Azt álmodtam... (1)

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én gyakran álmodom. Egy adott ponton annyira zavartak az álmaim, hogy teljesen hadat üzentem nekik. Eldöntöttem: nálam ez kizárólag a gonosz kiváló játszótere, hogy másnapra teljesen erőtlenné és csüggedtté tegyen.

Azóta nem is figyeltem az álmaimra, egészen a múlt év novemberéig, amikor először hallottam valakitől, hogy az álmok jöhetnek Istentől, de bármilyen forrásból jönnek is: sosem véletlenül emlékszünk rájuk, Isten céllal engedi meg őket.

Őszintén: eléggé szkeptikus voltam. Persze, tudom, hogy a Bibliában Isten nemegyszer felhasználta az álmokat. Legismertebb példa József, de Sámuel, Mária Józsefe vagy éppen Pilátus feleségének álma is elég érdekes. És még találunk. Viszont én (és azt hiszem, hogy nyugodtan mondhatom, hogy a mai, racionális ember) legtöbbször figyelmen kívül hagyom (hagyja) az álmok jelentését. Akik pedig foglalkoznak álomfejtéssel (meg mindenféle varázslással), azok mind okkult hátterűek (okkul szó jelentése: feltárni valamit, amit Isten zárt el. new age, boszorkányság, varázslás... szellemi ereje van, de nem Isten, hanem a gonosz tábora). Szóval megvolt nekem is a témáról a szép véleményem.
Most úgy látom, hogy ha "Isten embere" nem foglalkozik az élet valamelyik területével, akkor ott konkoly üti fel a fejét. Ha sokáig nem foglalkozik vele, akkor talán mire észreveszi, hogy jó termőföldje lett volna, már valaki más arat ott...

Akárhogyis: az biztos, hogy vannak álmaink, és az is biztos, hogy ha a keresztények nem, hát majd mások megmagyarázzák és foglalkoznak vele. Ha meg nem hallgatunk senkire: akkor még így, álmunkban, amikor bár a racionalitásunk nem annyira aktív ellene, akkor is süket falakra talál az Isten.

Gondolkoztam azon is, hogy miért van az, hogy egyesek többet álmodnak, mások kevesebbet. Én azt hiszem, hogy mivel ez is kommunikációs forma: azt használjuk gyakrabban, amin jobban megy a kapcsolat. Isten is tuti úgy beszél hozzánk a legtöbbet, ahogy jobban fogjuk. Lehet, hogy ez legtöbbször egy másik embert jelent (mert másokra nem csukjuk rá egyből az ajtót:P), lehet hogy Bibliát, lehet hogy jeleket, képeket, álmokat, akár látomásokat.
Abban biztos vagyok, hogy Isten mindannyiunkhoz szólni akar. Lehet van aki nagyon könnyen meghallja nappal is az Ő szavát, és nincs szüksége álmokra. Lehet, hogy egyesek szíved érzékeny az Ő jeleire, amiken keresztül egész nap kommunikál.

Nálam az van, hogy mindent túlmagyarázok. És igen, túlbonyolítok. Isten szól: és én 3szor kérdezek vissza, és 5ször mondom el, hogy amit mond vagy kér, az miért lehetetlen. És ha mindezek után még nem adta volna fel, akkor elindulok ugyan, de az első kanyarnál ismét 3szor kérdezem meg, hogy biztos-e hogy jól értettem, és közben haragszom magamra, hogy ennyire nem hallom tisztán az Ő hangját. Elég idegesítő lehetek, azt hiszem...:">

Lehet, hogy Isten ezért is választotta a velem való kommunikálásban az álmokat egy hangsúlyos formának. Ezeket legalább nem tudom kontrollálni. Kár, hogy mindeddig ezeket is figyelmen kívül hagytam. November óta sokkal jobban figyelem az álmaimat. Dominic arra tanított, hogy mindig Istent kérjem, mielőtt elkezdeném értelmezni. Azt hiszem így tettem, és az egyik erőteljes (és extra furcsa:P) álmomat sikerült is megérteni. Pedig pumával álmodtam, ami nem igazán szokásom :D:P.

