghatározni magamat, a helyemet a világban - mindezt persze Istennel, mert azt már tudom, hogy nélküle nem érdemes. És eszem ágában sincs:P :). 

Mégis nehéz feladatnak tűnik szépen, rendszerezetten, összességében látni az egészet.

Azon is filóztam, hogy vajon miért van olyan sok fiatal, aki "depressziós" (vagy szinte...), miért vannak olyan sokan, akik csak töltik a hétköznapjaikat, és már fiatalon sem látják értelmét az életnek. Arra jutottam, hogy a társadalmi normák átalakulásával, kicsit az életünk is változott. Régebb az átlag norma az volt, hogy lici után házasság, család és persze munka. Az emberek 45-50 éves koruk körül kerültek ismét oda, hogy megtalálják a helyüket a világban (amikor a gyerekek már felnőttek, elköltöztek, férjhez mentek..).  Előtte adott egy helyet, célt és feladatot az anya és az apa szerep, olyan identitást, ami bár nem szűnik meg azután sem, hogy a gyerekek felnőnek, de mindenképpen átalakul. S a szülők ott találják magukat egymással. A szeretet, ami egykor összekötötte őket, jó esetben tart vagy újraéled, de vajon elég-e ez ahhoz, hogy meg tudják határozni magukat? Kicsit azt látom, hogy a feleségnek még így is könnyebb. Neki ugye gondoskodni kell a férjéről... a férj viszont, megkeresi a kenyeret (persze ma már ez is mindkét fél dolga) és...? és itt jön be az az idő, és azok a gondolatsorok, ami az újabb kereséshez vezetnek... Ki vagyok én? Mit tettem, miért vagyok? Mire (volt) jó az életem? Mihez kezdjek? És nagyon sokan ilyenkor fedeznek fel valami értékeset abból az adományból, amit kaptak. Sokan itt fognak neki írni (értékes könyveket), alkotni, építeni... megtalálni saját magukat. Újra. És igen, egyre mélyebben és bölcsebben.

Picit másképp látom az újabb generációk helyzetét. A fiatalok ma már nem 18 évesen házasodnak (legalábbis a nagy része nem), és az egyetem is a "kötelezők" között szerepel. Érdekel vagy sem, szereted vagy sem, akarod vagy sem... "ma már egyetem nélkül mit lehet kezdeni?!" hallod mindenfelől, amíg be nem adod a derekad, és el nem végzel egy szakot. Persze ott van a szabadság, ami az elején maga a paradicsom - aztán pedig már te sem tudod micsoda. A dolgok könnyen értéküket vesztik. Az egyetemet csinálod, mert "kell", a kapcsolataid olyanok, amilyenek, a szabadságot egyre inkább a szabadosság váltja fel, s ami marad: az egyik napról a másikra való tengődés. Valahol ez az az időszak, amikor szinte mindenkit el kezdenek foglalkoztatni azok a kérdések, hogy ki?merre?miért?minek?..vagy adott ponton oda jutsz, hogy már ez sem érdekel... Persze vannak pozitív példák is, pl. akik családot alapítanak, vagy akik már időben felismerték a hivatásukat és ez a motivációs erő megtartja őket. Isten kegyelme:).

Sajnos ha körülnézek az ismerőseim között, egyre kevesebb céltudatos embert látok. Egyre több velem egykorú fáradt bele az egyetembe, mesteribe, már nem érdekli őket szinte semmi, dolgoznak (az infón még jól is lehet keresni), és igazából ez ami kitölti az életüket. Jó esetben 1-2 barát/barátnő. És igen, azt gondolják, hogy ez már jobb úgysem lesz, csak össze kell szorítani a fogadat és kibírni. Én ezt nem akarom elhinni. Lehet én vagyok a buta - apukám szerint az ember, amíg él keresni fog, hiába gondolom azt, hogy találok -, de én hiszek abban, hogy Isten nem ezt a világot teremtette nekünk. Nem erre hívott, nem ez a cél, és nem is ez az eszköz vagy az út. Ez olyan álomszerű lehet, bár számomra valóság.


Istennek hála, látok olyan házasságokat, látok olyan életeket, amikben Őt látom kiteljesedni. Látok olyan hivatásokat, ahol érződik, hogy teremtődik valami. Néha megfigyelek egy-egy életet, és látom, ahogy kibontakozik, látom ahogy az "Alkotó" dolgozik benne, és látom, ahogy a Maga képmására azt az életet is alkotásra hívja...

Ez az én motivációs rugóm. Megtalálni azt, hogy mi az, amire engem hív Isten. Mi az, amiben én lehetek Jézus munkatársa?

