Az igazság, ami megszabadít

Ma érdekes cikket olvastam. Akik tudtok angolul itt elolvashatjátok. Lényegében arról szól, hogy nem, nem minden nőnek lesz férje, aki arra vágyik. Aztán pár jó tanács a továbbiakra.

Hihetetlen, hogy mekkora ereje volt (van) számomra ennek az írásnak (a maga hiányosságaival). Állandóan halljuk az olyan bátorításokat, hogy "majd eljön számodra is az igazi" (nem is akárki, az "igazi"!!), meg hogy "Isten kirendeli", meg hogy "olyan lesz, amilyet kiimádkozol". És sok más formáját is hallottam már. Aztán persze emellé jönnek a "van-e hited", és az "olyankor jön, amikor nem is várod", és az "Isten beteljesíti minden vágyadat" típusú kijelentések. Ezek azok, amik után nagyokat sírunk, és sikerül még menni pár 100 métert előre, nagy bizalommal, hogy "majd Isten!". Vagy simán sosem állunk szóba többet az illetővel. Aztán kezdődik minden előlről.

Nem ez az egyetlen területe az életünknek (vagy maradhatunk az enyémnél is, ha úgy könnyebb olvasni:P), ami esetlegesen nem végződik "happy-end"-del. Persze szeretjük a boldog befejezést. A tündérmeséket, a szép királykisasszonyokat. Egyszer a főnököm meg is jegyezte: a meséknél a kamerák egy bizonyos szögből vesznek. A főszereplő boldogan él, amíg meg nem hal... a többi szereplő... előbb hal meg, s talán nem annyira él boldogan, különösen ha előtte lenyisszantották a fejét. Mellékes.

Mi kicsit tündérmesében nőttünk fel. Apukám és anyukám... szóval igen, nekünk megvolt az, ami nektek talán nem. Vagy igen. Nem tudom. Persze, én is kardoskodtam amellett, hogy az én gyerekkorom sem volt tökéletes, és nem álomkép mindez (fenntartom), de... az az igazság, hogy jó volt. Szerettek, és mind tudtuk, hogy az milyen. Apuék előnkbe tettek mindent, amit lehetett (nem fizikai dolgokra gondolok - de azok nem is igazán számítottak nekünk - utólag értem jobban, h számukra milyen fejtörés volt), és arra tanítottak, hogy ez a világ szép és jó hely, és hercegnők vagyunk benne. Azok voltunk. Szerintem a húgom is ezt mondaná. (Ha mondaná. :) ) Apu, ha lehetett volna, mindent elvitt volna helyettünk, ami rossz. Anyu másképp ugyan, de ha kell még nagyobb erővel.

Talán pont az a felnőttéválás, amikor ezt egyre világosabban kezded látni. És eldöntöd, hogy mit kezdjél vele. A világ tökéletlenségével. A magadéval. A megnemértettséggel, a magánnyal, a hiánnyal. Na mit?

Azt hiszem sokan Istent ilyen hiánypótlónak használjuk. Értem is, hogy miért gondolják kívülről az emberek, hogy a "gyengék"-nek van szükségük a hitre, Istenre. Ha Isten csak egy mankó... ugyan minek?! Ha legalább valódi mankó lenne! (És mindezek ellenére mégis azt gondolom, hogy csupa féllábúak vagyunk idelent, és bizony azt a botot fentről dobják. De őszintén, Isten az a fehérhajú, aki folyton helyreteszi, ami rossz és pont? Valami szerelőféle?)

Na de vissza. Mi is van akkor igazán? Van Isten? Vannak vágyak, amiket Ő helyez el bennünk? Érdemes a "tündérvilágban" hinni? Hiszen olyan sokan, a nagyok és okosak elmondják, hogy velük megtörtént! Csak ki kell tartani, ezt meg ezt meg amazt tenni... és legfőképpen: hinni, mert ezen áll vagy bukik ám. Ha nem jön össze: nem hittél eléggé. Elrontottad. Úgy sajnálom...sajnállak. Aztán inkább többet nem is nézek oda, mert a pozitív gondolatokat kell a fejemben tartanom. Biztosan megérted.


Ha már a hitkérdésnél tartunk: én ezt nem hiszem. Nem így hiszem. Ha az egész társkeresésemet, boldogságomat Istentől teszem függővé (Ő adja, Ő keresi, Ő rendeli ki!), akkor ha nincs: azért is Ő a hibás. Ha a dolgokat az életemben csak Tőle várom: akkor Ő a hibás azért, ami fáj. Ő öl, Ő hagy el, és Ő okoz nekem fájdalmat. Naponta. Többször.

Pár hónapja, Velencében értettem meg ebből a leckéből egy nagy szeletet. Két órája érkeztem meg, mikor szólt a telefon: egy nagyon kedves barátomat baleset érte, megfulladt a tengerben. Miután dühösen, ordítva püföltem napokig Isten mellkasát (na meg könyörögtem térdelve, kétségbeesetten), leesett valami. Az élet nem azonos Istennel. Annak kellene lennie, de nem az. (Hadd ne menjünk bele most a teológiai miértekbe.)
Az életben történnek jó és rossz dolgok. Benne van az én kezem, másoké, az Övé, meg azé a másiké is rendesen. És Isten, valamiért (passz), úgy dönt, hogy nem él a hatalmával, és nem söpör el mindent, mint ahogy Noéék idejében. Marad hát az, hogy az élet bizony nem úgy "igazságos", nem úgy "szép", és nem úgy "tündérmesés".

És igen, meghalhatok egyedül. Holnap, vagy 30 év egyedüllét után. Igen, vannak pici babák, akik meg sem születhetnek. Igen, lesznek mély vágyak, amik nem válnak valóra. Igen, az, hogy Istennel járok, az nem ezekre garancia. (Bocsi, de Mózes sem ment be az ígéret földjére. És Ábrahám sem látta meg a tengernyi utódját.)

Azt gondolom, hogy bármi jöhet. A jövő előttem, előttünk van. Sok minden múlik azon, hogy mit teszünk meg. Sok minden múlik azon, hogy Istennel vesszük-e a kanyarokat. De végeredményben erre az életre nincsenek se receptjeink, és a jövőt sem ismerjük. Igen, néha úgy tűnik, hogy minden a legszebben alakult, akiknél pedig nem... hát őket inkább csak vágjuk ki a képből, mert elrontja az összhatást.


Ma végre az igazságot hallottam. És egyből elmúlt a magányom és az önsajnálatom. Valahogy így van ez. Az igazságnak, főleg ha tényleg szeretetből jön (bocsi a közhelyért), hatalma van. Mert a szavaknak ("Isten mondta és lett"), teremtő erejük van. Hoppá.


És most a kérlek.
Ne úgy legyünk keresztények, hogy olyasmiről győzködjük a másikat, amit nem tudunk, amiről nincs ismeretünk. Lehet, hogy van, akinél bejön. De nem mi vagyunk az Isten. (Max istenek, s azt meg minek?!) És ez a világ nem a paradicsom. Nem tudom, hogy mindig minden rendben fog menni. Nem tudom, hogy jó lesz. Nem tudom, hogy lesz-e párod vagy sem. Nem tudom, hogy a gyereked betegen fog-e születni, vagy sem. Nem tudom, hogy beteljesíted-e az életedet vagy sem. Nem tudom, hogy fennmarad-e a neved, változtatsz-e magadon vagy a világon. Nem tudom, hogy lesz-e munkád, valaha lesz-e könnyebb az életed. Nem tudom, hogy számítasz-e azoknak, akik körülötted vannak. Fogsz-e.
De élsz.
Az egyetlen "tündérmese", amiben hiszek, és amiért ma élek, és majd egyszer meg fogok halni (bocsi, tudom, drámai), az Jézus Krisztus. Tudom, hogy Ő él, és tudom, hogy a jó Isten nem erről a világról álmodott. De tudom, hogy akar. Engem és téged erre a világra, mert életet adni és elvenni... az még mindig az Ő hatásköre. Nem tudom, nem értem, hogy mit miért enged meg, de okosabb, és valahol (amit de szeretnék látni és érteni!), a dolgokat kézben tartja, és egyszer majd számunkra is összeáll a kép.

Addig meg... bármi jön is, jó, rossz, magány, másféle magány, boldogság vagy akármi... nem kell, hogy egyedül menjünk végig rajta.

Feketén fehéren

Két és fél hónap.

Egy kis erős paprikás kaja, indiai szakács... és máris indokoltak a könnyek.

Nem sikerült elvinni a hétvége gondolatait. Ez ilyen, néha nem sikerül.
Nem sikerült elvinni az apró-cseplő kudarcokat sem. Ez ilyen, de aztán jönnek a fogodzók, és felállunk. Fel bizony.
Apukám halálakor megfogadtam, hogy az én életem az életről fog szólni, és nem a halálról. Előre fogok menni, és olyasmit tenni, ami megéri. Nem sikerül, nem találom, nincs értelme. Ez is ilyen, tudom. S jönnek már a jobb napok, és egyszercsak minden magától összeáll majd. Magától. "Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!"

Az utolsó két vasárnap a gazdag ifjú története jött velem szembe. A "mit tegyek?"... és az: "Add el mindenedet, amid van, és kövess engem." Na meg: "Jézus ránézett és megkedvelte őt.".
Ránézett. Megkedvelte. És a kihívás. Megmondta, hogy mit tegyen, mire az szomorúan távozott. Sokszor gondolkodom, hogy nekem mit kéne tennem. Mi az a kihívás, az a konfort zónából való kilépés, az a vizenjárás, amit ma meg kéne tennem. Micsoda? Olyan sokszor eldöntöttem már, hogy ennyi volt, indulok! de mintha minden zsákutcába vezetne...
Vajon, Jézus azért nem mondja, mert nem akarja a "nem" terhét rám tenni? Nem akarja, hogy azzal kelljen élnem, hogy visszautasítottam? Ezért inkább addig vár, amíg igent tudok majd mondani?
Vagy... azért nem mondja, mert már belefáradt folyton mondogatni? Mert már annyiszor vágtam be magam után azt az ajtót?

Nem tudom. Köd van és homály. Vagy csak nekem kéne egy szemüveg. Közben meg egyre többet gyűjtök a "ha hozzámérsz, harapok"-ból. Szóval előre is bocsi a pofonokért. Nem vagyok túl könnyen simogatható egy ideje. (de jó lenne, ha elbírnád a tüskéket!)