Pénteken ismét volt egy álmom. Nagyon furcsa, két részből állt. Ezt mesélem el nektek a következőkben, aztán pedig hozzáfűzöm a magyarázatot is. Ez az álom elsősorban rólam és Istenről szól. Két oka van annak, hogy publikusan megosztom: az egyik, hogy bíztassalak arra, hogy vegyétek komolyan az álmaitokat, és kérdezzétek meg Istent, hogy mit akar mondani általuk. Ha ez nem megy, akkor gyertek akár hozzám (hozzánk), próbáljuk meg együtt. Mi is lassan ismerkedünk a témakörrel, de kár lenne Isten szavát nem keresni... Igen, titokzatos. De igazából ezt szeretjük mi is, vagy tévednék?:P
A másik oka pedig egyszerűen az, hogy számomra akkora öröm volt ez a tapasztalat, hogy szeretném elmesélni. Csak mert ismét láttam, hogy Isten mennyire ismer engem, mennyire akar szólni, és mennyire tisztán állnak össze a szavai, még ha elsőre abban sem biztos az ember, hogy Ő szólít...dehát... Sámuel sem vette elsőre a lapot. Szóval magamon sem csodálkozom. De ahogy Ő, én is akarok válaszolni. :)

**************... folyatása következik... :) *****************

Bonbon

A szobámban ülök, és hagyom, hogy melengessenek a napsugarak. Csendes, lágy szellő, és a szomszéd lakások főzőcskéinek egyvelege... "Itt vagyok, Uram."-szólal meg a lelkem. "Itt vagyok. Neked. Örülök. Neked. " 

És egy pillanatra, a napba nézve... megáll az aggodalom, megáll talán az idő, és tudom, hogy itt és most nem lehetnék jobb helyen. A múlt hibái most nem számítanak. Nem számít, csak az, hogy itt vagyok. Egy pillanatra megálltam, és a lelkünk ismerkedik... 

Ma román népzene sem jött a szomszédból. Máskor igen... de ma nem. Most mi vagyunk. :)

Ő kedveskedik. Szeret. Otthont ad és otthont teremt. Ki-be járok csendesen a szobából, és akármilyen... érzem, hogy itthon vagyok. Miatta. De tudom, hogy lesz olyan hely, ami méginkább az otthonom lesz. Nemsokára... 

Aztán tegnap megkért, hogy ne egyek chipszet... ma viszont két zacskóval is szabad volt :">... és nagyon megkívántam a bonbont... olyan jól nézett ki. Tejes, finom csokiból. Úgy döntöttem, hogy drága. És azt is megjegyeztem, hogy óóó, ha lenne aki nekem ilyesmit vegyen kedveskedésből... tudjátok, egy olyan pasiszerű :P. Isten rögtön rám kérdezett, hogy kérem-e?:P Én persze nevettem, és mondtam, hogy most nem veszek magamnak csokit. :P  

Fél órával később kinyitottam a lakás ajtaját. Előző nap vendégem volt, és reggel amikor én elmentem, ő még aludt. Mostmár üres volt ismét a lakás. Körbenéztem... egy zacskó bonbon volt az asztalon. Tejes. Finom. Amilyenre vágytam. Mit tehetettem volna: mosolyogtam, és hamar be is kaptam egyet. :)

Ó, és azért a virág sem maradhat ki egy ilyen jelenetből... ma a szokásos virágöntözéskor felfedeztem, hogy elkezdett hajtani az orchideám. :) És nem is akármelyik... a kedvencem. Amit még apukámtól kaptam. Szerinte ez hasonlított leginkább rám. A szívemben van nagyon ez a virág... apukám szeretetére emlékeztet, arra, ahogyan ő lát, arra, ahogyon ő szeret(ett). Becses. :)

A szobámban ülök, és hagyom, hogy melengessenek a napsugarak. Csendes, lágy szellő, és a szomszéd lakások főzőcskéinek egyvelege... "Itt vagyok, Uram."-szólal meg a lelkem. "Itt vagyok. Neked. Örülök. Neked. " 

Visszamenni oda, ahol...

A múlt héten egy kedves könyvet olvastam. Annyira tetszett, hogy pár nap alatt el is fogyasztottam. Még így meló és egyebek mellett is.

Több könyv volt már rám hasonló hatással, de mostanában azok a könyvek nyűgöznek igazán le, amik a nőkről, a szépségről vagy a vágyról szólnak. Talán mindig is fontos lesz, de most a gondolataim nagyon nagy részét töltik ki a nőiességet kutató kérdéseim és sejtéseim.

Én. Nő. :) Kislány. Én.. a nő.

