Hihetetlen, hogy mekkora ereje volt (van) számomra ennek az írásnak (a maga hiányosságaival). Állandóan halljuk az olyan bátorításokat, hogy "majd eljön számodra is az igazi" (nem is akárki, az "igazi"!!), meg hogy "Isten kirendeli", meg hogy "olyan lesz, amilyet kiimádkozol". És sok más formáját is hallottam már. Aztán persze emellé jönnek a "van-e hited", és az "olyankor jön, amikor nem is várod", és az "Isten beteljesíti minden vágyadat" típusú kijelentések. Ezek azok, amik után nagyokat sírunk, és sikerül még menni pár 100 métert előre, nagy bizalommal, hogy "majd Isten!". Vagy simán sosem állunk szóba többet az illetővel. Aztán kezdődik minden előlről.
Nem ez az egyetlen területe az életünknek (vagy maradhatunk az enyémnél is, ha úgy könnyebb olvasni:P), ami esetlegesen nem végződik "happy-end"-del. Persze szeretjük a boldog befejezést. A tündérmeséket, a szép királykisasszonyokat. Egyszer a főnököm meg is jegyezte: a meséknél a kamerák egy bizonyos szögből vesznek. A főszereplő boldogan él, amíg meg nem hal... a többi szereplő... előbb hal meg, s talán nem annyira él boldogan, különösen ha előtte lenyisszantották a fejét. Mellékes.
Mi kicsit tündérmesében nőttünk fel. Apukám és anyukám... szóval igen, nekünk megvolt az, ami nektek talán nem. Vagy igen. Nem tudom. Persze, én is kardoskodtam amellett, hogy az én gyerekkorom sem volt tökéletes, és nem álomkép mindez (fenntartom), de... az az igazság, hogy jó volt. Szerettek, és mind tudtuk, hogy az milyen. Apuék előnkbe tettek mindent, amit lehetett (nem fizikai dolgokra gondolok - de azok nem is igazán számítottak nekünk - utólag értem jobban, h számukra milyen fejtörés volt), és arra tanítottak, hogy ez a világ szép és jó hely, és hercegnők vagyunk benne. Azok voltunk. Szerintem a húgom is ezt mondaná. (Ha mondaná. :) ) Apu, ha lehetett volna, mindent elvitt volna helyettünk, ami rossz. Anyu másképp ugyan, de ha kell még nagyobb erővel.Talán pont az a felnőttéválás, amikor ezt egyre világosabban kezded látni. És eldöntöd, hogy mit kezdjél vele. A világ tökéletlenségével. A magadéval. A megnemértettséggel, a magánnyal, a hiánnyal. Na mit?
Na de vissza. Mi is van akkor igazán? Van Isten? Vannak vágyak, amiket Ő helyez el bennünk? Érdemes a "tündérvilágban" hinni? Hiszen olyan sokan, a nagyok és okosak elmondják, hogy velük megtörtént! Csak ki kell tartani, ezt meg ezt meg amazt tenni... és legfőképpen: hinni, mert ezen áll vagy bukik ám. Ha nem jön össze: nem hittél eléggé. Elrontottad. Úgy sajnálom...sajnállak. Aztán inkább többet nem is nézek oda, mert a pozitív gondolatokat kell a fejemben tartanom. Biztosan megérted.
Ha már a hitkérdésnél tartunk: én ezt nem hiszem. Nem így hiszem. Ha az egész társkeresésemet, boldogságomat Istentől teszem függővé (Ő adja, Ő keresi, Ő rendeli ki!), akkor ha nincs: azért is Ő a hibás. Ha a dolgokat az életemben csak Tőle várom: akkor Ő a hibás azért, ami fáj. Ő öl, Ő hagy el, és Ő okoz nekem fájdalmat. Naponta. Többször.
Pár hónapja, Velencében értettem meg ebből a leckéből egy nagy szeletet. Két órája érkeztem meg, mikor szólt a telefon: egy nagyon kedves barátomat baleset érte, megfulladt a tengerben. Miután dühösen, ordítva püföltem napokig Isten mellkasát (na meg könyörögtem térdelve, kétségbeesetten), leesett valami. Az élet nem azonos Istennel. Annak kellene lennie, de nem az. (Hadd ne menjünk bele most a teológiai miértekbe.)
Az életben történnek jó és rossz dolgok. Benne van az én kezem, másoké, az Övé, meg azé a másiké is rendesen. És Isten, valamiért (passz), úgy dönt, hogy nem él a hatalmával, és nem söpör el mindent, mint ahogy Noéék idejében. Marad hát az, hogy az élet bizony nem úgy "igazságos", nem úgy "szép", és nem úgy "tündérmesés".
És igen, meghalhatok egyedül. Holnap, vagy 30 év egyedüllét után. Igen, vannak pici babák, akik meg sem születhetnek. Igen, lesznek mély vágyak, amik nem válnak valóra. Igen, az, hogy Istennel járok, az nem ezekre garancia. (Bocsi, de Mózes sem ment be az ígéret földjére. És Ábrahám sem látta meg a tengernyi utódját.)
Azt gondolom, hogy bármi jöhet. A jövő előttem, előttünk van. Sok minden múlik azon, hogy mit teszünk meg. Sok minden múlik azon, hogy Istennel vesszük-e a kanyarokat. De végeredményben erre az életre nincsenek se receptjeink, és a jövőt sem ismerjük. Igen, néha úgy tűnik, hogy minden a legszebben alakult, akiknél pedig nem... hát őket inkább csak vágjuk ki a képből, mert elrontja az összhatást.
Ma végre az igazságot hallottam. És egyből elmúlt a magányom és az önsajnálatom. Valahogy így van ez. Az igazságnak, főleg ha tényleg szeretetből jön (bocsi a közhelyért), hatalma van. Mert a szavaknak ("Isten mondta és lett"), teremtő erejük van. Hoppá.
És most a kérlek.
Ne úgy legyünk keresztények, hogy olyasmiről győzködjük a másikat, amit nem tudunk, amiről nincs ismeretünk. Lehet, hogy van, akinél bejön. De nem mi vagyunk az Isten. (Max istenek, s azt meg minek?!) És ez a világ nem a paradicsom. Nem tudom, hogy mindig minden rendben fog menni. Nem tudom, hogy jó lesz. Nem tudom, hogy lesz-e párod vagy sem. Nem tudom, hogy a gyereked betegen fog-e születni, vagy sem. Nem tudom, hogy beteljesíted-e az életedet vagy sem. Nem tudom, hogy fennmarad-e a neved, változtatsz-e magadon vagy a világon. Nem tudom, hogy lesz-e munkád, valaha lesz-e könnyebb az életed. Nem tudom, hogy számítasz-e azoknak, akik körülötted vannak. Fogsz-e.
De élsz.
Az egyetlen "tündérmese", amiben hiszek, és amiért ma élek, és majd egyszer meg fogok halni (bocsi, tudom, drámai), az Jézus Krisztus. Tudom, hogy Ő él, és tudom, hogy a jó Isten nem erről a világról álmodott. De tudom, hogy akar. Engem és téged erre a világra, mert életet adni és elvenni... az még mindig az Ő hatásköre. Nem tudom, nem értem, hogy mit miért enged meg, de okosabb, és valahol (amit de szeretnék látni és érteni!), a dolgokat kézben tartja, és egyszer majd számunkra is összeáll a kép.
Addig meg... bármi jön is, jó, rossz, magány, másféle magány, boldogság vagy akármi... nem kell, hogy egyedül menjünk végig rajta.