Van egy munkahelyem - viszonylag jól fizet, biztos, viszonylag érdekes - és mégis azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen. Furcsa. De szinte biztos vagyok, hogy ha az életem itt kell leéljem, akkor én is azt fogom mondogatni egy idő után, hogy az élet csak ilyen gürizős dolog, és néha ki kell rúgni a hámból s pont. Nem akarom ezt. Élni szeretnék. Fájjon vagy örüljek, de élni szeretnék - nem vegetálni!

Picit sejtem, hogy Isten tanítani hív. Tartottam pár órát az utóbbi időben, az egyetemen is, és ez az amitől megmozdul bennem minden. Ez az, amitől én vagyok. Ez az, amikor valami bennem teljes erővel kiabálja, hogy IGEN:). Szerencsés vagyok azt hiszem, hogy ezt megtaláltam. 

De gyáva vagyok ahhoz, hogy döntsek. Gyáva vagyok ott hagyni valamit, ami fizet, valamiért, ami nem. Gyáva vagyok ott hagyni valamit, ami biztos, valamiért, ami nem az - nem tudom, hogy taníthatok-e, előre sose tudom, hogy lesz-e óra, nyáron nincs pénz... Gyáva vagyok a belső IGEN-re hallgatni a külső NEM-mel szemben. Gyáva vagyok megtenni dolgokat és nem csak beszélni róluk. Gyáva vagyok egyedül menni a bizonytalanság (igen, ez a hit:) útján... Pedig nem lennék egyedül, Jézus velem van, tudom.

Furi, mert nem féltem én ettől régebb, de mindig úgy képzeltem el, hogy majd a párommal megyek így, s akkor ott leszünk egymásnak támasznak, bíztatjuk egymást, és együtt könnyebb. De most Isten egyedül hív arra, hogy kilépjek. Nagyon ijesztő.. megértem? Tényleg hív? Mit szeretne? Igazán ezt? És én? Mert valahol belém vannak írva az Ő vágyai, ezt tudom. De vajon tudok magamban elég mélyre nézni?

Ilyen és hasonló kérdéseken gondolkodom mostanában. Tegnap olvastam, hogy Marissa Mayer, a Google egyik vezető poziciójában lévő alkalmazottja (aki mellesleg a Google első női mérnök alkalmazottja) átment a YAHOO-hoz, vezérigazgatónak. Amit tudni kell, hogy a Google egy nagy, sikeres cég a napjainkban, talán az egyik legismertebb és legsikeresebb IT vállalat, a YAHOO pedig hanyatlóban van, az a hír járja, hogy lassan megveszi a Microsoft, de ha ez nem is következne be: a GOOGLE jelenleg akkor is mérföldekkel jár a YAHOO előtt. Mi vehet rá egy nőt (aki mellesleg 37 éves), hogy ilyen döntést hozzon? És mi motiválhat egy nőt, hogy ennyire sikeres legyen a szakmájában, vagy hogy olyan lelkesedéssel beszéljen róla, ahogy őt hallottam? És mi motiválhat valakit, aki most éppen babát vár, hogy bevállalja ezt a döntést?

Azt mondja egy helyen, hogy szerinte nincs olyan, hogy kiégés, ha az ember szereti azt, amit csinál és meg tudja tenni azt, ami neki igazán fontos... Semmi új, és mégis, látni, hogy valakit motivál a munkája, látni, hogy valaki többet és többet akar belőle, látni, hogy valaki kihívásokra vágyik abban, amit csinál - ez az, ami engem megfogott. Ez az, amit én is meg szeretnék találni és bátorságot gyűjteni, hogy egyszer majd meg is tegyem.

Szóval ez az én válaszom a kérdéssorozatra. Szembenézek vele. Szembenézek, és kérem Istent, hogy segítsen felismerni a válaszokat. Sokszor ez úgy történik, hogy kipróbálok dolgokat, s közben megérzem az ízüket is. Ez az év erre jó volt. Mi jön most? Ki vagyok én? Mire hív Isten? Jó kérdés, és igazából elképesztően izgalmas is. 

Persze néha ijesztő, mert azzal jár, hogy időnként meg kell állni, időnként el kell időzni a csendben, a magányban, a sötétben. És ez ijesztő. Mint amikor lekapcsolod a villanyt, és hirtelen találod ott magad a sötétben, és kezdeni kell vele valamit. Először nem látsz, ijesztő és félsz. De ha megfelelő ideig időzöl ott, akkor egy idő után elkezded észrevenni a csillagokat... És hát... szebbek mint a lámpafény:P. Sőt... gyönyörűek...:) És ebben a csendben hiszem, hogy meghallhatom Isten hangját. Hiszem, hogy felismerhetem magamat, vagy legalábbis picit többet meglátok magamból. Hiszem, hogy ezek az alkalmak, igazi nagy találkozás helyszínei lehetnek.