Azt hiszem, hogy annak a valósága, amit ez igazán jelent, csak nagyon lassan érkezik el hozzám. De minden nap, amikor felfedezek ebből a valóságból valamit, akkor érzem, hogy "különleges" meghívás ez, és hogy a jó Isten különös kincset bízott ránk, nőkre.

Az idén számomra ismétcsak nehéz volt a január. Talán az utóbbi évek legnehezebb januárja. Megengedtem Istennek, hogy a csendben és a magányban jöjjön hozzám közel. Az idén nem mentem el a MEHR-re (nagyon különleges, dicsőítő konferencia Németországban). Otthon sem maradtam, és nem is töltöttem a barátaimmal az első napokat. Hol voltam?

A magányomban. A fájó gondolatok között, saját magammal összezárva. Nagyon sokat vártam Istenre, és nem éreztem, hogy jött volna. Nem éreztem, hogy itt van, nem éreztem, hogy vezet, nem éreztem, hogy irányt mutatni. Az éreztem: egyedül hagyott. Mindenben, és mindenki mellett, egyedül, a magányomban.

Amikor már úgy voltam vele, hogy mélyebbre nem mehetek és sírva borultem a térdeimre a szőnyegen... egyszercsak világossá vált számomra, hogy ott lent, ahol már senki és semmi sincs, ami reményt adhatna... ahol csak a hiány és fajdalom van... Ő mégis ott van. Nem tudom miért ott. Nem ott lakik. És mégis ott volt... Talán lejött értem, mert nem akarta, hogy bajom legyen. Talán akkor tudtam én is már igazán mindent félretéve tudatosítani az Ő jelenlétét, amikor már semmi más nem számított. Nem tudom. De ott volt. És bár nem történt semmi, egyszerre mégis teljesen világossá vált számomra, hogy velem van. Ott van. Itt van.

Elindultunk hát együtt, neki ennek az évnek is. Célokat fogalmaztunk meg, megnéztük az életem házát, és meg sok mást is. A január továbbra is nehéz volt, de segített elkezdeni ezt az évet is.

Ami érdekes... hogy Isten rám hangolódott. Mivel, ezeknek a mély állapotoknak a hátterében egy erős keresés áll, ezért azzal kezdtünk el foglalkozni, ami érdekel. Ahol keresek. Meghatározni magamat. Őt. Minket. A céljainkat. A jövőnket és a hogyan továbbot. (Miközben írom érzem csak igazán, hogy mennyire igazodott hozzám... az Isten...)

Így hát a Bibliát is úgy kezdtük el olvasni ebben az évben, ahogy nekem könnyű volt. A nőkről. A nőnek. Újraolvastam régi (meg újabb) történeteket a Bibliában szereplő nőkről. Figyeltem őket. Ittam a lapokat. És Isten napról napra új csodákat tárt fel elém. Eszterről, aki talán sosem számított akkor akegyre, s aki egyszercsak kilépett a biztonsági zónájából, bár mindent elveszthetett volna. Rútról, aki bizony eléggé flörtölt a kedvesért. Juditról, aki régebben mindig kegyetlennek tűnt a szememben, de akiről egyszercsak felfedeztem, hogy mennyire erős hitű asszony volt, és mennyire hihetetlenül bátor. Ahogy Ő imádkozott és aztán kilépett a hitben, hogy az Ő Istene, ha akarja, akkor megvédi, ha nem, akkor is az Ő kezében van... és végül ő menti meg Isten népét. Megszerettem Juditot.

És akkor ott van Zsuzsanna... na meg, talán a legmélyebb hatással Ózeás utcanője bírt... Amikor Isten elmagyarázta, hogy mennyire sóvárog értem, értünk... Amikor leesett, hogy én vagyok a prosituált, a hűtlen asszony, akiért a próféta újra meg újra kinyújtja a kezét... A próféta?... Isten. Én vagyok, akiért Isten rohan, sóvárog, vágyik, és fájdalommal telített haraggal kiállt..."mert nem kerestetek, nem akartatok megismerni engem". Itt értettem meg, hogy Isten ugyanolyan sóvárogva várja az én szerelmemet, ahogyan én várom... valaki másét. Fáj neki, hogy megosztaná magát, megmutatná... és nincs akinek. Süketek a fülek, és nem látnak a szemek. Megértettem, hogy az érzés, ami engem annyira kínoz, számára sem ismeretlen. És én mégis hányszor elmegyek Mellette...

