Egy meg egy, az mégiscsak kettő

...gondolatok szingliknek, és barátaiknak... ;)

Mennyire lehet szenvedni valakinek a hiányától? Hogyan lehet úgy teljes életet élni, hogy pont az hiányzik, amitől a kiteljesedést várnánk?

Fejben dől el? (A vicc kedvéért, most olvasom a könyvet is. Érdekes. És hát igen, szerintük -is- nagyon sok minden, de nem minden dől el fejben.)

Két napja megtaláltam az első ősz hajszálam. Nincs több. Kihúztam ezt is.
Pár hónap múlva 29 leszek. Aztán még egy év, és az a bűvös 30, amit olyan sokatoktól hallok vízválasztónak. Persze nem az események miatt. Csak az a fejben eldőlő bolondulás. Érdekes lehet.

Pár hónapja beköszönt az életembe egy pszichológus. Nem azért, mert annyira elviselhetetlen az élet. :P Nem azért, mert nem mennének nélküle a hétköznapok. Olyan jó túlélő taktikákat sikerül magamtól kitalálnom (vállveregetés:), hogy én is folyamatosan meglepődök magamon az utóbbi 2 évben. Viszont közben elég idő is eltelt ahhoz, hogy úgy gondoljam, hogy szembe akarok nézni azzal, hogy mit hozok-viszek, és ki is vagyok valójában.

A blogomra sem írtam, mert már valahogy nem mennek sem a mély megosztások... - dehogynem! (na, lebuktatott az őszinte :) - csak valahogy minden annyira puzzle-szerű, hogy nem volt kedvem random darabokat ide kidobigálni. Ha a kép méreteiről sincsenek fogalmaim, akkor be sem tudom keretezni..

Na de, vissza a kérdésünkhöz. Fejben dől el? Valóban minden fejben dől el?

A pszichológusommal hónapok óta melózgatunk. Nem igazán a felüdülés kategória. Kicsit mint a sportolás. Nem mindig van kedved hozzá, közben is néha simán csak fárasztó, utólag mégis úgy gondolod, hogy megérte.

Egyik alkalommal egy képet kellett rajzolnom arról, hogy mi az álmom. Mert szerinte minden, amiről képünk van - azaz el tudjuk képzelni: megvalósítható. Hát őszintén: ezt én nem hiszem.
Na, de a rajz. :) Pár vonal volt mindössze - azért persze színes ceruzával! -, és mégis, amikor elkészült, tudtam, hogy tökéletesre sikerült. Egy zajos otthon volt. Kéményfüst, kutya, és gyerekricsaj. Olyan jó igazi. Zúg az a ház. És mi készülünk megőrülni. Ezt nevezem én boldogságnak! 
(Lábjegyzet anyukáknak, apukáknak: 
legalább addig hadd nevezzem így, amíg tényleg bekövetkezik ;) )

Az az igazság, hogy az elmúlt években nagyon sok minden átalakult bennem. Nem fekszik már a csendes család. Erről is érdemes lenne egyszer írni egy rendeset, de most maradjunk csak ott, hogy az történt, hogy elvagányosodtam. Mondhatnám azt is, hogy mintha most élném a serdülőkoromat. Lázadásokkal tűzdelve. Az egyetlen ok, amiért nem ezt mondom, az az, hogy már biztosan tudom, hogy vannak ennek az állapotnak olyan elemei, amiket tudatosan szeretnék arra az "örökre" megtartani.

Legtöbbször látom értelmét az életnek akkor is, ha egyedül kell végigélni. Azokban a pillanatokban, amikor az érzelmeim átveszik a teljes irányítást fölöttem - azokban persze nem. De elmúlnak. Mindig el. Az érzelmek már csak ilyen bóklászósak. Ezek amúgy kemény szavak. De ha voltatok már huzamosabb ideig egyedül, többé-kevésbé tudjátok, hogy miről beszélek. Úgyhogy hadd ne szépítgessem! ;)
Szinte mindig több száz tervem van a jövőre nézve (ezt persze a túlzás kedvéért írtam így, de tényleg rengeteg van! ha ismertek, akkor könnyebb elhinni :), és nagyon mélyen hiszem, hogy van célom ezen a világon, és hogy lesz még viszhangja annak, aki vagyok. Na, nem mozivászonról. De az már tényleg nem érdekel.
A moralitásom - amit olyan nagy fi(e)gyelemmel építettek a szüleim, és aztán majd én is (jó részét a jóIsten nyakába varrva), nagyon sokszor megy szembe a tapasztalattal. Azzal, amit látok, amit teszek, amit el akarok vinni. Bírkózás megy ezerrel.