Miután Jézus megkeresztelkedett, a Szentírás szerint az első dolog amit csinált: böjtölt a pusztában. "Lekapcsolta a villanyt", ott volt a pusztában, ami igen, sötétet, magányt, félelmet is jelent... de ott volt, hogy felkészüljön s meglásson, megtegyen valami elképesztőt.

A puszta: a találkozások helyszíne. Az a hely, ahol a sátán megkísértette, de az a hely, ahol a sátán le lett győzve. Az a hely, ahol a természetfelettivel megtörténnek a találkozások (Jézushoz angyalok jönnek, és szolgálnak neki).

Hát ez a következő lépésem. A puszta. A találkozások. Felismerések. És igen, bízom a győzelmekben is, Istennel. A következő hónapot erre szánom. Érdekes, 31 nap... pont a szülinapomon lesz vége:).

Ebben a 31 napban megpróbálok böjtölni, lekapcsolni a villanyt - nem mert rossz a fény, sőt - , hanem azért, hogy meglássam a csillagokat, amik sokkal gyönyörűbbek:). Ebben a 31 napban kérdezgetni fogom Istent, hogy mit szeretne. Ebben a 31 napban, megpróbálok megállni/megülni a csendben. Megpróbálok csak simán ott lenni, jelen lenni és figyelni Rá. nézni Őt. Befogadni Őt, a válaszait - ha lesznek, a kérdéseit - ha lesznek, de legfőképpen a jelenlétét. Ebben a 31 napban megpróbálok szembenézni a félelmeimmel, a sötétségemmel, és megpróbálok ellene mondani a gonosz hazugságainak, amiknek már bedőlök egy ideje...

Szerintem szép időszak lesz:).

"Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és a zörgetőnek ajtót nyitnak." Lk 11,10

..hallod a szívem dalát...:)

Képzeljétek, épülök:):)!

Újra épülök:)!

Ez azt jelenti, hogy becsukom a szobám ajtaját (igen, igen, jól értetted, van saját szobám:D - és milyen szééép:), és csodálom Istent a csendben. Sétálok a munkába (nyafogva, hogy de nincs kedvem:P), és közben Isten a szívemre beszél, és dícsőítve érkezem be:). Jövök hazafelé, és ott van bennem egy nagy szabadság, egy nagy szabadság abban a tudatban, hogy minden a helyére kerül:). 

Megengedem a vizet a tus alatt, és igen, átélem, ahogy Isten átmos: kívülről, belülről. Megtisztít. Nem mintha piszkosan nem szeretne:). De én tiszta szeretnék lenni:)!

És vmi nagyon klassz: klikk a Send gombra, és elküldöm az emailt, amiben megírom, hogy igen, én is szeretném Írországot. :)

A nap csúcs pontja pedig: egy babát tartok a kezemben, ici-pici Ákost:). Figyelem, ahogy a fejecskéje hozzám simul:). Érzem a súlyát a kezemben.. Érzem, ahogy levegőt vesz, ahogy izeg-mozog, és közben arra gondolok, hogy Isten csodálatos:).

Ezzel a gondolattal megyek haza, mosollyal az arcomon:). Majd egyszer talán nekem is lesz:). Majd egyszer talán én is átélem valakivel ezt a csodát:). Majd egyszer én is megtanulok anyuka lenni:).Úgy gondolok erre, mint valami csodálatos pillanatra:). (Persze, nem egy pillanat lesz, s nem mindig ilyen idilli, tudom-tudom:P.)

De most az egyszer nem hagyom magam önsajnálkozni azon, hogy mennyire vagyok közel vagy messze ettől a pillanattól. 

"Keressétek előbb Isten országát, és mindenek megadatnak hozzá.":)

És én ezt hiszem:). Nem tudom, hogy engem mire hív Isten, de keresem, és tudom, hogy meg fogom találni:). Az én szüleim egyik hivatása az volt, hogy minket felneveljenek:). És na, sztem nem is csinálták rosszul:P:P:D. És az én hivatásom mi lesz?:)

Nem tudom. De várom. Mert az Úr a király:)! Ismeri az én szívem vágyát. Jobban mint én magam:P. És lesznek még nagy pillanataink:)! Sőt... ha őszinte akarok lenni, nagy pillanatokat élünk meg együtt, éppen most is..:) 

És életre tanít:)! 

Megcsodálni az életet, amit ad - elbámészkodni azon, hogy milyen tökéletes is Ákos, és milyen gondosan volt megteremtve:), aztán pedig elcsodálkozni azon, hogy egy ilyen pici, tökéletes teremtményből állok most én is itt, Isten előtt.  