És Isten itt még nem fejezte be. Múlt szombaton kezembe adta Karstin könyvét. Először félretettem, mert ki akar "szinglis" könyvet olvasni. Semmi kedvem azt hallgatni, hogy mennyire okés szingliként élni, nem ez az álmom, nem ezt akarom, és nem akarom magamban azt a kevés hitet is kioltani, ami még fel-fellángol azzal kapcsolatosan, hogy egyszer talán majd én is találkozom a kedvessel...

Valami miatt mégis beleolvastam. Pár perccel később fizettem, és mint mondtam: a könyv lapjai nem voltak túl sokáig érintetlenek. :)

Karstint csodálom. Csodálom, hogy a fájdalommal a szívében, az érzékenységgel a lelkében, az emberi tökéletlenséggel, és az Úr iránti szerelmével hogyan éli egyik napját a másik után Istennel. Ez a könyv nemhogy nem oltotta ki a vágyat a család után, hanem sőt, felerősítette, de mindezt úgy, hogy közben hálát sikerült adnom azért, amim ma van. Örülni a jelennek, s nem szomorkodni/vagy akár örülni egy jövőnek, amiről semmit sem tudok. Segített meglátni Istent egy hóviharban, egy fincsi teázásban (erről írtam a múlt héten:), és ... a vágyaimban is. Ahogy végigkövettem Karstin 7 napi utazását, felelevenedtek bennem a vágyak, azért hogy tegyek, azért, hogy tényleg ismerjem az én Uramat, azért, hogy oda merjem adni Neki a szívem... újra. Hogy kérni merjek. Olyasmit, amit már régen nem mertem, mert meghalt a hitem, hogy teljesítené...

És tényleg... egy különös öröm és hála töltötte be a szívemet.

A mai bejegyzés elsősorban azért született, mert meg akartam osztani veletek egy különleges élményemet és felismerésemet. Bár Karstin könyve nagy hatással volt rám, mégis a csütörtök-pénteki esmények felkavartak bennem valamit, olyannyira, hogy a hétvége sem volt elég, hogy megnyugodjak. Ma eldöntöttem, hogy Karstin egy ötletéhez hasonlóan, én is megpróbálkozom visszamennyi oda, ami "megsebzett". Arra gondoltam, hogy szeretnék még egy találkozást. Bár, mostanában csak rövidebb imáim vannak, mégis kértem Istent, hogy tegye ezt a házat az ő jelenlétének házává, és alakítsa ezt az alkalmat a szíve szerint.

Tudjátok... ez megint az a helyzet volt, amikor Isten meghallgatta a kérésemet, és válaszolt rá, és szokásához híven, nem úgy válaszolt, ahogy kértem. Nem úgy történtek az események, ahogyan én gondoltam. S mégis, ismét többet adott, mint kértem.

Akik nem csak a blogomról ismertek (bár lehet hogy már itt is átjön:), én időnként nagyon sokat tudok azon nyavajogni, hogy "miért nem küldi már?!"... hogy "hol késik?!"... hogy "lesz, egyáltalán?!". És miközben a vágyaimat ez az egy, várva várt, képzeletbeli személy felé irányítom... sokszor átcsúszik a tekintetem azon, amim van.

Pár hete Budapesten voltam. Üldögéltem egy padon az egyik legjobb barátom mellett. Fiú. Nagyon szeretem. Kevés ember volt hozzám olyan közel, mint ő, az évek során. 8 év. Nem olyan kevés idő.

Ültünk egymás mellett, és a sok-sok olyan lázongás után (amik azt éltették bennem, hogy "igen, mert nekem minden fiú a legjobb barátom lesz" meg hogy "senki nem akar tőlem mást" stb.) egyszercsak egy újabb kegyelmi pillanatban volt részem. Ott és akkor éreztem, hogy eltölthetem az életemet úgy, hogy folyton csak emiatt panaszkodom, és minden fiúra magam mellett nézhetek úgy, hogy ő is "csak" a barátom... vagy nézhetek rájuk úgy, hogy hihetetlen, hogy mennyire fantasztikusak, és hogy mekkora áldás számomra az, hogy ők vannak. Ez lehetne nagyon erőltetett próbálkozás a saját magam győzködésére, arra, hogy találjak minden rosszban valami jót... de nem az volt, és nem az. Egy hatalmas hála töltött el engem akkor, elsősorban annak a személynek a barátságáért, aki akkor a padon mellettem ült, de a többiekéért is, akik különleges helyet foglalnak (foglaltok:) el az életemben és a szívemben. Eljutott hozzám, a szívemig, hogy igazából nagyon szerencsés vagyok, és tényleg azt hiszem, hogy a világ legkülönlegesebb férfiait tudhatom barátaimnak.

