Sokszor azt hiszem csak álmodni lehet iyen szépet. Ülök a repülőn. Ablak melletti hely. Már sokadjára, de még mindig pont akkora csoda, mint legelőször volt.
Derűs, meleg, kedves január. Süt a nap lent, sünt a nap fent. Bámulom a hegyeket. Minden olyan tisztán látszik. Erdők, hegyek. A rengeteg. Semmi kétség. Ilyenkor, így, fent - megkérdőjelezhetetlen a gyönyörű.
Reggel a csudiszép kanapén ébredtem. Szétnéztem a szobában, és már akkor éreztem a szépet.
Vegyes érzelmek. A kényeztető, az örömteli, a kedves. És a sok kötelező - hogy mindez elérhetővé válhasson. A munka, a “have-to”, azok a nagy ígéretek.
Most itt fenn a repülőn mintha mindez már nem számítana. Mintha mindent elfelejtenék. Ilyen magasban már nincsenek láncok. Csak a szép van. A béke, a vágy, és a beteljesülés.
Innen fentről minden a helyén van. És jól. Nem ér el idáig a zaj, a káosz, a szorongás. Még a fájdalom sem.
Kábulat ez, igen. A szépség, a távolság és a szabadság kábítása.
És én nem is akarok leszállni.
Csak majd pár óra múlva. Addig kipihenem. A valóságot.