Szeretnék hagyma lenni. Lefejhető. De nem vagyok.
Szeretném, ha valakinek fontos lenne fejtegetni.
Szeretném, ha türelmesebb lennék. Szeretném, ha nem bántanék meg olyan sokakat.
Szeretnék jobban hinni. Többet tenni. Megsejteni. Indulni.
Szeretnék butább lenni, hogy ne érdekeljen.
Szeretnék okosabb lenni, hogy változzak és változtassak.
Szeretnék bátrabb lenni. Szeretnék szebb. Őszintébb. Gazdagabb. Szegényebb.

Vajon... eljön az a perc, hogy önmagam akarjak lenni? Az az önmagam, akit már ismerek, és nem csak az, "akivé" válni szeretnék?

Jó lenne nem sajnálni azt az időt, amit ebben a keresgélésben töltök. De úgy néz ki vannak dolgok, amiket nem lehet lespórolni. Nagyon remélem, hogy egy szép napon úgy fogom érezni, hogy megérte. :P

Addig pedig: marad a bakancslistám bővítése... Végülis... amíg álmai vannak az embernek, addig csak jó, igaz? Álmodni tudok. Hinni... ó, de nehéz is! Ez a világ nem a hitet tanítja... sem Istenben, sem magadban, sem az álmokban... úgyhogy... nem a világtól fogom megtanulni!

Zsákbamacska - Elkapom a július grabancát

Hát itt. Újra itt, nektek, veletek, saját magammal. :P

Óóó, milyen gazdag is volt ez a két hónap! Ha tudnám, hogy hogyan kell, akkor szépen megfognám mint egy zsákot, és kiborítanám ide. Hogy szemelgessétek és olvasgassatok abból, ami elétek gurul. Vagy amiért hajlandóak vagytok odanyúlni.
De nem találom a sarkakat, úgyhogy játszunk mondjuk szembekötősdit. Azt úgy kell, hogy bekötött szemmel halászol ki valamit az előtted lévő szatyorból. Valamit, ami formára, fogásra éppen kellemes - vagy kellően érdekesnek tűnik. Jó játék.

Szerelem
Továbbra sem alakul. Néha tök lazán veszem az egészet, néha beleélem magam a sorozatom főszerepébe, de a rendezői feladatokat is úgy érzem, hogy nekem kell kézbevenni. Jaj, de nem megy! Azt hiszem ezzel a témával már megettem a barátaim fejét is, és talán jobban várják, mint én, hogy egyszer az a bizonyos valami bekövetkezzen. Azt mondják, hogy akkor fog megtörténni, amikor nem számítasz rá. Mint oly sokunknál, ennek esélye nálam is a 0-ba tart. :) Az idei 4 lagziból kettő már megvolt. Sokkal jobban sikerült, mint számítottam rá, mégis, az a ragyogó ötletem támadt, hogy lehetne egy esküvői párkölcsönző szolgáltatás. Egy magas, barna, jól táncoló, kedves, vicces, okos srácot választanék. Ne legyen hisztis (egy elég:P). Szeresse a rock and roll-t, és lehessen vele beszélgetni. Mindenféléről. S ha arról van szó, akkor ki-, meg bemászni az ablakon. Igen-igen, csak egy sima esküvői partnerről beszélek.
Amúgy... az egykori nagy szerelmem is megnősül. Figyelem magam és a reakcióim. Mintha egy másik élet lett volna, beugranak képek, jelenetek, érzések. De távoliak. Talán nem is úgy igaz már semmi, mint ahogyan én emlékszem. Kár, hogy a jövőt nem lehet képernyőn keresztül nézni. :)

Munkahely
Óóóó... ez most izgalmas. Új hely, új-régi emberek. Nem erre számítottam, de most reménykedve állok a dolgok elébe. Kíváncsi vagyok, és örülök, igen. :) És nem, ez még mindig nem a tanítás vonal. Abba kapaszkodom, hogy amikor az ember megérkezik, akkor valahogy értelmet nyernek az értelmetlen lépcsők és útszakaszok is. Talán ez a sok meló, sok zsákutca is vezet valahova. Egy másik dimenzióban. Szóval nem adom fel, megyek. És az új munkában egyelőre nagyon tudom értékelni az "új"-at. :)

Isten
Azt hiszem ilyen kételkedő és ragaszkodó, meg bizakodó rég nem voltam. Talán sosem. Mintha távolságokból figyelném magunkat. Néha megijeszt, hogy hova tűnik a szárnyaló lelkesedésem, és az a gyermeki hit, ami olyan sokszor közelebb vitt Hozzá. Talán naivitás (is) volt - dehát egyáltalán nem érdekelt (most sem!) addig, amíg azt éreztem, hogy Vele vagyok. Egy ideje úgy érzem, hogy sokszor hajszálakra vagyok attól, hogy elveszítsem.
A furi az az, hogy mindeközben nincs senki más, akit annyira szeretnék mint Őt. S mégis. Újabban nem foglalkoztatnak a csodák. Újabban nem fognak meg a nagy szavak, a nagy remények, a nagy tenni akarások... most... azt az Istent tudom magamhoz közel engedni, aki velem akar élni a mindennapokban. Aki azt akarja, hogy én Vele éljek a mindennapokban. Nagyon élvezem ennek a befogadásnak a felfedezését. Ugyanakkor a buktatói is fel-felvillannak: nehogy elveszítsem a hitet abban az Istenben, aki bármit megtehet ma is(és hiszem, hogy meg is tesz - kellő időben), abban, Aki erős, egyértelmű és nem köt kompromisszumot. Én most kötök (kötök?!). S talán az Úr elképesztő ellentmondásainak egyike, hogy ezt meg is engedi ma nekem... Hm.. nagyon szeretem!

Álmok
Nem sikerül sem megfogni, sem elengedni őket. Néha azért kerülget az őrület, hogy nem sikerül elérni őket, máskor meg azért, mert fogalmam sincs mit akarok, és miközben jobbra-balra ugrándozom: nem csinálok semmit. Néha ott tartok, hogy letiltom a facebook-ot, hogy segítsek magamnak "ne másra" koncentrálni. Néha pedig sikerül megsejteni annak az örömét, hogy én most főztem, vagy hogy végre pont egy akkora darab dinnyét sikerült vásárolni, amit képes vagyok egyedül is hazavinni, és megenni is. Néha mindent csinálnék, mindenben reményt látok és jövőt. Máskor meg nehéz levegőt venni. Néha úgy érzem, hogy többet kaptam az élettől, mint álmodtam volna, máskor meg nem tudok túllépni a veszteségeken. Nincsenek okos következtetéseim. Talán majd az út végéről.

Könyvek
No, ebben az évben ezek az életem különleges örömei. Most Polcz Alainet ajánlom nektek. Sétáltam vele kicsit Kolozsváron, a háborúban, érzésekben és emlékekben. Hihetetlen, hogy mennyi mindent képesek vagyunk megszokni és elviselni. Hihetetlen az az erő, ami csak úgy bennünk van. Amikor már azt hinnénk, hogy itt a vég. Miért egyik, miért nem a másik? Nem tudom. De tanulom az egyik (és nem a másik) életét élni én is. Úgy, ahogy csak én tudom.

Az énem
Továbbra is foglalkoztat az, hogy ki és hogyan vagyok a világban. Szeretnék szép lenni (hűha... ezt leírni sem semmi:P), kedves, jóóó és építő... Szeretnék változtatni. Élni és meghalni valamiért. Valakiért. Szeretnék csendes lenni és hangos is! Senki se lásson, mégis olyasmit tegyek, amire az egész világ felfigyel! (Micsoda egoizmus!)
Közben pedig felfedezem, hogy mindebből mi vagyok és mi nem. Rájövök, hogy jól áll nekem a piros, de inkább ne hordjak halvány színeket. Hogy jót tesznek az őszinte, mély beszélgetések, meghallgatások, de néha a sebek feltépése egyszerűen fölösleges. Jó az őszinte érzékenység, de van, amikor csak össze kell szorítani a fogunkat. Kell? Igazából ezt nem tudom. Csak itt és most így sejtem.
Az egyik nagy felismerésem az interjúzások során született. Amikor elmondtam, hogy szeretnék tanítani, az egyik cég éppen hogy le nem hordott ("éppen hogy" nélkül), hogy ezt hogy képzelem... ekkora lelkesedéssel nekik mekkora veszélyforrás jelentene engem alkalmazni. De megteszik, mert rendesek. Elhittem. Igazat adtam. Hálás voltam, hogy felnyitották a szemem, és esélyt kaptam. Dehát mire is?! A másik cég fantáziát látott benne(m). Én ugyanaz voltam. Furi.


Hát így. Azt hiszem sok apróság maradt még abban a zsákban. Dehát... van még egy egész élet (egész?:), hogy keresgéljünk és bontogassunk.


;)

Májusi szellő

A májusi szellő kedvesen keringett a levegőben. A napocska játszva vetkőztette az embereket, a szél pedig újra meg újra visszacsalt egy-egy ruhadarabot.
"Ez a nekem való idő" - mondta vidáman az egyik ő. Mosolygott, majd fürkészni kezdte az utat, hogy merre is menjenek tovább. Egy pillanatig habozott a feltérőnél, majd úgy döntött, hogy túlságosan ismeretlen és veszélyes terep lenne, meg persze nem is járt arra, amióta az építkezések elkezdődtek.
"Csak ne essen, és ne legyen iszonyú forróság..." - egészítette ki a másik ő. "Egyébként én tudom élvezni a levegőt."
Észre sem vették, de a lépéseik kiegészítették egymást. No, nem úgy, mint a romantikus filmekben, kéz a kézben. Itt nem volt kézfogás, nem volt közös ritmus... és mégis... mintha a levegőt is egyszerre vették volna.
"Azt hiszem így lesz a legjobb. Meglátod, minden rendben lesz." - mondta akkora bizonyossággal, hogy már-már önmaga is elhitte. "Tudom" - hangzott volna a felelet... de valahol félúton elakadt, és nem sikerült megérkeznie.
Mosolygós út volt. Ő rá nézett, ő meg őrá... egymás szemébe. Mintha mindent értenének, pedig szinte semmit sem tudtak még egymásról. Egy újabb bíztató mosoly. Egy nagy ölelés. Őszinte, meleg és kedves. Egy pillanatra elképzelték, hogy itt és most talán megállhatna az idő, és akkor ...
Aztán egy rövid "Viszlát!" hallatszott, és egy "Holnap majd jövök!", azzal a két ajtó kinyílt, majd egyszerre csukódott be mögöttük.
A mosoly még nem hűlt ki teljesen, amikor hirtelen sűrű könnycseppek kezdtek el görögni az arcán. Tudta és ismerte ezt az érzést: valami ismét meghalt, hogy valami más megszülethessen.