A mai nap margójára: ismét felfedeztem egy nagyon különleges valakit. S tudjátok... ma, amikor ezt a helyzetet is már sokadjára tisztáztuk... egy hatalmas megkönnyebbülés, szabadság és öröm lett benne, hogy igen... ő is színesíti majd az életem, s talán én is tudok számára is csepegtetni abból, aki vagyok és akivé remélhetőleg az Úrral válok az évek folyamán. Öröm volt. :)

Nőnek lenni? Biztosan írok majd erről, mert ennek a rejtelmei továbbra is vonzanak, és nem hagynak nyugodni. Fiú - lány barátság? Nincs, és mégis, az életem legnagyobb ajándékai ezek az elvileg nem létező barátok. Az én életemé. A tiedben lehet nem léteznek. Igazából, lehet a te definíciód szerint az enyémben sem. De ezek a férfiak, akik segítenek nekem a nővé válásban és abban, hogy igazán éljek ezen a világon... számomra több, mint értékesek.

u.i. Ajánlom mindegyikőtöknek a nőiesség témában John és Stati Eldredge Elbűvölőjét. Nagyon édi könyv. Apukám halála után is örömömet tudtam lelni benne. Sőt. Megvígasztalt és erőt adott. Olyan, mintha a legmélyebb vágyaimat és gondolataimat írnák le benne. Szóval ajánlom olvasásra minden nőnek! :)

Itt és most :)

Reggel kocsival jöttek értem. :) Na jó, azt hogy egy picit megvárakoztattam az illetőt, az nem az én hibám volt. Már 28-ra sikerült összeszedni magam. Arról, hogy ő már 16-kor itt volt a félre megbeszélt találka helyett - arról én igazán nem tehetek. :)

Mosolygósan, régi dallal indult a reggel. Az akartam, hogy megtapasztaljam, és felfedezzem az Urat, ott, ahol vagyok, abban, amit csinálok. Kértem, hogy bármi lesz is, csak használja bennem. Tegye a helyére a darabokat.

A konferencián sokat mosolyogtam. Érdekes volt figyelni az előadót, az embereket, s közben tudatosítani, ahogy egyre nő bennem a "bizonytalanság", mind magammal szemben, mind pedig a bemutatásra szánt "termékkel" szemben. És ez addig-addig tud fokozódni, amíg a kezdeti lelkesedésből egy erőltetett "túl leszünk rajta" lesz, de igazából azt sem bánnám, ha sosem kerülne rá sor. Felejtsük el, és kész. 

Kicsit később a nap során elgondolkoztam azon, hogy mi is történt bennem ezen a ponton. Hogy van-e egy olyan dolog, amit saját magamban vagy valamiben annyira szeretek, annyira tökéletesnek látok, hogy nem bizonytalanodnék el, és mindig akkora hittel tudnám "bemutatni". Hinni, abban, amit az ember csinál. Azt hiszem, bármennyire általánosan is hangzik, jelenleg az egyetlen ilyen pont az életemben, az az, hogy Isten van, és ez az Isten szeret. Szeret, ha esik az eső, szeret, ha fúj a szél. Szeret, ha élet fogan, és szeret, ha apukámat magához szólítja. Ezt hiszem, még akkor is, ha az érzelmeim sokszor ingadoznak. Azt hiszem, hogy egy másik dolog, amiben hiszek, az az otthon. A család és az otthon melege. Igen, azt hiszem, hogy azért is fel tudnék menni a színpadra, hogy erről beszéljek, és nem zavarna, hogy a közönség egésze mást hisz. Nem zavarna, ha butának gondolnának. Ebben nem. Tudom, hogy mit jelentett, és mit jelent. 