"Álmodban hallgatsz majd tündérmeséket, hallod a szívem dalát"... ez a dal cseng fel bennem. Anyukám és apukám énekeltél sokat. Ahogy dúdolom, úgy érzem, hogy Isten énekeli nekem:). Elgondolkodom. 

Amikor kicsi voltam, valahol biztosan hallottam Isten szívének dallamát:). Most állok Előtte, nézem, csodálom, és... elsuttogom én is Neki, hogy szeretném újra hallani és megismerni azt a dallamot...:">

Minden egész eltörött..

"Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött."  (Ady)

Nem tudom az előző sorokat ismeritek-e... vagy a következő sorokat...

Ez pont a vers közepe. Nem az eleje, és nem is ezzel van vége... 

Érdekes. A vers közepe vagy az élet/életem közepe? Az én kocsiutam az éjszakában?Talán. 

Sokszor gondoltam rá. 

„A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz.” Máté 6,22-23

Elfáradtam. Elfogyott az olajam. Azt hiszem erről mondták a nagyok, hogy "vigyázz, mert könnyen ki lehet égni". Hiába... vannak tüzek, amivel saját magunkat kell megégetni. Legközelebb talán nem gyújtunk rá. Addig pedig tűzoltósdi.

De még mindig bízom abban, hogy valahol bennem ég a világosság. És azt remélem, hogy most, hogy már minden kicsúszott a kezemből, és semmit sem vagyok képes irányítani, talán most méginkább megvalósulhat Jézus vezetése és irányítása az életemben.

Magyarország

“Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmu őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” (Pio atya)


..... (itt jövünk mi... )

Értékes vagyok:). Én:P.

 „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” mondja Pál a 2Kor 12,10-ben.

Rég nem írtam. Hiányzik nekem is, nagyon. Ezek az aprócska blogbejegyzések (na jó, tudom, hogy nem voltak éppen rövidek:P), sokszor segítettek megfogalmazni és átlátni dolgokat. S valahányszor felkerült a falra egy bejegyzés, azt éreztem, hogy igen, ez én vagyok.

Képzeljétek el, néha ilyen tesztelésként is használtam a blogomat:P. Amikor megismerkedtem valakivel, az első dolgaim között volt, hogy elküldjem neki a linket, hogy lássam, hogy lám, érdekli-e, megijed-e:P - vagy esetleg kíváncsi lesz-e rám méginkább:D:P.

Szóval hiányzik az írogatás:">.

Mit csinálok helyette?

Hm... ez érdekes. Ha azt írom, hogy az életem most is ilyen zsufi meg túlélős, az nem sokat jelent, azt hiszem. Hisz kinek nem az?:P

Mégis ez a helyzet velem. El is fáradtam egész rendesen. Csupa jó dolgot csinálok (érdekes a munkám:P, tanítgatok az egyetemen, mesterizek, van két nyolcadikos matekes diákom:P, és közben keresztény képzőkre járok, és próbálok vezetgetni egy extra szupcsi ökumenikus közit:D - dióhéjban:P).

Szóval mind extra érdekes, de... elfáradtam. És semmi sem akar már működni. Egyszerűen nincs sem időm sem energiám jól csinálni a dolgokat. Ez pedig azzal jár, hogy alig-alig vonszolom a dolgaimat magam után (vagy magamat a dolgaim után?)..És közben az önértékelésem egyre mélyebbre zuhan, mert hát "ezt sem, és azt sem tudom megcsinálni"...

De Isten édi:). Mint mindig:P. Hív, nagyon. És megtart. Tegnap azt tanultam, hogy az értékemet nem az adja meg, hogy mennyit csinálok, mi sikerül, vagy mi nem, mennyire rontok el dolgokat, vagy mások mennyire értékelnek. Az értékemet az adja meg, hogy Jézus meghalt értem!!! Annyira értékes vagyok, hogy Jézus vállalta a halált - értem...

:)

Ez pedig klassz:D! Szóval... harcra fel, ma is:P. Ma sem megy a munka, ma is gyenge vagyok:P, a mesteris tanárom ma is haragszik rám:P, ma is ugyanúgy remeg a lábam, ha ki kell állni és beszélni, ma is ugyanúgy próbálják a félelmek és a kritikák uralni az életemet - de... Jézus meghalt értem. Pedig tudta, hogy ki vagyok. Nem azért halt meg, aki majd leszek. Hanem azért, aki most vagyok. Értem, aki halmozom egymásra a bűnöket és a hibákat - akaratlanul is, 1001-edjére is...