Régen ez a társ dolog úgy volt a fejemben, hogy minden áron. Egyetlen célként. Amikor kicsi voltam, úgy képzeltem, hogy szinte mindegy, hogy kihez megyek hozzá, mert végig lehet azt csinálni. Kis meló, és hát, én úgyis mindent a családért akarok beáldozni! (Juuuj.)

Ma már tudom, hogy ez nem menne. Ma már őszintén hálás tudok lenni azért, hogy "az élet nem hozta úgy", hogy 20 évesen, és úgy házasodjak. Ma már annyi fantáziát látok a világban, a családokon kívül is. Úgy képzelem, hogy van szavam, és szólhatok. Úgy képzelem, hogy építhetek. Hogy fogok! Úgy képzelem, hogy a párom majd társ lesz valahogy abban, hogy jobb hellyé tegyük mi is ezt a világot. A rossz napokon meg... hát azokon meg túlélünk.

Régen el tudtam volna bújni egy otthonkában. Ma már nemcsak nyüzsiről, de egy olyan otthonról álmodom, ami zúg, és rúg-kapál, ami befogad, és ami kimozdul. Önmagából is. Ki- és befordítható.

Olyan otthonról álmodom, ami nincs kulcsra zárva, de ahol mégiscsak jó meleg van. És ahol megfér az a sok tökéletlenség. És megfér az a szomorú is, ami bekusszan néha, megfér az a harag, amit dédelgetünk, megférnek a rossz szavak, és megfér még egy csomó egyéb szemét is. Megfér.
Majd kitakarítunk.

Lényeg, a lényeg. Bár egészen szép életet tudok elképzelni magamnak az a bizonyos (és leszármazottjai :P) nélkül is, bár egész klasszul renováltam kívül-belül, és még sok más munkálat van kilátóban: a legmélyebb énem - ennyi meló, ennyi sürgés-forgás-megismerés, és ennyi szabadság után is - biztos benne, hogy kettecskén lenne kerekebb az élet.
Fejben dől el, hogy hogyan élem meg a hiányt.
Fejben dől el, hogy hogyan éled meg te, a te saját hiányodat.
De a legmélyebb vágyaink, csak azért mert szépen kimeszelünk, nem fognak kifakulni. 

A tapasztalatom az, hogy sőt: még tisztábban látszanak. Ha belegondolunk, ez viszont hoz egy hatalmas szabadságot. Fájhat, mert már látom, hogy ott van, és nem csak én képzelem. Üdv, patagzó könnyek! Csak bátran! Ezen a falon csak nektek van némi esélyetek...
Egy másik pillanatban aztán lendülettel mázolom zöldre az egyik tartó falat. :)
Nevetni is könnyebb így. Hol a zöldön, hol a könnyeken. :P

Szóval.
Hogy lesz-e majd olyan, akivel azt a ricsajos házat egyszer be tudjuk/akarjuk lakni? Vagy örökre álom marad?
Hogy ki tudok-e egyszer majd találni valamit, ami segít ebben a mai, igencsak furi (sok szinglit felnevelő, és eltartó) társadalomban másoknak, hogy hasonló "nem mozivászon, de" otthonokat építsenek?

Mit gondoltok? Fejben dől el? :)

Álmodok

Sokszor azt hiszem csak álmodni lehet iyen szépet. Ülök a repülőn. Ablak melletti hely. Már sokadjára, de még mindig pont akkora csoda, mint legelőször volt.