A programozás és egyebek? Nem... érdekes az NLP... érdekesek az algoritmusok... érdekes a matek... órákig le tudnak kötni a logikai játékok... lelkesedni tudok egy könyvért, dalért, képekért... de... ha azt kérdeznéd... nem, ezekre nem építenék jövőt. Ezeket csak használnám egy keretben. Színesítenék egy építményt vele. Azt igen, szívesen. :)

Ilyen és hasonló árnyalatokban játszodtam ma. Kedves nap volt. Apropó... narancssárgát hordtam. Vidámat és élénket szerettem volna. És volt mellettem egy... hm... kék. Azt hiszem kéknek mondanám a srácot, aki ma elkísért. Meleg kék. Ajándék volt a jelenléte. Nem voltak elvárásaim, tudtam, hogy csak ritkán beszélgetünk, és eddig... nem igazán alakult ki köztünk igazán mély beszélgetés. Tudtam, hogy nem szereti, ha "nyitogatják". És azt sem, ha a másik nagyon "tárulkozó". Aki engem ismer, tudja, hogy én biza, tudok tárulkozni. Bár... a magam módján, és pillanataiban, azt hiszem feszegetve sem tudnák kinyitni azt a kagylóhéjat, amibe belebújok... mégis, normális körülmények között könnyen osztom meg magam. Úgy gondolkozom, hogy ha tudok rólad, annyival "több" kincsem van. És szívesen osztom meg az én "kincseimet" is. De igen, el tudom képzelni, hogy ez néha egyáltalán nem ajándék. 

Szóval nem készültem semmi különösre. Mégis, ahogy a nap eseményei a "nem különlegesben" egymásba fonódtak... mintha egy pici derű szállt volna közénk is. Picivel több. A hideg kék melegedni kezdett. A kinti hóvihar is, mintha abban segített volna minket, hogy itt bent, csendesen, megérezzük a kályha melegét. Kedves volt. Mesélt. No, nem végig, és nem esett túlzásokba (valószínű nem is hagytam volna, az az én szakterületem:P). De egy adott ponton, amikor csendben hallgattunk egymás mellett, egyszercsak magától: elkezdte. Figyeltem. Ittam a szavait, pedig igazából nem volt annyira különleges, mégis...  meg lehetett melegedni mellette. Egyszer meg is szidott. És akkor, egy pillanatra, megláttam a szívét. Szerintem onnan jöhetett a forróság... mostmár egyre biztosabb vagyok benne. 

A napot, egy különleges szentmisével akartam megkoronázni. De előtte, még úgy döntöttem, hogy beülök egy teázóba. Olvasgatni, és pár szót papírra vetni. Valami különlegeset szerettem volna inni, így hát, azt kértem: "Valami különlegeset szeretnék ma. Tudnál ajánlani?:)". És hoztak. Csak bámultam a poharat, kóstolgattam a habos, édes és fűszeres ínyencséget. Azt éreztem, hogy az Úr, ma így szeret. Figyelmes, kedves... udvarol. Nekem. :)

Mosolyogva mentem tovább a szentmisére. A terem tele volt. Különleges alkalom: a katolikus misén evangélikusok, reformátusok és unitárius fiatalok voltak a vendégeink. :) Körülnéztem, és mély hála volt a szívemben azért, mert ezt láthatom megvalósulni. Úgy örültem. Olyan szép volt. Egy darabka Mennyország... És egy pillanatra az ugrott be, hogy "és ez ki tudja minek lehet a kezdete és az én kezem is benne van, és... " és már repültem volna tovább gondolatban, amikor végülis sikerült megállni. Ez a ma ünnepe. A ma öröme. A ma ajándéka. :) Hogy holnap, vagy később mi jön, az nem a ma dolga. És igen... így még könnyebb volt örülni, és hálás lenni. Mert a holnap, az még bizonytalan. Lesz, nem lesz, ilyen, vagy olyan lesz. De a ma és a most... igen, ennek tudok, és most akarok örülni. :)

Kezemben fogtam Jézust. Nem, ennél sokkal több. :) A kezemben volt egy ostya és egyszerre... Jézus testévé változott. Az én kezemben... 

Nem tudom felfogni. Még most is 'borzongok' az ámulattól. Az én kezemben? Jézus...?! :)

Hát igen. Ez volt a valódi megkoronázása a mai alkalomnak. :) Isten válaszolt, és ezúttal is többet tervezett, mint amit én kértem Tőle. :)

Szép nap volt. Velem volt, és néha-néha nekem is sikerült észrevenni. Most elalszom, de előtte még mosolyogni fogok. Neki. Mert ma, különös kegyelemmel, a tenyerén hordozott. :) És mert ma... segített feltenni azt a szemüveget, amivel ezt sikerült észrevennem. :)