Ja, és ma Jézus azt is mondta, hogy apostolnak választott:D. Én persze gőgös is vagyok, meg félek is... de... ,,Ha azt akarom ... te mit  törődsz vele? Te kövess engem!'' Ez volt a fejemben. Meg az, hogy Péter bolond volt, s Jézus Egyházat épített rá. János és Jakab veszekedősek voltak, és nagyravágyóak is, mégis János úgy emlegeti magát, mint "a tanítvány, akit Jézus szeretett".

Ki vagyok én, hogy megmondjam Istennek, hogy rosszul választott?...

"Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős!" S tudjátok mit? Én elhiszem, hogy tényleg az vagyok, s tényleg mindenre képes vagyok Jézusban! Én? A félős és remegő lábammal? Én, aki alig mer egy mondatot is kimondani, ha nem biztos benne? Én, aki Istenben is olyan instabil vagyok? Én, aki néha olyan gőgös, hogy már fáj? Én, akinek 1000szer kell valamit elmondani, hogy elhiggye? Én, aki olyan makacs vagyok, hogy csak na? Én, aki nem tudod arra sem figyelni, aki közel van hozzám?

Tudjátok mit... igen, én:).

Mert én nagyszerű vagyok Jézusban! Nem tökéletes? Nem:P. S hát aztán:P.

Az tökéletes, aki Velem van! Az tökéletes, Akivel én járok:) - s méginkább járni akarok!

"Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket!" Jn 16,15

Vasárnap mikor kijöttem a gyóntatószékből, ez a mondat hangzott el. Hányszor mondta már ezt nekem Isten...

De most elhiszem:)!!!

Az első lépés...

Everything... 

Újra rátaláltam erre a régi kedvenc videómra. Öt percre most állj meg, s úgy nézd végig...

Kérlek, térj vissza te is!!! Amíg élünk, nincs olyan hely vagy helyzet, amiből ezt ne tehetnéd meg!!! Harcolnak érted... te pedig választhatsz... hát válassz!

Nem könnyű, tudom. De amit cserébe kapsz... el se tudod képzelni!!! 

A kedvenc pillanatom az, mikor a lány Isten felé ugrik az utolsó akaratával és erejével... Az az ugrás az életem harca és döntése...

És Isten csak erre vár! Mindvégig csak erre a döntésre várt! És most csendet teremt és békét.

Hiszen Ő Isten... Hiszen Jézus ezért halt meg!

Szeretem... nagyon szeretem... De ez mind semmi ahhoz képest, ahogy Ő tud szeretni!!!És ahhoz képest, Aki Ő igazából...

Everything... everything...:)

Nem akarom másnak adni...

Akik kicsit ismernek, tudják, hogy nehezen ülök meg a fenekemen.

Ősszel olvashattátok, hogy zsúfolt az életem. Hát... ez nem sokban változott azóta, ugyanaz az év, ugyanazokkal a programokkal:P. Sőt... pár dologgal még színesebb lettem, ami szép és jó, de... Elfáradtam.

Rohanok vagy éppen fekszem a sok-sok aprócska problémámmal, amik bezúgják az életemet és gyakran a saját gondolataimat se hallom, nem hogy másét, és főleg Jézusét. 

Hiányzik Isten a nap szinte minden pillanatában. Amikor rá tudom venni magam, hogy csak Vele legyek, akkor olyan, mintha körbevenne a hatalmas karjaival, és azt mondaná a világnak, hogy ő az enyém, és nem adom oda! Nem... nem enged és nem ad oda. Én pedig pihenek a karjaiban. Sokszor azt érzem, hogy az ölébe bújok, és el se jönnék onnan soha.

De aztán persze egy következő pillanatban megint elindulok. S Ő elenged. Nem lenne baj, ha csak oda mennék, ahova küld. De... én makacs vagyok és kíváncsi...

A hétvégén hallottam: ne Istennek mondjuk el, hogy milyen nagy az mi problémánk, hanem a problémánknak, hogy milyen nagy a mi Istenünk:). Hát ma ezt tettem.

Mert az én Istenem igenis hatalmas:)!!!! 

Újra átadtam Neki az életem. Picit átgondoltam, hogy ki is vagyok, mit is kaptam és mit is kezdek vele... S közben felfedeztem valamit: tényleg van életem. És elég csúcsszuper életem van. S én döntöm el, hogy mit kezdek vele. Miről mondok le, miről nem... Mennyit adok és kinek az időmből és magamból...

Pár perccel azelőtt mondtam ki Istennek, hogy nekiadok újra mindent. És most, ott a buszmegállóban valahol egész mélyen éreztem, hogy nem is adnám az életem senki másnak!!! 

Mit jelent ez most? Mit fogok tenni konkrétan? Nem tudom... 