Hogyan?

Az ezévi nőiességgel kapcsolatos témákon kívül a vágy és a boldogság érdekel nagyon. Ki ne vágyna valamire (mindig valami többre, mindig valami elérhetetlennek tűnőre), és ki ne szeretne boldog lenni? Én igen.

Amikor elkezdtem egyre jobban a jó Isten útjait fürkészni, sokszor hallottam, hogy Isten a legmélyebb vágyainkban rejtette el az Ő akaratát, és hogy Isten azt akarja, hogy boldog legyek. Be akarja teljesíteni a vágyaimat, az álmaimat, és boldognak szeretne látni...

Ittam ezeket a szavakat. Aki ismer, az tudja, hogy a racionális oldalamon túl, én azért nagyon álmodós vagyok. És, ha őszintén a világra nézek, akkor azt is gondolom, hogy szükség van ilyen emberekre, akik mernek álmodni, és el is indulni az álmok irányába. És elhiszem minden szavát azoknak a tanításoknak, amik arra bíztatnak, hogy merjünk álmodni, merjük a jó és hatalmas Isten kezeibe tenni az álmainkat, vágyainkat, életünket... boldogságunkat.

Hiszem, és akarom. És persze mindig jön a "mégis"... ez egy ilyen világ. Jönnek a "mégis"-ek, a harcok, az elesések, és a felkászálódások. :)

Szóval a "mégis"-em.
Van, hogy a fenti mondatok dühöt, fájdalmat és csalódást váltanak ki belőlem. Hiszem, és mégis néha azt érzem, hogy nem igaz, és haragszom Istenre...
Még nem vagyok egészen 27, de már nagyon közelítek a bűvös számhoz. Az életem szépecske: egy pici közinek vagyok a vezetője (akkora ajándék! mind a munka, mind az emberek!), jól fizető munkahelyem van (ahol még azt is elnézik, hogy sokat "dolgozom"munkaidőben - másfele), pici garzonban lakom (és most várjuk a galambfiókák kikelését:), és nagyon sok különleges embert mondhatok a barátomnak (jupiii!!!:). És mégis, hónapok óta (talán az előző szülinap a bűvös lépcső), igyekszem kerülni a rég nem látott emberekkel való találkozásokat és beszámolókat... mert az őszinte "hogy vagy?" kérdéseket könnyek követik. Furi. Hiszen nem vagyok szomorú. Nem vagyok rossz helyen. A hétköznapok szépek, izgalmasak. :)
Mégis... ha őszintén szembenézek magammal, akkor egészen mélyről vágyak törnek fel... vágyak és csalódások. A jó Istennél szebbet és jobbat nem tudok elképzelni, és mégis... néha valóban úgy érzem, hogy nem ismerem. Nem értem, hogy mi történik az ígéreteivel, nem értem, hogy a vágyak miért szülnek szomorúságot, s nem értem, hogy a boldog élet ilyenkor merre bújkál...

Persze nagyon sok "keresztény" válasszal találkozom. Tudom, hogy át kell adni, tudom, hogy el kell engedni, tudom, hogy bízni kell... és tudom, hogy Isten jó. Sokszor hallottam már, hogy a leghosszabb út eljutni a fejünktől a szívünkig. Talán ezekkel az igazságokkal is ez a helyzet. Utaznak, de még nem érkeztek meg. Néha azt érzem, hogy már nem is tudom őket befogadni. Ez meg is ijeszt. Néha odaállnék Isten elé, és talán teljes erőmből verném a mellkasát, merthogy "mi volt ez? mi történik?", egészen addíg, amíg teljes erejéből magához nem szorít, és én össze nem esem a lábai elé. Tudom, hogy felemelne, és el nem engedne addíg, amíg meg nem nyugszom.

Talán mindezt meg is teszi időnként. Néha félek, hogy a gondolatok, amik a szívemben ficánkolnak, eretnekségek-e, vagy ez egyszerűen tényleg az út része. Lehetséges elfogadni, hogy Isten nem úgy játszik, ahogy én szeretném (akkor is, ha szívből és őszintén kérem), és mégis mélységesen szeret? Lehetséges, hogy sosem érem el a vágyaknak azon beteljesedését, és mégis öröm lesz a szívemben és hála? Lehetséges, hogy elfogadom, hogy nem minden "tündérmese", és annál erősebben fogok hinni Isten hatalmas erejében és szerelmében? Lehetséges, hogy egyre inkább megtanulok hallgatni, és pont ezzel fogom leginkább hirdetni azt, hogy mekkora is Ő? Lehetséges, hogy ahogy meghal a "hitem" egy ideálban, úgy fogok egyre inkább hinni az Egyetlenben? Lehetséges, hogy a fájdalom örömet és megelégedettséget szüljön? Lehetséges úgy úton maradni, hogy közben nem is tudod, hogy állsz-e, mész-e, irányban vagy-e?

Szóval, aki bújt, aki nem, jelentem: továbbra is keresek. :) Igen, a jó Istennel, de keresek utakat, válaszokat, örömöket, boldogságot. Én is. És egyet eldöntöttem: nem vagyok ám egy könnyű eset, de ezeket az utakat őszintén és teljes szívvel akarom bejárni. Teljes szívvel szeretni, teljes szívből fájni, teljes szívvel örülni, toporkézolni, és teljesen őszintén odaállni Isten (vagy a többiek elé), és elmondani: nem értelek. Szeretlek, de ezt most nem tudom elhinni. Maradok, de ez most fájt. De nagyon-nagyon szeretlek.


Amúgy... én azt hiszem, hogy annak ellenére, hogy legtöbbször úgy tűnik, hogy Isten passzív, hogy nem reagál, vagy amikor hallani vélem is utólag sokszor kiderül, hogy mégsem ez volt az az út...mégis azt gondolom, hogy Isten nem hagy válasz nélkül. Másféle jelzések jönnek. Másféle tapasztalat. Sokszor nem is igazán "boldogít". És furi, mert a könnyeken túl, mégis látom, hogy Isten dolgozik a szívemben. Talán sokszor még az eretnekséget is felhasználva.

Az idei keresgélések közepette sok dolgot felfedezek, úgyhogy ajánlok nektek is "morzsákat". Ha gondoljátok, kövessétek, fogyasszátok. ;)



1. A vágyakról egy nagyon klassz könyvet említenék meg. Talán egy nap írok is majd róla, egyelőre álljon itt a könyv címe: Boldogságkeresés és szexualitás. (Christopher West)
II.János Pál "A test teológiája" című munkája alapján íródott(ami elég hard-core:D), de így könnyen olvasható és nagyon szép. Az én ábrándos lelkem élvezettel fogyasztotta:D.

És egy másik, amin éppen most rágom magam túl: Csalódás Istenben (Phylip Yancey). Kemény gondolatok, kemény történetek... kimondani azokat a dolgokat, amikről hallgatunk.

Még viszonylag az elején vagyok, de egy gondolat: néha a nagy igazságok sajnos tényleg nem érnek el hozzánk. Mit tegyünk? Nem tudom... talán a könyv végére okosabb leszek. Ha picit is hasonlóan reagálnak az emberek ahhoz, ahogy én szoktam, akkor azt mondanám: szeressétek őket. Amikor nem hisznek, amikor ki mernek mondani csalódásokat, "eretnekségeket", amikor ők nem tudnak szeretni... akkor még jobban szeressétek őket, mint valaha. Hallgassátok meg, és próbáljátok megérteni őket. Vagy csak üljetek kitartóan mellettük. S a csendes kis sarokban, ahol senki sem lát... ott mondjatok el értük egy rövid imát, amitől egy napon láncok hullanak majd le...

Hullámvasút

Marianne Stokes: The Passing Train

Átlagos este volt, átlagos színekkel. Sosem gondoltam volna, hogy jár vonat a mi utcánkban. Az időzítés tökéletes volt. Gyengéden sípolt, mielőtt szépen, lassan a lábam elé kanyarodott.

"Egy körre elvihetem? Majd nagyon vigyázok ám, hogy ne essen bántódása!" 

"Óh, de kedves!"-mosolyogtam rá meglepetten. "De vissza kell, hogy utasítsam. Sajnos én sosem szerettem a hullámokat. Nézze csak! Ott, a túloldalon áll valaki. Talán számára készíttetett ez a kocsi." És ezzel be is fordultam a jobbra lévő kisutcába. A mosoly ezúttal rámelegedett az arcomra. Fel is gyorsítottam a lépteket, suhantam - csak éppen gyalog, nem kisvonattal.

Eltelt néhány nap, és én már nem sokat gondoltam a vonatocskára. Egyszer viszont arra lettem figyelmes, hogy aprócska sínek szelik át az udvaromat. "Nocsak...hát ezek mikor kerülhettek ide?" Szelíd legyintés, derűs kacaj - és már át is ugráltam rajtuk, szépen sorjában. Még nem is érte mindkét lábam a földet az utolsó vágány után, amikor ismét lágy sípolásra kaptam fel a fejem. A vonatocska ezúttal is figyelmesen, lassan húzódott egészen közel. "Kérem... csak egy szóra!" - fordult felém, és mély, kék szemeivel az éjszakába nézve, már mutatta is: piros szőnyegecske, erős karfák, bársonyos ülés... "Látja? Ezt magácskának rendeztem be. Ha majd egyszer úgy döntene..." A csillagok is szikráztak aznap éjszaka. "Hát nem bánom." - fordult meg a fejemben, és ebben a pillanatban már picikére is zsugorodtam. Az ajtók rögtön nyíltak is, és mielőtt észbekaptam volna, már egy vonatocska száguldott velem. 