Derűs, meleg, kedves január. Süt a nap lent, sünt a nap fent. Bámulom a hegyeket. Minden olyan tisztán látszik. Erdők, hegyek. A rengeteg. Semmi kétség. Ilyenkor, így, fent - megkérdőjelezhetetlen a gyönyörű.

Reggel a csudiszép kanapén ébredtem. Szétnéztem a szobában, és már akkor éreztem a szépet. 

Vegyes érzelmek. A kényeztető, az örömteli, a kedves. És a sok kötelező - hogy mindez elérhetővé válhasson. A munka, a “have-to”, azok a nagy ígéretek. 

Most itt fenn a repülőn mintha mindez már nem számítana. Mintha mindent elfelejtenék. Ilyen magasban már nincsenek láncok. Csak a szép van. A béke, a vágy, és a beteljesülés.

Innen fentről minden a helyén van. És jól. Nem ér el idáig a zaj, a káosz, a szorongás. Még a fájdalom sem. 

Kábulat ez, igen. A szépség, a távolság és a szabadság kábítása. 

És én nem is akarok leszállni. 

Csak majd pár óra múlva. Addig kipihenem. A valóságot.

Elszámolás

~ 2016 ~

Legszebb kisautó...

Édiséges. Gyertek hozzám. De tényleg.

Csak én. A nő. A kislány. A szép. A keresős.
#ésMégSokMás
Csak én.

Imádom a munkámat. Mert. És végre!

No igen. Foglalkozom velük. És jó. Bizony.

#haRégenTudtamVolna

#deÖrülökNeki

~ 2017 ~

Még mindig. :)

A szép. A nő. S azok a titkok.

A csillagok. Most is. Mindig. 

Régi álom. Vajon-vajon? #deSzeretném

Játék. Puzzle. Még egy lépcső. #megcsinálom #megén

#hátHajrá

A modern nő.

A modern nő bizony jól öltözik. Diszkréten sminkel, és mindig tudja, hogy mi miért van rajta. Sportcipőben pont olyan magabiztosnak hat, mint egy magassarkúban. A kedvétől függ, hogy éppen mit hord. De rendben van, ezt tudja is magáról. Mégis próbálkozik. Többet mindig lehet. A nap végére a sminkje halványodik, de nem bánja már, a nap munkája meghozta az előréhez a kellő bátorságot.

A modern nő dolgozik. Sokat és sokáig. Szereti a munkáját. Kihívás és kaland minden napja.
Mégis, a reggeleg néha 9-kor is túl hamar kezdődnek. De az esték szépek. Ő van bent legtovább, jó érzés egyedül (esetleg egy kószáló kollégával) zárni az irodát. Szereti a csendet. Meg a nap zaját. Ő sem tudja pontosan, hogy melyiket jobbat.

A modern nőnek értelmesek a napjai. Mindig valami jót, hasznosat és szépet csinál. Időnként persze pihen. Már tudja, hogy ezt bizony muszáj. De alig várja a következő kalandot, amiben pont őrá van szükség. Akarja, és végigviszi. Kitalálja, megoldja. Ünneplik, és hálásak neki. De ha nem is. Szeretik.

A modern nő sosincs egyedül. Mindig van egy mosoly a tarsolyában. A kicsinek, az idősnek, a barátnak, az ellenségnek. Amikor elhívják valahova, amikor épp senkire se vágyik, vagy ha rajtakapják egy-egy magánakcióján a kis nagyvárosban, ahol él.

A modern nő bátran vállalja önmagát. A könnyeket, az örömöket, a magányokat, a barátokat. Az udvarlásokat és a visszautasításokat. Nem érti pontosan, de sejti, hogy erről szól az élet. Nem habos torta, de gyönyörű, ha megtanulja a javát kihozni belőle. Tanulja. Szereti.

Esténként néha babázni jár, sorozatot néz, vagy elszalad a közeli plázába valami csinos- és szépért. Otthon nincs sok a hűtőben, így hát kint eszik. Eszik. Tudja, hogy fontos. Nem barbi baba, hanem hús-vér nő szeretne lenni. Amúgyis szereti a finomat ő is.