Csak azt tudom, hogy szeretem! És bízom Benne! Tudom, hogy nekem fog kelleni döntéseket hozni és hiszem, hogy meg fogom tudni hozni őket. És azt is hiszem, hogy a Szentlélek el fog vezetni oda, ahol csak Ő uralkodik. Azt hiszem van egy ilyen hely a szívemben is. És ha megtalálom, megkérem Jézust, hogy vegye be az egész birodalmat...:D Ő pedig eljön és uralkodik majd és országának nem lesz vége:). És én nagyon várom azt a napot!:)

Szülinapra...:)

Ez a bejegyzés egy nagyon-nagyon fontos és kedves valakinek szánom, akinek a nevét csak azért nem írom le, mert biztos kitöröltetné, ha itt látná:P. Amit nagyon fontos tudni róla, ahhoz hogy ezt értsétek: nagyon nagy szíve van, és a barátsága nélkül nem tudom mi lenne velem...:">. szóval ez egy aprócska köszönöm...:)

Éééés... egy aprócska szülinapi meglepi is, pici dolgokkal, amik igazán számítanak:).

Ha szeretnél, kívánj velem boldog szülinapot:)!

--------------------------------------------------------------------------

S innentől spéci neked:)! Remélem mosolyogsz majd, még ha nem is lettek a legjobbak ezek a képecskék:P. Na, de nem lövöm le:P.

Találtam neked egy szép kék virágot:)!

Isten éltessen sokáig:)! S szeretgessen:)!!!!

A virág mellé pedig a következő képsorozat elengedhetetlen..:)

1. Az elsők picit csúnyácskák... de.. én beléjük szerettem:">...

Én ezt a címet adom nekik: "Gyere, na:P.."

 

2. Tudom, hogy Iggyvel nem érnek fel, de öleld meg akkor majd őt ilyen szépen, s hagyd hogy visszaöleljen:)...

3. Éééééés ilyen álmokat kívánok:)!!!

(Juuuuj, ha egyszer lesz egy ilyen kutyim nekem is...:">)

4. Őt csak azért, mert mozog, s így szinte tényleg megölelhetlek... képzelj oda, hogy így kapálózom én is nagy  messziről:D... és... csak figyeld a képet... és a panda szemeit... :">

És ez a legutóbbi kép egy nagyon spéci dedikálás... emlékszem ám a videókra, s arra, hogy mennyire vágysz rá.. azt hiszem ide nem kellenek szavak:).

Szóval. Köszönöm. Érted. És ez egy ámen is, igen.

Matekes :P:P

Pár magyarázat talán nem árt: http://tinyurl.com/a8sg2x
:):D

szelíden...:)

Néha elgondolom, hogy milyen lenne úgy ismerkedni valakivel, hogy semmit se kelljen magamról mesélni... nem elmondani, hogy mit szeretek, mi és ki vagyok, és merre tartok, hogyan élek és mi és ki az aki nagyon fontos számomra, hanem csak venni a levegőt, játszani és repülni, anélkül, hogy egy konkrét tudatos szó elhangzana.
Olyan szelíden megismerni egymást, hogy fel se tűnjön... kitalálni és kifürkészni hogy ki lehet a másik, abból, ahogy jelen van és ahogy játszik:)...

Ez a játszik fura szó... de én tiszta és édi játékra gondolok, örömre, táncra és mosolyokra:).

Lehetne ez egy későbbi tudatos szabadság kezdete, talán... hm...nem tudom, de egy gondolatot megért:P:).

"Én vagyok a segítséged"

A napokban, lefekvés előtt szóltam Istennek, hogy csak egyetlen egy mondatot fogok elolvasni a Bibliából. Csak egyet... Ez olyan magamfajta kérés volt, hogy az az egy mondat által szóljon hozzám kicsit, mert nagyon szükségem van Rá..

Kinyitottam a Bibliám. Nem szoktam kinyitósdit játszani, egy ideje tudom, hogy ez nem varázskönyv, hanem az Úr szava. De most csak hagytam kinyílni.

Egyetlen mondat: "Én vagyok a segítséged.". Megfogott Istennek ez az őszinte figyelme és erőteljes válasza. Nem is akarok én másat, és több mondatot sem! Több mint elég..

Ezzel a gondolattal tettem le a fejemet a párnára... S belegondoltam, hogy Isten mennyire nagylelkű is. Ő mondja nekem, hogy Ő az én segítségem... Ő segít nekem megvalósítani az én terveimet... s akkor ott éreztem, hogy ennek nem így kellene lennie! Én akarok az Ő kicsi segítsége lenni, az Ő kicsi eszköze, én akarok Neki segíteni az Ő céljainak a megvalósításában! 

"Én vagyok a segítséged" - mondtam én is.