Erős volt és bátor. Láttam hatalmas, zöld dombokat jobbról, lágy vizeket balról, aztán egyszercsak egy magas szikla jelent meg előttünk, szilárdan, makacsan, nem tágítva... "Kiszállni, kiszállni!!" - készültem kiáltani... de a szavak valahol bent rekedtek. Csak néztem a vonatocskát, ahogyan remegés nélkül: nekimegy. "Szóval ezt látom utoljára" - nyugodtam bele. A vonatocska felgyorsított, pattogtak a kerekek, szikráztak a sínek a sötétben, de mi csak mentünk, egyre előre. A hatalmas óriás sem tágított. Fél másodperc, és belerohanunk. A vonatocska még egyszer, utoljára gyorsított, ... és kisalagút... és magunk mögött hagytuk a kegyetlen óriást. Vetett még ránk pár haragos pillantást, mint aki erre nem számított, de nem jött utánunk. Eltökélten várta a "következőt".

Lassan kezdtem bízni a vonatocskában. "Be szép!" - lelkendeztem a karzatot szorongatva. Ő pedig vitt, dombon-hegyen át, "az üveghegyen túlra" - gondoltam.  Egyszercsak újra lágy sípolás ütötte meg a fülem. Finom volt, csendes és kedves. Ahogyan eddig mindig. "Végállomás. Megtisztelő volt magácskával utazni!" - szólt csengő hangon, majd kinyílt az ajtó és apró lépcsők ereszkedtek le a kisvagonból. Vörös bársony. Kifele vezetett. Akkor vettem észre, hogy megpirkadt közben. Ó, mennyire maradtam volna még a bársonyos karokban - de nem lehetett. Felálltam, és egyik lábamat a másik után téve, kedves biccentéssel hagytam magam mögött az utolsó lépcsőfokot is. Szétnéztem. Minden olyan hatalmas volt, olyan óriási körülöttem. Nem volt üveghegy. Sem ezüst erdő, de mégcsak aranyló patak sem. A vonatocska egy utolsó sípolással jelezte üdvözletét, aztán tovább száguldott. Bátran, előre, újabb utasok után kutatva. 

Egy pillanatig még nagyon sajgott a szívem. A piros szőnyeg bájában már megszoktam a csillagtenger fényét, hiányzott az ő kedves csilingelése, és nem tudtam elképzelni szebb lakosztályt, mint ahova befogadott. De ahogy a nap egyre magasabban járt az égen... a sínek zsugorodni kezdtek, a hegyek összementek... és én felfedeztem, hogy csak pár saroknyira vagyok attól a helytől, ahonnan elindultam. Pár bátor, határozott lépés, és máris kulccsal nyitottam az otthonom ajtaját.   

A vonatocskát sosem láttam többet. Sosem adatott több zsugorodós éjszaka. Sosem hallottam szelíd sípolását, és soha többet nem kanyarodott be az udvaromon. A síneket meghagytam, és azóta is nagy örömmel ugrálok át rajtuk reggelenként, amikor újabb felfedezőútra indulok. Már nem félek a vonatoktól, és az óriásokról is megvan a véleményem. Mostmár tudom, hogy Meseország nagy kalandjait bármikor átélhetem, ha szeretném. Csak be kell szállnom. De azt is tudom, hogy egyszercsak szelíden lassít majd, megáll, és gyengéden fülembe súgja: "Kedves, innentől az Ön egyéni útja következik!"

Azt álmodtam ... (2)

Néhány héttel az esemény után, de még mindig aktuális, úgyhogy folytatom. :)

Azóta volt már pár beszélgetésem ilyen témában, és többen néztek rám szkeptikusan, hogy "akkor ez most álomfejtés"? Meg hogy "mindenbe mindent bele lehet magyarázni.."

A Bibliában elég tiszta nyomok vannak arról, hogy Isten az álmokon keresztül (is) kommunikál az emberrel. Éppen ma olvastam az ApCsel 2,17-ben Péter beszédében: "A végső napokban - mondja Isten - kiárasztok lelkemből minden testre. Fiatitok és lányaitok prófétálni fognak, az ífjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak."És Péter úgy beszél erről a próféciából, mint ami akkor (a kezdetekben, a Szentlélek kiáradásával) beteljesedett, beteljesedik. Szóval elkezdődött. Persze sokak szerint ez is egy vitás kérdés: működik ilyen erőteljesen a Szentlélek ma is, vagy csak a kezdeti egyház kiváltsága volt? Ebbe az érvelésbe most nem megyek bele, de én hiszem, látom és tapasztalom, hogy a Szentlélek ma éppolyan élő és jelenvaló, mint akkor volt. Szóval ebből kiindulva hívlak meg titeket egy rövid álomutazásra. :)

Sok már rész is említi az álmok ígéretét, példákat is találunk rá bőven (az előző bejegyzésben felhoztam párat), de honnan is tudjuk, hogy a különböző dolgok mit jelenthetnek? Ez ismét egy hosszabb témakör, de talán a következők lennének az alappillérek az álmok értelmezésekor:
- az álmok értelmezése Istennél van (ahogy ezt Józsefnél is látjuk a Szentírásban. Ő, mielőtt megfejtené a fáraó álmát, imádkozik, megvallva, hogy az álom értelmezése az Úr kezében van). Kezdjük tehát mindig imában, kérve a Szentlelket, hogy vezesse a gondolatainkat, és világosítsa meg előttünk az álom értelmét.
- vannak alapvető bibliai motívumok, szimbolumok, amik alapján elindulhatunk (Pl. a bárány, a nyáj, a pásztor, oroszlán, kenyér, gyümölcs, mag stb.) Ezeknek a szimbolumoknak a jelentése vagy egyértelmű, vagy a kontextus alapján válik nagyon egyértelműve, hiszen olyan motivumok, amiket a kereszténységben más ismerünk, Isten már használta őket, és benne van a "közös" szótárunkban.
- gyakorlattal még több szimbolumot és jelet meg tudunk érteni, viszont mindig fontos a kommunikáció az álmodó és az értelmező között. Az, aki az álmot látta, néhány segédvonal után tisztán érti, hogy Isten miben szól hozzá, hiszen elsősorban neki van címezve az üzenet. Ha mi értelmezünk: mindig bizonyosodjunk meg arról, hogy jól értettük az álom minden részletét, kérdezzünk vissza, kérjük Isten világosságát, és azután a legtisztább részletből kiindulva "magyarázzuk" a hallottakat.

Íme az én álmom: 
"Egy munkatársammal ültem az asztal körül. Teát ivott. Ahogy itta, folyt ki a pohárból a tea. Mikor megnéztem közelebbről: a csésze el volt törve. Nagyon. Szinte kettőbe esett, de csak akkor láttam mindezt, amikor közelről figyeltem, mert a törés hátul volt. Megpróbáltam mind a két kezemmel összefogni, de még mindig folyt, nem sikerült a mentőakció. Láttam, ahogy a tea végigfolyik az asztalon. Végül vettem egy másik csészét, és odatartottam az asztal végéhez, és abba fogtam össze a lecsorgó folyadékot.

Egy másik jelenet volt a következő kép, amire emlékszem. Egy szobában voltam. Elég csupasz szoba volt, viszonylag kevés fénnyel. De tudtam, hogy az én szobám. Volt egy ágy, meg egy szekrény. Három nagyobb patkányt láttam átszaladni a parketten. Akkorák voltak mint 1-1 macska. Ahogy átszaladtak, a szekrény előtt még láttam őket, majd beültek a szekrénybe. Nem látszodtak kívülről. A szekrény ajtaja be volt csukva, úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. De én tudtam, hogy bent vannak... féltem tőlük, és nem mertem egyedül nekifogni kitakarítani őket. Akartam, de féltem. És időm sem volt rá. Ott volt a tesóm. Ő is tudta, hogy meg kéne tenni, de ő sem ért rá. Egyszercsak eldöntöttük: vasárnap. Vasárnap délután ő is ráér, és akkor kitakarítjuk őket onnan. Nagyon vártam már ezt a vasárnapot!"


Furi, nem? Nekem furi volt, összevissaság, és nem is nagyon értettem belőle semmit. :P
Aztán mégis nagyon szépen összeállt. A szoba, ház általában az életet jelenti, az életemet. A patkány valami rosszat, a gonosznak a jele vmilyen szinten. Általában kicsi helyen furakodik be, nehéz elkapni, nagyon kellemetlen, mocskot és fertőzést hoz. A szekrény most a szívem volt. A tea (vagy az különböző ételek, italok) általában lelki táplálékot jelentenek. Fontos lehet, hogy kinek a házában teázunk, kinek a csészéjével: kié a törött csésze, amit próbálok helyrehozni? A tesóm... szerintem itt nem a tesómat, hanem Jézusban egy "testvért" jelent, aki segíthet. A vasárnap... lehet az Úr jelenlétének napja. De mivel ezt pénteken álmodtam, és akartam, hogy azon a vasárnapon Isten ismét belépjen az életembe: én úgy értettem, hogy az a vasárnap. Szerintem az is volt.

De így állt számomra össze a kép:

Az én szívem kívánsága az, hogy akinek szüksége van, annak inni tudjak adni Jézus által. Tényleg az a szívem legmélyebb vágya, hogy Isten gazdagságát minél többen felismerjék és éljenek vele. Szerintem ezt jelenti a kép a munkatársammal. Örülök, hogy iszik, de közben észreveszem, hogy az "evangelizációm" elfolyik. Sokkal kevesebb jut el hozzá, mint amit szánok, és mint ami lenne. Ekkor jönnek a kétségbeesett próbálkozások: saját erőmből megjavítani a kommunikációs eszközt, összefogni ami szétesett, vagy akár felfogni a maradékot. Jó, mert van vágy benne, szép a vágy és talán tiszta a szándék, de a módszer nem igazán működik: az a tea, amit másodjára fogok fel, már nem igazán használható. Nem veszett kárba, de mégsem itathatok már vele senkit. Próbálkozás, de nem igazán működőképes.