A modern nő berobog a kávézóba. Telefon a kezében, gyorsan rendel, mellékesen, de azért a végén kimosolyog a készülék alól, és hozzáteszi: "...kérem! :) "
Puha fotelt választ, sarokban, vagy ablak mellett. Előtte a jeges gyümölcslé, esetleg a fahéjas, habos kis fekete. Néha süti is jár. Édes percek.

A modern nőnél mindig van egy könyv és egy csinos kis tablet. A szép percekért. Elengedhetetlen. "Írni jó." - vallotta mindig. És egy bátor lendülettel be is pötyögte a mára még elintézendőket...

Kislányból nagylány

Azok a pörgős szoknyák. Kék pöttyös. Piros ruhácska, rajta apró kis nyuszi, ami épp az anyuka varrógépe alól szökött ki - és valahogy épp rajtunk landolt. De szépen is fodrozódott!

Aztán sokáig inkább ciki volt a tükör, a kép, a csinos és a szép.
Én például nem ismertem, és nem tudtam eligazodni abban a világban. Féltem tőle. Megvolt azért, hogy mit szeretek és mit nem, egy pici rendbeszedettségnek lennie kellett, és mindig jól esett (titokban) ha szépnek tudtam érezni magam. De ezt vállalni? Nyílvánosan? Azt már nem. Cikinek éreztem foglalkozni vele, és bevallani, hogy engem is (mint a többi leányzót!) - igenis érdekel. Szívesen néztem azokat a lányokat, akik szépek. Csodáltam őket. De nem voltam "az a fajta", aki erről beszélne, vagy aki esetleg megkérdezné őket, hogy erre ők hogyan figyelnek. És bár anyukám ezermester volt - vele sem beszéltünk sosem a szépítkezésről. Ciki volt. És tabu. Valahogy úgy gondoltam, hogy az okos és komoly emberek (figyeled? - nem nők!) nem állnak le ilyen látszatkérdéseknél... Na és a "szív melege és szépsége" - ami ugye mindig fontosabb bármi másnál. Szóval ilyen és hasonló okok miatt, nálam évtizedekbe telt, amíg be mertem akárcsak magamnak is vallani: igen, én szeretnék szépnek lenni.

• Naaaagyon tetszett Stasi és John Eldrege Elbűvölő című könyve. Ilyesmiről ír. Olvassátok el, ha még nem tettétek. Legalább 10-et vettem már én is ajándékba. :D

A felismerést mindenféle próbálkozás követte. Az egyik kedvencem az volt, amikor eldöntöttem, hogy szoknyára nevelem magam. Bizony! Kiválasztottam egy augusztusi hónapot, amikor bárhova mentem, bármit csináltam: csak szoknyában szabadott. Másztam hegyet, voltam táborban, játszottam "verekedőset". Szoknyában. Meg is szerettem. Mostmár csak az "elég csinos-e" a kérdés, és nem az, hogy fel merem-e venni. Nyáron. A téli szoknyákkal még nem ilyen közeli a kapcsolatunk. :P

Egy másik nagy fordulat: a cipő. Pontosabban: a magassarkú. Amíg kislányként sikerült anyuval egy hatalmas talpú cipőt is beszereztetni (mai napig nem értem, hogy hagyta rávenni magát!), addig nagyobbacskán biza kemény kihívás volt nem lapostalpúban megjelenni. Nem is volt más. Aztán, amikor végre valahára beszereztem a "nagy őt" (nagy volt - valóban), a barátnőm megjegyezte, hogy ez biza nem elég Bernis, és inkább "úú", mint "hű, de klassz". A cipő viszont túlélte, én pedig eldöntöttem: Bernis, nem Bernis, majd hozzászoknak. Hozzá is szoktunk. Mind. Azóta van egy szupermagas gyönyörűm is. Esküvői. Fáj is benne a láb rendesen, de csudaszép! :)

• Apropó: lehet kapni puha betéteket, amiket az elejére meg a sarkára lehet illeszteni - nagyon puhik, pár órával meghosszabítják az elviselhetőséget ;).