De ma megintcsak úgy írom ezt a pár sort, hogy az én segítségembe, azaz újra Belé kapaszkodom erősen, hogy ez az időnként rámtörő magány, tehetetlenség, gyengeség és néha a felfúvalkodás ne vegyenek erőt rajtam. Már tudom, hogy mikor tartok ott, hogy éppen kötöm az alkut az önsajnálattal.. 

De azt hiszem ez közös jelszavunk lesz egy ideig az én hatalmas és szerető Istenemmel: "Én vagyok a segítséged"! Megpróbálom túlharsogni, de valójában végtelenül jól esik, hogy Őt ebben sem lehet...:)

Szeretem:D

...azért járok 20 centivel a föld fölött, mert Jézus a szívembe költözött:)!!!

Ez a szabadság...:)...

Feldob. Szeretem:). S olyan igaz...

Pár napja befejeztem a Jonit. Tudjátok, a mozgássérült lány... Férjhez ment:P. Élvezem, ahogy Isten tényleg a kicsiket választja, hogy sok ezer embernek bátorítást adjon, Jézust, célt, értelmet, életet... Én is egy vagyok azok közül, akik részben Jonitól tanultak meg élni - járni:D:P..

És csak azt szeretném, ha Jézus átvilágítana rajtam is, sugározna, és Őt vinném mindenhova:D.. Vagy fordítva:P, Ő vinne mindig magával:P:)!

"Elszakadtunk a Földtől és repülünk,

Nem mondunk már ki szavakat, csak nevetünk, 

Éreztük mindig, hogy lennie kell, valahol,

Most értünk jött el az Úr és végtelen zene szól".

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de néha különösen is várom, hogy Jézus eljöjjön másodszor is:D!! Csak szeretném, ha ott lehetnék és nézhetném... szeretném, ha térdre hullanék ellőtte, és csak csodálnám... aztán felállnék, és úgy ujjonganék!! Teljes erőmből, szívemből és elmémből!:) Sok-sok emberrel egyszerre, hogy újra itt van, újra itt van Jézus, és nincsenek rá szavak, hogy milyen klassz ez:D... várom:)! tudom, hogy végtelen öröm lesz a szívemben:)!

És mégis... ha arra gondolok, hogy ez a találkozás a végső elszámolás ideje is lesz... Tudom, hogy én is csak Isten irgalmából állhatok meg előtte. Csak azért, mert Jézus meghalt minden bűnömért, hogy ne azt kapjam, amit érdemelnék... De amikor embereket látok, akik Jézusnak ezt a hatalmas ajándékát nem fogadják el... akiknek mindegy, akik nem hisznek Istenben, akik bűnben élnek, nem boldogok, és az utolsó nap sem a boldogságot fogja hozni számukra, hanem amit tényleg érdemelnek...:(... És a bűn zsoldja: a halál. Hányszor elmondja a Szentírás is... de minket nem érdekel... És ha nem érdekel, akkor tényleg hiába halt meg Jézus! Számodra, legalábbis, aki nem kérsz az áldozatából: hiába... :(... 

Szomorú vagyok, mikor ezt látom. S nem kell messze menni... Sokszor összeszorul a szívem, amikor szétnézek a családomban... Tudom, hogy Isten küld, de nem vagyok jó hírnök, és lassan haladunk...

Fáj, amikor elképesztően különleges, sokszor nagyon tehetséges embereket látok, ahogy eldobják/elisszák/eljátszák az életüket.. s aztán jönnek a semminek sincs értelme gondolatok... és megintcsak hiába halt meg Jézus...

Sokszor, amikor fáj, csak kapaszkodni s kiáltani tudok, hogy Jézus, én akarom, hogy lenyúlj értem, akarom, hogy megváltoztasd az életem, és Ő lenyúl s megteszi. Ahogy akkor mindent megtett a kereszten is.

Sokszor, a csendben, sétákban... velem van és mosolygásra késztet:D... És ilyenkor megértem, hogy Isten mennyire jelen van mindig és mindenhol, csak mi a "biztonság kedvéért" feltesszük a napszemüvegünk..:P 

Isten:)...? Szentlélek...? Jézus? 

Csodálom. Szeretem...:D

Közel sem teljes kép, mégis...

És képzeljétek... ez egy igaz történet...

u.i.
Nem vagyok az amerikai történetek nagy rajongója... de az életé és Istené igen!:)
Így fogadd ezt:)!

Kérdéses kérdések...

Mindig mindent valamiért?
Olyan nincs, hogy önzetlenség?
Olyan nincs, hogy csak úgy?
Olyan nincs, hogy ne várjunk semmit?
Olyan nincs, hogy elengedjünk? Vagy ha van, most őszintén, tényleg nekünk kell elengedni, vagy mi vagyunk azok, akiknek valaki más kell elengedjen....?