A második rész az első résznek a magyarázata. Miért törött el a csésze? Miért ereszt?
A szoba az életem, ahova befurakodott a gonosz, néhány eredetileg pici, undorító hazugságon keresztül. A szekrény itt most a szívemet jelenti. A patkányok a hazugságok, amik beültek a szívembe, és megnőttek. Tudom, hogy ott vannak, tudom, hogy nincs teljes bizalmam ezért (Istenben sem:(), de nem érek rá, és nem is merek egyedül szembenézni velük. Nagyon fájdalmas, nagyon ijesztő, és hatalmasoknak tűnnek. Ezért van eltörve a csésze: mert ha az én szívem nem tiszta, nem bízik feltétlenül Istenben, akkor amit átadok, az is egy megtört bizalom... csepeg ugyan abból a kegyelemből, amit Istentől árad rám is, de ez nagyon kevés ahhoz képest, amim tényleg van. És mégsem tudom átadni, mert... megrepedt a szívem. Hiábavaló minden mentőstratégia: takarítani kell. A szívemet gyógyítani.

A tesóm... igen, azt hiszem ez egy olyan lépés, amire egyedül nem vagyok képes. És bár én is, meg a barátaim, az emberek a köziből nagyon elfoglaltak, mégis szükségem van rájuk, hogy szembenézzek, s egyszer s mindenkorra hadat üzenjek ezeknek a belülről rágó valamiknek. Isten bíztatása: lesz vasárnap, eljön az Ő napja, amikor nekifogok. Egy másik bíztatás az is, hogy nagyon várom azt a napot: azaz, még hiszem, hogy tiszta lesz, és a szívem nem lett teljesen gonosz, hiszen vágyik a többre, a tisztábbra, a jobbra, még mindig az Úr a király, de teljesen az szeretne (s szeretném) ha lenne.

Képzeljétek: még azon a vasárnapon elkezdődött ez a folyamat. A hazugságokról is tudok, és már pár hónapja tiszta előttem az is, hogy a szívemben, legbelül takarítani kell. De tényleg nem volt erőm hozzá. A hazugságok egy részét is nagyon pontosan be tudom azonosítani. És Istennel azóta ezen dolgozunk.

Sokat segít. Naponta igyekszem elmondani neki, hogy bízom Benne, és kérem, hogy alakítsa a szívemet ezek a szavak szerint. Kérem, hogy Ő cselekedje meg azt bennem, amire én nem vagyok képes. Én nem tudom a szívemet átalakítani. Nem tudom kitörölni azt, ami fájt, nem tudom elhallgattatni a hangokat, miszerint "magamra hagyott", vagy hogy "nem vigyáz rám, nem akarja, hogy boldog legyek". Persze, a fejem, és képzeljétek, nagyon sokszor az értelmem is látja, hogy ezek hazugságok, és mégis... a szívem az nem. Megmakacsolta magát, aztán kész...

És mégis. :) Számomra is meglepő, hogy Isten milyen utakon visz keresztül. Sokszor mondom neki, hogy "én eddig bírtam, most azt érzem, hogy minden erősebb nálam, annál amit tenni szeretnék. Te mondtad, hogy ahol én elfogyok, ott kezdődsz Te... hát most itt a lehetőséged". És nem tudom miért és hogyan, de ilyenkor mostanában tényleg átveszi valahogy az irányítást, és én Isten tenyerén találom magam. Ahol elfogyok, ott Ő elkezdődik. Nagyon valóságosak számomra a Biblia szavai: "az én erőm a te gyengeségedben lesz teljessé". Most ezt tényleg élem. :P

Mindemellett... gyógyulgat a szívem. :) Időnként Istennel megállunk, és kinyitunk egy-egy ajtót, fiókot... és megnézzük mi van bent. És rendet teszünk. Nem mindig könnyű. Másfél év könnyei és bizonyos szinten néma kiáltása van oda elrejtve. Két hete egy nagyon-nagy élményem volt: valahogyan sikerült elhinnem, hogy Isten jó!

Furi, mert ezt már annyiszor hallottam, és persze, valamilyen szinten hittem is, akartam hinni... úgy is gondoltam, hogy Isten mindenki másnak az életében jó, de... talán nekem valamiért nem ezt az oldalát mutatja. Talán velem mégsem jó?! De igyekeztem sosem kimondani ezt a gondolatot... féltem ettől is. És két hete úgy álltam Isten elé, hogy elmondtam, hogy "akarlak, de félek is. Félek, hogy megint fájni fog, és hogy nagyon-nagyon szomorú leszek.. ". Szégyelltem Előtte, hogy így vagyok. De őszinte akartam lenni. Nincs a világon senki, akit Nála jobban szeretnék. De a szívem most ilyen, és mindennél jobban vágyom arra, hogy ne álljon semmi közöttünk.
Furi volt, mert Isten egész hétvégén a szabadságáról, a szerelméről és a bizalomról mesélt nekem. A csúcspont pedig az volt, amikor megértettem, hogy neki mennyire fájt Jézust odaadni... mennyire fájt, mikor látta meghalni  a kereszten. Mennyire fájt, hogy Neki, az ártatlannak kell ezt megtenni... hiszen tudta, hogy mi nem bírnánk ki... mindketten tudták, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy mi éljünk. Hogy én éljek.. Milyen áron?!?!? Nekem az apukám halt meg, és olyan nehezen adom még most is oda... ha tudnám, hogy emberéleteket ment meg? Akkor is az én apukám! Nekem van rá szükségem... az én szívemnek hiányzik... az én apukám!...
Nem tudom Isten hogyan volt képes odaadni a Fiát... és Jézusnak miért volt a legmélyebb vágya, hogy ezt megtegye helyettünk... valami olyan mély titok van itt elrejtve, amit csak sejtek, amit szeretnék, amilyen szeretere vágyom, de amit... hm... fel sem tudok fogni, el sem tudok képzelni.
Viszont ezen a ponton megértettem, úgy tényleg, a szívemmel, hogy Isten szerelme irántam akkora, hogy soha semmi nem állíthatná meg abban, hogy nekem örömet szerezzen. Ha kifizette értem ezt az árat, a Fiának az életét... akkor én nem tudok Tőle olyat kérni, amit meg ne adna, ha az valóban jó. Legyen az egy tejszínes kávé, egy szép lakás, egy tanári állás, egy férj, a szívem gyógyulása... vagy apukám élete.

Eljutott hozzám, hogy Isten igazán jó. Hogy úgy fordulhatok Hozzá, mint aki nekem mindent adna, hiszen a legdrágábbat már odaadta. Ha pedig valami nem úgy történik, ahogy én kérem, akkor az csak azért van, mert véd, és mert nem lenne az jó a számomra... Ő többet lát. És akkor, amikor én szenvedek, akkor velem szenved... sőt. Ő még jobban tudja hogy milyen az: elveszteni valakit. De azt is tudja, hogy milyen megtaláltatni. És én is tudni fogom majd egy különleges napon. :)

Azt álmodtam... (1)

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én gyakran álmodom. Egy adott ponton annyira zavartak az álmaim, hogy teljesen hadat üzentem nekik. Eldöntöttem: nálam ez kizárólag a gonosz kiváló játszótere, hogy másnapra teljesen erőtlenné és csüggedtté tegyen.

Azóta nem is figyeltem az álmaimra, egészen a múlt év novemberéig, amikor először hallottam valakitől, hogy az álmok jöhetnek Istentől, de bármilyen forrásból jönnek is: sosem véletlenül emlékszünk rájuk, Isten céllal engedi meg őket.

Őszintén: eléggé szkeptikus voltam. Persze, tudom, hogy a Bibliában Isten nemegyszer felhasználta az álmokat. Legismertebb példa József, de Sámuel, Mária Józsefe vagy éppen Pilátus feleségének álma is elég érdekes. És még találunk. Viszont én (és azt hiszem, hogy nyugodtan mondhatom, hogy a mai, racionális ember) legtöbbször figyelmen kívül hagyom (hagyja) az álmok jelentését. Akik pedig foglalkoznak álomfejtéssel (meg mindenféle varázslással), azok mind okkult hátterűek (okkul szó jelentése: feltárni valamit, amit Isten zárt el. new age, boszorkányság, varázslás... szellemi ereje van, de nem Isten, hanem a gonosz tábora). Szóval megvolt nekem is a témáról a szép véleményem.
Most úgy látom, hogy ha "Isten embere" nem foglalkozik az élet valamelyik területével, akkor ott konkoly üti fel a fejét. Ha sokáig nem foglalkozik vele, akkor talán mire észreveszi, hogy jó termőföldje lett volna, már valaki más arat ott...

Akárhogyis: az biztos, hogy vannak álmaink, és az is biztos, hogy ha a keresztények nem, hát majd mások megmagyarázzák és foglalkoznak vele. Ha meg nem hallgatunk senkire: akkor még így, álmunkban, amikor bár a racionalitásunk nem annyira aktív ellene, akkor is süket falakra talál az Isten.

Gondolkoztam azon is, hogy miért van az, hogy egyesek többet álmodnak, mások kevesebbet. Én azt hiszem, hogy mivel ez is kommunikációs forma: azt használjuk gyakrabban, amin jobban megy a kapcsolat. Isten is tuti úgy beszél hozzánk a legtöbbet, ahogy jobban fogjuk. Lehet, hogy ez legtöbbször egy másik embert jelent (mert másokra nem csukjuk rá egyből az ajtót:P), lehet hogy Bibliát, lehet hogy jeleket, képeket, álmokat, akár látomásokat.
Abban biztos vagyok, hogy Isten mindannyiunkhoz szólni akar. Lehet van aki nagyon könnyen meghallja nappal is az Ő szavát, és nincs szüksége álmokra. Lehet, hogy egyesek szíved érzékeny az Ő jeleire, amiken keresztül egész nap kommunikál.

Nálam az van, hogy mindent túlmagyarázok. És igen, túlbonyolítok. Isten szól: és én 3szor kérdezek vissza, és 5ször mondom el, hogy amit mond vagy kér, az miért lehetetlen. És ha mindezek után még nem adta volna fel, akkor elindulok ugyan, de az első kanyarnál ismét 3szor kérdezem meg, hogy biztos-e hogy jól értettem, és közben haragszom magamra, hogy ennyire nem hallom tisztán az Ő hangját. Elég idegesítő lehetek, azt hiszem...:">

Lehet, hogy Isten ezért is választotta a velem való kommunikálásban az álmokat egy hangsúlyos formának. Ezeket legalább nem tudom kontrollálni. Kár, hogy mindeddig ezeket is figyelmen kívül hagytam. November óta sokkal jobban figyelem az álmaimat. Dominic arra tanított, hogy mindig Istent kérjem, mielőtt elkezdeném értelmezni. Azt hiszem így tettem, és az egyik erőteljes (és extra furcsa:P) álmomat sikerült is megérteni. Pedig pumával álmodtam, ami nem igazán szokásom :D:P.