Nem szeretem ezt a számítós világot!!!
És akkor? Ettől másabb lennék? Pont én?

És ilyenkor jönne az, hogy kérlek, bocsáss meg... nekem...

El. S vissza:).

Annyira szaladtam volna. El, messze, valahová, ahol nem vagyok bezárva normák, feladatok, elvárások közé. Ja, ja, tudom, hogy én keresem magamnak...

De Írország összejött:)! S nem tudom leírni, milyen volt... az egy dolog, hogy beleszerettem... de, ami ennél nagyobb: szabad voltam ott, egészen egy hétig:P! Csak figyeltem mindent és mindenkit (magamat is:P) kívülről, és csodáltam, hogy Isten milyen szépeket teremtett:). Az tényleg egy olyan hely, ahol ezt sokáig meg lehet tenni, anélkül, hogy az ember megunná:P... (Talán majd egy beszámolót arról is írok, de ez most fontosabb:P.) Úgy jöttem haza, hogy 1000-rel be voltam pörögve, hogy én ki akarok menni még! Nem tudom most sem, hogy mi az, ami ennyire megfogott... az angol? a táj? a színek? a felhők? a tenger? az ismeretlen? 

Ahogy megérkeztem: munka. Aztán 4 nap Németország... Augsburg. Ökumenikus keresztény konferencia.. Azt vártam, hogy megváltozik az életem! Hogy Isten kijelenti, hogy menjek, hagyjak itt mindent, vagy ha nem ezt, akkor az itthoniakban mond valami bíztatót... vagy csak kifordítja sarkából a világot!... legalább az enyémet...

De nem. Érdekesen jöttem haza. Próbáltam beépíteni az életembe azt a sok csodát (fizikai csodákat is!!), amiket kaptam, láttam és megéltem. Csak Isten tüze hiányzott. S a mutatóujja...

De... tudjátok, most egy héttel minden után... én azt hiszem, hogy megint minden kezd a helyére kerülni:).

Honnan tudom?

Tegnap felvigyáztam egy teremben - tartottam néhány labort ebben a félévben az egyetemen, s az ő vizsgájukon voltam - ... néztem őket, figyeltem, próbáltam segíteni, ha valamit nem értettek, és végig az volt bennem: igen! Ugyanazt a szabadságot éreztem, mint Írországban... álltam, és megint mintha kívülről néztem volna magam és a helyzetem, és azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni!

S akkor itt azt értettem meg, hogy szabad bárhol lehetek. Igen, kint is. De itthon is... Ahogy Írországban szabad tudtam lenni, és Németországban már nem annyira - az elvárásaim miatt, úgy lehet, hogy ha mégegyszer kimegyek, már nem ezt fogom kapni.

Ha pedig maradok, és élem az életem, ahogy eddig: lehet megint macskaszorítóban fogom érezni magam... de ha fel tudom fedezni, hogy mi az, amire Isten tényleg hív...

Én hiszem, hogy szabadságot is fog adni hozzá! 

Miért a tanítás? Nem tudom megmagyarázni... csak azt tudom, hogy nem először, de tegnap megint az egész lényem kiabált: igen, igen, ezt akarom!! Feltölt. Lelkesít. Értelmet ad.... szóval juuuj, de szeretem:P!!! 

S akkor most? Nem tudom. Alapos imahadjáratra van először is szükségem:)! Vágyom rá, hogy Jézus többet beszéljen velem... s na, nem nehéz még nekem sem rájönni, hogy elég nehéz, ha én folyton futok és úton vagyok:P.

Kíváncsi vagyok mik a következő lépések...

Minden olyan homályos.

Mégis azt érzem, hogy elindultam... kaptam valami olyan Istenből, ami segít, hogy menjek és ne féljek... Szentlélek? Szerintem igen:P.

Nem látok magam előtt semmit. De látok pár célt a távolban és néha egy-egy tükörbe is belenézek Istennel (duplán jó: látom magamat - azaz sokat tanulok, de meglátom és megsejtek Belőle is valami nagyon különlegeset!!). És Augsburg egy ilyen tükör volt nekem. A tegnapi vizsga is. Az imáim is.

Hm.. és hát...:).. akkor tudom szívből dícsérni Istent, ha meglátom Őt!!!

Hát én látni akarom! Nem csak keresni... nem csak tudni Róla... pláne nem csak beszélni Róla:P...

Szóval ami most jön: figyelni próbálok, bízni abban, hogy amit érzek, látok, azt Ő mutatja, s érzékennyé szeretnék válni a hangjára... Óóóó, s elengedni az aggódást:P.

Mégiscsak az univerzum teremtőjére bíztam az életem, hát nem?!!!!:P :)

De szeretem:D...