Pénteken ismét volt egy álmom. Nagyon furcsa, két részből állt. Ezt mesélem el nektek a következőkben, aztán pedig hozzáfűzöm a magyarázatot is. Ez az álom elsősorban rólam és Istenről szól. Két oka van annak, hogy publikusan megosztom: az egyik, hogy bíztassalak arra, hogy vegyétek komolyan az álmaitokat, és kérdezzétek meg Istent, hogy mit akar mondani általuk. Ha ez nem megy, akkor gyertek akár hozzám (hozzánk), próbáljuk meg együtt. Mi is lassan ismerkedünk a témakörrel, de kár lenne Isten szavát nem keresni... Igen, titokzatos. De igazából ezt szeretjük mi is, vagy tévednék?:P
A másik oka pedig egyszerűen az, hogy számomra akkora öröm volt ez a tapasztalat, hogy szeretném elmesélni. Csak mert ismét láttam, hogy Isten mennyire ismer engem, mennyire akar szólni, és mennyire tisztán állnak össze a szavai, még ha elsőre abban sem biztos az ember, hogy Ő szólít...dehát... Sámuel sem vette elsőre a lapot. Szóval magamon sem csodálkozom. De ahogy Ő, én is akarok válaszolni. :)

**************... folyatása következik... :) *****************

Bonbon

A szobámban ülök, és hagyom, hogy melengessenek a napsugarak. Csendes, lágy szellő, és a szomszéd lakások főzőcskéinek egyvelege... "Itt vagyok, Uram."-szólal meg a lelkem. "Itt vagyok. Neked. Örülök. Neked. " 

És egy pillanatra, a napba nézve... megáll az aggodalom, megáll talán az idő, és tudom, hogy itt és most nem lehetnék jobb helyen. A múlt hibái most nem számítanak. Nem számít, csak az, hogy itt vagyok. Egy pillanatra megálltam, és a lelkünk ismerkedik... 

Ma román népzene sem jött a szomszédból. Máskor igen... de ma nem. Most mi vagyunk. :)

Ő kedveskedik. Szeret. Otthont ad és otthont teremt. Ki-be járok csendesen a szobából, és akármilyen... érzem, hogy itthon vagyok. Miatta. De tudom, hogy lesz olyan hely, ami méginkább az otthonom lesz. Nemsokára... 

Aztán tegnap megkért, hogy ne egyek chipszet... ma viszont két zacskóval is szabad volt :">... és nagyon megkívántam a bonbont... olyan jól nézett ki. Tejes, finom csokiból. Úgy döntöttem, hogy drága. És azt is megjegyeztem, hogy óóó, ha lenne aki nekem ilyesmit vegyen kedveskedésből... tudjátok, egy olyan pasiszerű :P. Isten rögtön rám kérdezett, hogy kérem-e?:P Én persze nevettem, és mondtam, hogy most nem veszek magamnak csokit. :P  

Fél órával később kinyitottam a lakás ajtaját. Előző nap vendégem volt, és reggel amikor én elmentem, ő még aludt. Mostmár üres volt ismét a lakás. Körbenéztem... egy zacskó bonbon volt az asztalon. Tejes. Finom. Amilyenre vágytam. Mit tehetettem volna: mosolyogtam, és hamar be is kaptam egyet. :)

Ó, és azért a virág sem maradhat ki egy ilyen jelenetből... ma a szokásos virágöntözéskor felfedeztem, hogy elkezdett hajtani az orchideám. :) És nem is akármelyik... a kedvencem. Amit még apukámtól kaptam. Szerinte ez hasonlított leginkább rám. A szívemben van nagyon ez a virág... apukám szeretetére emlékeztet, arra, ahogyan ő lát, arra, ahogyon ő szeret(ett). Becses. :)

A szobámban ülök, és hagyom, hogy melengessenek a napsugarak. Csendes, lágy szellő, és a szomszéd lakások főzőcskéinek egyvelege... "Itt vagyok, Uram."-szólal meg a lelkem. "Itt vagyok. Neked. Örülök. Neked. " 

Visszamenni oda, ahol...

A múlt héten egy kedves könyvet olvastam. Annyira tetszett, hogy pár nap alatt el is fogyasztottam. Még így meló és egyebek mellett is.

Több könyv volt már rám hasonló hatással, de mostanában azok a könyvek nyűgöznek igazán le, amik a nőkről, a szépségről vagy a vágyról szólnak. Talán mindig is fontos lesz, de most a gondolataim nagyon nagy részét töltik ki a nőiességet kutató kérdéseim és sejtéseim.

Én. Nő. :) Kislány. Én.. a nő.

Azt hiszem, hogy annak a valósága, amit ez igazán jelent, csak nagyon lassan érkezik el hozzám. De minden nap, amikor felfedezek ebből a valóságból valamit, akkor érzem, hogy "különleges" meghívás ez, és hogy a jó Isten különös kincset bízott ránk, nőkre.

Az idén számomra ismétcsak nehéz volt a január. Talán az utóbbi évek legnehezebb januárja. Megengedtem Istennek, hogy a csendben és a magányban jöjjön hozzám közel. Az idén nem mentem el a MEHR-re (nagyon különleges, dicsőítő konferencia Németországban). Otthon sem maradtam, és nem is töltöttem a barátaimmal az első napokat. Hol voltam?

A magányomban. A fájó gondolatok között, saját magammal összezárva. Nagyon sokat vártam Istenre, és nem éreztem, hogy jött volna. Nem éreztem, hogy itt van, nem éreztem, hogy vezet, nem éreztem, hogy irányt mutatni. Az éreztem: egyedül hagyott. Mindenben, és mindenki mellett, egyedül, a magányomban.

Amikor már úgy voltam vele, hogy mélyebbre nem mehetek és sírva borultem a térdeimre a szőnyegen... egyszercsak világossá vált számomra, hogy ott lent, ahol már senki és semmi sincs, ami reményt adhatna... ahol csak a hiány és fajdalom van... Ő mégis ott van. Nem tudom miért ott. Nem ott lakik. És mégis ott volt... Talán lejött értem, mert nem akarta, hogy bajom legyen. Talán akkor tudtam én is már igazán mindent félretéve tudatosítani az Ő jelenlétét, amikor már semmi más nem számított. Nem tudom. De ott volt. És bár nem történt semmi, egyszerre mégis teljesen világossá vált számomra, hogy velem van. Ott van. Itt van.

Elindultunk hát együtt, neki ennek az évnek is. Célokat fogalmaztunk meg, megnéztük az életem házát, és meg sok mást is. A január továbbra is nehéz volt, de segített elkezdeni ezt az évet is.

Ami érdekes... hogy Isten rám hangolódott. Mivel, ezeknek a mély állapotoknak a hátterében egy erős keresés áll, ezért azzal kezdtünk el foglalkozni, ami érdekel. Ahol keresek. Meghatározni magamat. Őt. Minket. A céljainkat. A jövőnket és a hogyan továbbot. (Miközben írom érzem csak igazán, hogy mennyire igazodott hozzám... az Isten...)

Így hát a Bibliát is úgy kezdtük el olvasni ebben az évben, ahogy nekem könnyű volt. A nőkről. A nőnek. Újraolvastam régi (meg újabb) történeteket a Bibliában szereplő nőkről. Figyeltem őket. Ittam a lapokat. És Isten napról napra új csodákat tárt fel elém. Eszterről, aki talán sosem számított akkor akegyre, s aki egyszercsak kilépett a biztonsági zónájából, bár mindent elveszthetett volna. Rútról, aki bizony eléggé flörtölt a kedvesért. Juditról, aki régebben mindig kegyetlennek tűnt a szememben, de akiről egyszercsak felfedeztem, hogy mennyire erős hitű asszony volt, és mennyire hihetetlenül bátor. Ahogy Ő imádkozott és aztán kilépett a hitben, hogy az Ő Istene, ha akarja, akkor megvédi, ha nem, akkor is az Ő kezében van... és végül ő menti meg Isten népét. Megszerettem Juditot.

És akkor ott van Zsuzsanna... na meg, talán a legmélyebb hatással Ózeás utcanője bírt... Amikor Isten elmagyarázta, hogy mennyire sóvárog értem, értünk... Amikor leesett, hogy én vagyok a prosituált, a hűtlen asszony, akiért a próféta újra meg újra kinyújtja a kezét... A próféta?... Isten. Én vagyok, akiért Isten rohan, sóvárog, vágyik, és fájdalommal telített haraggal kiállt..."mert nem kerestetek, nem akartatok megismerni engem". Itt értettem meg, hogy Isten ugyanolyan sóvárogva várja az én szerelmemet, ahogyan én várom... valaki másét. Fáj neki, hogy megosztaná magát, megmutatná... és nincs akinek. Süketek a fülek, és nem látnak a szemek. Megértettem, hogy az érzés, ami engem annyira kínoz, számára sem ismeretlen. És én mégis hányszor elmegyek Mellette...

És Isten itt még nem fejezte be. Múlt szombaton kezembe adta Karstin könyvét. Először félretettem, mert ki akar "szinglis" könyvet olvasni. Semmi kedvem azt hallgatni, hogy mennyire okés szingliként élni, nem ez az álmom, nem ezt akarom, és nem akarom magamban azt a kevés hitet is kioltani, ami még fel-fellángol azzal kapcsolatosan, hogy egyszer talán majd én is találkozom a kedvessel...

Valami miatt mégis beleolvastam. Pár perccel később fizettem, és mint mondtam: a könyv lapjai nem voltak túl sokáig érintetlenek. :)

Karstint csodálom. Csodálom, hogy a fájdalommal a szívében, az érzékenységgel a lelkében, az emberi tökéletlenséggel, és az Úr iránti szerelmével hogyan éli egyik napját a másik után Istennel. Ez a könyv nemhogy nem oltotta ki a vágyat a család után, hanem sőt, felerősítette, de mindezt úgy, hogy közben hálát sikerült adnom azért, amim ma van. Örülni a jelennek, s nem szomorkodni/vagy akár örülni egy jövőnek, amiről semmit sem tudok. Segített meglátni Istent egy hóviharban, egy fincsi teázásban (erről írtam a múlt héten:), és ... a vágyaimban is. Ahogy végigkövettem Karstin 7 napi utazását, felelevenedtek bennem a vágyak, azért hogy tegyek, azért, hogy tényleg ismerjem az én Uramat, azért, hogy oda merjem adni Neki a szívem... újra. Hogy kérni merjek. Olyasmit, amit már régen nem mertem, mert meghalt a hitem, hogy teljesítené...

És tényleg... egy különös öröm és hála töltötte be a szívemet.

A mai bejegyzés elsősorban azért született, mert meg akartam osztani veletek egy különleges élményemet és felismerésemet. Bár Karstin könyve nagy hatással volt rám, mégis a csütörtök-pénteki esmények felkavartak bennem valamit, olyannyira, hogy a hétvége sem volt elég, hogy megnyugodjak. Ma eldöntöttem, hogy Karstin egy ötletéhez hasonlóan, én is megpróbálkozom visszamennyi oda, ami "megsebzett". Arra gondoltam, hogy szeretnék még egy találkozást. Bár, mostanában csak rövidebb imáim vannak, mégis kértem Istent, hogy tegye ezt a házat az ő jelenlétének házává, és alakítsa ezt az alkalmat a szíve szerint.

Tudjátok... ez megint az a helyzet volt, amikor Isten meghallgatta a kérésemet, és válaszolt rá, és szokásához híven, nem úgy válaszolt, ahogy kértem. Nem úgy történtek az események, ahogyan én gondoltam. S mégis, ismét többet adott, mint kértem.

Akik nem csak a blogomról ismertek (bár lehet hogy már itt is átjön:), én időnként nagyon sokat tudok azon nyavajogni, hogy "miért nem küldi már?!"... hogy "hol késik?!"... hogy "lesz, egyáltalán?!". És miközben a vágyaimat ez az egy, várva várt, képzeletbeli személy felé irányítom... sokszor átcsúszik a tekintetem azon, amim van.

Pár hete Budapesten voltam. Üldögéltem egy padon az egyik legjobb barátom mellett. Fiú. Nagyon szeretem. Kevés ember volt hozzám olyan közel, mint ő, az évek során. 8 év. Nem olyan kevés idő.

Ültünk egymás mellett, és a sok-sok olyan lázongás után (amik azt éltették bennem, hogy "igen, mert nekem minden fiú a legjobb barátom lesz" meg hogy "senki nem akar tőlem mást" stb.) egyszercsak egy újabb kegyelmi pillanatban volt részem. Ott és akkor éreztem, hogy eltölthetem az életemet úgy, hogy folyton csak emiatt panaszkodom, és minden fiúra magam mellett nézhetek úgy, hogy ő is "csak" a barátom... vagy nézhetek rájuk úgy, hogy hihetetlen, hogy mennyire fantasztikusak, és hogy mekkora áldás számomra az, hogy ők vannak. Ez lehetne nagyon erőltetett próbálkozás a saját magam győzködésére, arra, hogy találjak minden rosszban valami jót... de nem az volt, és nem az. Egy hatalmas hála töltött el engem akkor, elsősorban annak a személynek a barátságáért, aki akkor a padon mellettem ült, de a többiekéért is, akik különleges helyet foglalnak (foglaltok:) el az életemben és a szívemben. Eljutott hozzám, a szívemig, hogy igazából nagyon szerencsés vagyok, és tényleg azt hiszem, hogy a világ legkülönlegesebb férfiait tudhatom barátaimnak.

A mai nap margójára: ismét felfedeztem egy nagyon különleges valakit. S tudjátok... ma, amikor ezt a helyzetet is már sokadjára tisztáztuk... egy hatalmas megkönnyebbülés, szabadság és öröm lett benne, hogy igen... ő is színesíti majd az életem, s talán én is tudok számára is csepegtetni abból, aki vagyok és akivé remélhetőleg az Úrral válok az évek folyamán. Öröm volt. :)

Nőnek lenni? Biztosan írok majd erről, mert ennek a rejtelmei továbbra is vonzanak, és nem hagynak nyugodni. Fiú - lány barátság? Nincs, és mégis, az életem legnagyobb ajándékai ezek az elvileg nem létező barátok. Az én életemé. A tiedben lehet nem léteznek. Igazából, lehet a te definíciód szerint az enyémben sem. De ezek a férfiak, akik segítenek nekem a nővé válásban és abban, hogy igazán éljek ezen a világon... számomra több, mint értékesek.

u.i. Ajánlom mindegyikőtöknek a nőiesség témában John és Stati Eldredge Elbűvölőjét. Nagyon édi könyv. Apukám halála után is örömömet tudtam lelni benne. Sőt. Megvígasztalt és erőt adott. Olyan, mintha a legmélyebb vágyaimat és gondolataimat írnák le benne. Szóval ajánlom olvasásra minden nőnek! :)

Itt és most :)

Reggel kocsival jöttek értem. :) Na jó, azt hogy egy picit megvárakoztattam az illetőt, az nem az én hibám volt. Már 28-ra sikerült összeszedni magam. Arról, hogy ő már 16-kor itt volt a félre megbeszélt találka helyett - arról én igazán nem tehetek. :)

Mosolygósan, régi dallal indult a reggel. Az akartam, hogy megtapasztaljam, és felfedezzem az Urat, ott, ahol vagyok, abban, amit csinálok. Kértem, hogy bármi lesz is, csak használja bennem. Tegye a helyére a darabokat.

A konferencián sokat mosolyogtam. Érdekes volt figyelni az előadót, az embereket, s közben tudatosítani, ahogy egyre nő bennem a "bizonytalanság", mind magammal szemben, mind pedig a bemutatásra szánt "termékkel" szemben. És ez addig-addig tud fokozódni, amíg a kezdeti lelkesedésből egy erőltetett "túl leszünk rajta" lesz, de igazából azt sem bánnám, ha sosem kerülne rá sor. Felejtsük el, és kész. 

Kicsit később a nap során elgondolkoztam azon, hogy mi is történt bennem ezen a ponton. Hogy van-e egy olyan dolog, amit saját magamban vagy valamiben annyira szeretek, annyira tökéletesnek látok, hogy nem bizonytalanodnék el, és mindig akkora hittel tudnám "bemutatni". Hinni, abban, amit az ember csinál. Azt hiszem, bármennyire általánosan is hangzik, jelenleg az egyetlen ilyen pont az életemben, az az, hogy Isten van, és ez az Isten szeret. Szeret, ha esik az eső, szeret, ha fúj a szél. Szeret, ha élet fogan, és szeret, ha apukámat magához szólítja. Ezt hiszem, még akkor is, ha az érzelmeim sokszor ingadoznak. Azt hiszem, hogy egy másik dolog, amiben hiszek, az az otthon. A család és az otthon melege. Igen, azt hiszem, hogy azért is fel tudnék menni a színpadra, hogy erről beszéljek, és nem zavarna, hogy a közönség egésze mást hisz. Nem zavarna, ha butának gondolnának. Ebben nem. Tudom, hogy mit jelentett, és mit jelent. 

A programozás és egyebek? Nem... érdekes az NLP... érdekesek az algoritmusok... érdekes a matek... órákig le tudnak kötni a logikai játékok... lelkesedni tudok egy könyvért, dalért, képekért... de... ha azt kérdeznéd... nem, ezekre nem építenék jövőt. Ezeket csak használnám egy keretben. Színesítenék egy építményt vele. Azt igen, szívesen. :)

Ilyen és hasonló árnyalatokban játszodtam ma. Kedves nap volt. Apropó... narancssárgát hordtam. Vidámat és élénket szerettem volna. És volt mellettem egy... hm... kék. Azt hiszem kéknek mondanám a srácot, aki ma elkísért. Meleg kék. Ajándék volt a jelenléte. Nem voltak elvárásaim, tudtam, hogy csak ritkán beszélgetünk, és eddig... nem igazán alakult ki köztünk igazán mély beszélgetés. Tudtam, hogy nem szereti, ha "nyitogatják". És azt sem, ha a másik nagyon "tárulkozó". Aki engem ismer, tudja, hogy én biza, tudok tárulkozni. Bár... a magam módján, és pillanataiban, azt hiszem feszegetve sem tudnák kinyitni azt a kagylóhéjat, amibe belebújok... mégis, normális körülmények között könnyen osztom meg magam. Úgy gondolkozom, hogy ha tudok rólad, annyival "több" kincsem van. És szívesen osztom meg az én "kincseimet" is. De igen, el tudom képzelni, hogy ez néha egyáltalán nem ajándék. 

Szóval nem készültem semmi különösre. Mégis, ahogy a nap eseményei a "nem különlegesben" egymásba fonódtak... mintha egy pici derű szállt volna közénk is. Picivel több. A hideg kék melegedni kezdett. A kinti hóvihar is, mintha abban segített volna minket, hogy itt bent, csendesen, megérezzük a kályha melegét. Kedves volt. Mesélt. No, nem végig, és nem esett túlzásokba (valószínű nem is hagytam volna, az az én szakterületem:P). De egy adott ponton, amikor csendben hallgattunk egymás mellett, egyszercsak magától: elkezdte. Figyeltem. Ittam a szavait, pedig igazából nem volt annyira különleges, mégis...  meg lehetett melegedni mellette. Egyszer meg is szidott. És akkor, egy pillanatra, megláttam a szívét. Szerintem onnan jöhetett a forróság... mostmár egyre biztosabb vagyok benne. 

A napot, egy különleges szentmisével akartam megkoronázni. De előtte, még úgy döntöttem, hogy beülök egy teázóba. Olvasgatni, és pár szót papírra vetni. Valami különlegeset szerettem volna inni, így hát, azt kértem: "Valami különlegeset szeretnék ma. Tudnál ajánlani?:)". És hoztak. Csak bámultam a poharat, kóstolgattam a habos, édes és fűszeres ínyencséget. Azt éreztem, hogy az Úr, ma így szeret. Figyelmes, kedves... udvarol. Nekem. :)

Mosolyogva mentem tovább a szentmisére. A terem tele volt. Különleges alkalom: a katolikus misén evangélikusok, reformátusok és unitárius fiatalok voltak a vendégeink. :) Körülnéztem, és mély hála volt a szívemben azért, mert ezt láthatom megvalósulni. Úgy örültem. Olyan szép volt. Egy darabka Mennyország... És egy pillanatra az ugrott be, hogy "és ez ki tudja minek lehet a kezdete és az én kezem is benne van, és... " és már repültem volna tovább gondolatban, amikor végülis sikerült megállni. Ez a ma ünnepe. A ma öröme. A ma ajándéka. :) Hogy holnap, vagy később mi jön, az nem a ma dolga. És igen... így még könnyebb volt örülni, és hálás lenni. Mert a holnap, az még bizonytalan. Lesz, nem lesz, ilyen, vagy olyan lesz. De a ma és a most... igen, ennek tudok, és most akarok örülni. :)

Kezemben fogtam Jézust. Nem, ennél sokkal több. :) A kezemben volt egy ostya és egyszerre... Jézus testévé változott. Az én kezemben... 

Nem tudom felfogni. Még most is 'borzongok' az ámulattól. Az én kezemben? Jézus...?! :)

Hát igen. Ez volt a valódi megkoronázása a mai alkalomnak. :) Isten válaszolt, és ezúttal is többet tervezett, mint amit én kértem Tőle. :)

Szép nap volt. Velem volt, és néha-néha nekem is sikerült észrevenni. Most elalszom, de előtte még mosolyogni fogok. Neki. Mert ma, különös kegyelemmel, a tenyerén hordozott. :) És mert ma... segített feltenni azt a szemüveget, amivel ezt sikerült észrevennem. :)

Vizen járni

Anyukám azt álmodta a napokban, hogy elvesztem, felhívtam, hogy segítséget kérjek, de ő nem tudott megtalálni. Belegondoltam, hogy ez milyen szép kivetítése is a jelenlegi helyzetemnek. Elveszni. Hogy megtaláltassam.

De ki keres meg? Kinek szólok, egyáltalán? Ki érti meg ezt a fajta keresést? 

Mint a drahma... a házban veszik el, bent. Isten házában. Pótolható. És mégis keresésére indulnak, s mikor megtalálják, többet költenek az újjongásban, mint amit ez a pici pénzecske valaha is érni fog.

Pesten voltam Ádáméknál. Négy gyerekes család. Keresztények. Úgy igazán, tiszta szívből.

Ádámmal sokat beszélgettünk erről a világról. Isten valóságáról. Arról, hogy miért nem éljük az evangéliumot, miért nem volt fejlődés az ApCsel óta, hogy mennyire építkezünk. Motivált, éreztem, ahogy ujjong és éled a lelkem. Nem voltak hamis illúzióim egy földi, tökéletes világról, de éreztem (ismét!), hogy ez az, amibe érdemes a földön beleadni, ezt érdemes építeni és így érdemes élni és meghalni.

Változtatni szeretnék. Vizen járni. És ha elsüllyedek? Talán... erősebb az, akit magam előtt látok. Talán, ha süllyednék, akkor felemel, ahogy Péterrel tette. Akarok az a bolondos Péter lenni, aki levetkőzik, mikor meglátja Jézust, és úgy ugrik be a vízbe és úszik ki. Mindig is kíváncsi voltam, hogy miért vetkőzik le...hiszen siet. Nem hiszem, hogy a ruháit akarja szárazon látni. Talán... talán az Óembertől szabadul. Talán azt a köntöst veti le, amit szégyell Jézus előtt, hogy visszavett. Talán a hitetlenség ruháját...

Az elmúlt napokban több haláleset jutott el hozzám. Fiatal lány, fiatal srác... Én is lehetnék. Miért hagyja a mennyei Atya, hogy én ma még örülhessek a levegőnek és rád mosolyoghassam? Lehet még 2 napig, lehet hogy még 40 évig? Szeretném értelmesen élni, akármennyi is maradt. De mit is jelent ez számomra?

Én is csak sejtek dolgokat. A napi 8 órás infós meló számomra nem az igazi. Mostmár jól is fizet, megvan mindenem, amire szükségem lenne, és nem tudok örülni semminek. Régen éreztem az étel ízét, nagy dolog volt, ha bemehettem a cukiba, különleges és sporlós hetek után vehettem meg egy vágyva vágyott könyvet, én készítettem másoknak az ajándékokat és nem boltban vettem drága dolgokat... Nem taxiztam, sokat sétáltam és volt időm a barátaimra. Íze volt. Értéke.

Pici korom óta érzem, hogy tanítanék. Sose volt bátorságom erre az útra lépni. Évek óta érzem, hogy Isten országát építeném, és csak meló után, szabadidőmben "érek rá". 

Eltelik az életem. Egyedül, magányban, sok-sok melóban... s attól félek, hogy Isten a mennyország kapujában a karjaiba vesz majd, és elmondja, hogy megérti, hogy fájt, és megérti, hogy rossz volt és szenvedős, de könnyes szemekkel azt is megmutatja, hogy milyen "lehetett volna". Nem hiszem, hogy rózsaszín. Sőt... azt sem feltétlenül hiszem, hogy kevésbé szenvedős. De gazdag. Benne. Telített. Értelmes...

Szeretnék kilépni a csónakból. Talán elsüllyedek. Talán életem butasága lesz. Talán rájövök hogy a tanítós és evengelizációs vágyaim sem teljesen tiszták vagy igazak. De vajon... megéri a kételyek miatt a csónakban leélni egy életet?

2015

Én is elképzeltem, lerajzoltam, összeírtam, és kitűztem őket.

Az életem "háza" is elkészült. Most éppen így néz ki:

Magyarázatot most nem fűzök hozzá. Az kicsit bonyolultabb. :P


Ami a célokat illeti... elég sok sikeredett. De együtt látva mindenképpen nyugtató.
Kategorizáltam őket, színek szerint:D. A sárga/narancs a szabadság színei. Ide olyan célokat írtam, amik feldobnak. Csak mert fel, s kész. :)
Aztán ott a zöld... az a remény. :) Ide Istennel kapcsolatos célokat írtam.
Aztán a lila... ez a bánat, múlasztás, teendő... :">
És végül a kék... ezek az élet színei. Amiket tenni kell, mert életre visznek. :)

Az első pont, az "pont" egy narancssárga. :) Tíz elolvasandó könyv kategóriát jelent. Ez különösen feldob az idén. Még konkrét címeket nem választottam, de az is meglesz a napokban. Hát hajrá. Szép és áldott évet mindenkinek!:)

Néhány sor hála és öröm :)

Olyan rég meg akartam írni. De mindig volt valami fontosabb, valami égetőbb.

Fontosabb, mint megállni és örülni valaminek, fontosabb, mint emlékezni arra, ami szép. 

De most megteszem. Szeretném, hogy itt is nyoma maradjon. :)

Ez az adventem nem volt egy nagyon "törekvős". Csak Őt akartam jobban ismerni, jobban szeretni. Jobban felfedezni. És hát... a csoda megtörtént. :)

Egy csodálatos budapesti "kirándulással" kezdődött, ahol Istent láttam, 4-5-6 gyerekes családoknál, vezetőkben, akik évtizedek óta az Urat szolgálják, barátságokban, amik olyan szorosak, amilyet még nem láttam sosem, főleg ilyen különböző emberek között - csak mert Rá épülnek... döntésekben, amiket a mennyei Atya megáld, életekben, amik tökéletesen tökéletlenül szólnak Róla... Le nem tudom írni, hogy miben volt részem december elején, Budapesten. Életet láttam. Azt hiszem itt kezdődött.

Aztán hazaértem, Kolozsvárra. Anyukám hívott, hogy életében először hiszi el, hogy "Jézus tényleg gyógyít ma is, ha hiszünk Benne". És az én szívem ugrott ki a helyéből. Aztán két héttel később, megírta messengeren, hogy "Isten milyen vicces", és hogy életében először érezte, hogy Isten figyel rá, és vigyáz rá nagyon. Szavaim nincsenek. 

24-én indultam haza, aznap még dolgoznom kellett. De olyan szép út volt. Megálltunk Udvarhelyen. Láttunk betlehemest. :) (Nem tudom, hogy valaha láttam-e szamarat ilyen közelről :">...) És teáztunk, na meg a zsíros kenyér... És mézes pogácsa. :) Mosolyogva értem haza. :)

A karácsonyunk nagyon szép volt. Anyukám karácsonyfákat készítgetett, hűtőmágneseket, és karácsony este még kántálni is elment. Alig bírtuk rávenni, hogy minket otthon hagyjon:P. És jó volt otthon. Évek óta az első alkalom, hogy nem akartam visszajönni Kolozsvárra. Beszélgettünk. Persze, sírtunk is, de nem az a nehéz, életfájdalmas sírás... hanem az, amikor csak úgy kell. És amikor nincs is ebben semmi rendkívüli.

Csak szilveszterig voltam otthon, de nekem egy ajándék volt. Látni anyukámat, vele lenni, és végre jól lenni. Odabújni pici Bogihoz, és odasimulni a pici keményen puhácska arcához. :) Érezni, hogy valami több van, Valaki több van itt. 

A barátnőimmel is kedves beszélgetéseink voltak, az osztálytalálkozón is jó volt látni a többieket, és a teázó is nagyon édeske volt, két, különleges, reményt hozó, álmodozós beszélgetéssel. Kegyelem. Remény. Öröm. :)  

Aztán az első héten, felhívott anyukám, és felolvasta nekem a tanuságtételét. Hogy hogyan sejtette meg a jó Istent... azt hogy Ő hogyan vezette, vezeti, hogy mennyire szelíden szereti, és hogy vigyáz rá. Nem nagyon tudtam visszatartani a könnyeimet. Hálás vagyok és boldog. 

S mintha azok a távolságok, amik az elmúlt években köztünk voltak, és sehogysem tudtuk legyőzni őket... most egyszerűen megszűntek volna. 

Hát ilyen, amikor az Úr kényeztetni akar. Nagyon jól csinálja...:"> 

Én pedig emlékezni akarok. Arra, hogy Ő kicsoda, és arra, hogy nagyon széles ám a tenyere... :)