Szóval cipő: pipa. :D

A smink. Na, ez bizony hosszú volt. És még mindig tart. :)
De ha csinálunk vmit, csináljunk azért rendesen. És mivel másokért mindig könnyebbnek tűnt, mint magamért... eldöntöttem, hogy szervezek egy női sorozatot, és az első alkalomra meghívok egy stylist-ot. Biztos élmény lesz!
Hát az volt. :) Így jutottam én is el oda, hogy ma már fel merek tenni egy kis pirosítót (olyan szép tud lenni!:), beszereztem egy alapozót, hozzá merek nyúlni a hajamhoz - és vannak további ötleteim a saját magam megszépítésére. Figyelek arra, hogy milyen színeket hordok, milyen alakú ruhákat - és bár kell pénz a szép ruhákhoz, de ha az ember ügyesen kombinál, akkor nincs szükség extra sok holmira, csak néhányra, ami igazán jól áll és összeválogatható.

• Én nagyon sok ötletet merítek Timi blogjából. Nektek is csak ajánlani tudom. Egy alkalommal már Kolozsváron is járt, nekünk nagyon tetszett. Szerintem még fogjuk hívni, kövessétek a Tükröm-tükröm facebook oldalát. ;) 

Szóval igen, nekem sok időbe telt - és még csak az elején járok. Nagyon izgalmas. Figyelni arra, hogy mi a szép, mi a játékos. Mi a babás, mi a csinos. Mi áll jól, és miben érzem jól is magam. A hajam, az arcom, a bőrőm. És aztán még tovább. Mi van a testemmel, hogyan szól, hallom-e a hangját..

És ez még tényleg csak az utazás eleje.

De képzeljétek! A napokban rábólintottam egy fotózásra is. Egy barátom készített pár képet, neki gyakorlatra, nekem pedig profilképre volt szükségem. De mennyit nyűgöltem előtte! (Hála és köszönet a türelméért.) Féltem. Csúnya leszek. Vagyok.
De végül sikerült. Igaz, még nagyon sután mozgok, és nem tudom hova kell tenni a kezem-lábam, de összességében mégiscsak egy szép élmény volt. Szép élmény, szép képek... és picit mégiscsak szépnek érzi magát az ember. Szépnek éreztem.
A legnagyobb öröm pedig talán az, hogy akármennyire is sikeresek (vagy sem) a képek... ez egy olyan helyzet, ahol olyan könnyű kiszabadulnia a nőnek. Szóval, igen, én repkedtem kicsit. Valahogy így:

Folytatom 🙃

Hát sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy folytatom.
Egy ideje elkezdtem már ezt a kis blogocskát, hébe-hóba írogattam erről-arról. Az utóbbi időkben egyre kevesebbet. Pedig írtam ám, néha olyat is, ami akár ezt a blogot is csinosíthatná. :) De sosem került fel ide...

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy keresem magam, a helyemet, a világ kis és talán nagyobbacska dolgait. Ennek a keresésnek már lett néhány gyümölcse is, azt hiszem. Másképp tanítok az egyetemen, más az, amit át akarok adni már; elindítottam egy nőkről nőknek szóló programosorozatot (Tükröm-tükröm - ahol magunkkal és Azzal a bizonyossal szeretnénk szembenézni), és azt hiszem én is elég sok lépcsőfokot tettem meg a nővé válásban és az önismeretben. (Ez ilyen pirulós titok, de képzeljétek, egyre szebbnek és magabiztosabbnak érzem magam... 😊)
A keresés viszont közel sem ért véget, és eszem ágában sincs abbahagyni. Ha én leszek az, aki még 80 évesen is keres: hát jó, legyen. De amit találok, azt megpróbálom majd megosztani. Így talán másnak már könnyebb lesz: keresni.

Megpróbálom majd picit rendszerezni ennek a blognak a tartalmát is. Talán adott ponton mégiscsak ráveszem magam egy kevéske itthoni programozásra - egy csinos oldalért. Talán. :) Egyelőre viszont csak arra gondoltam, hogy címkékkel jelölöm a különböző témákat, hiszen ahogy annyi mindent nem tudok még: pl. azt sem, hogy miről szeretnék írni a leginkább. Így hát mindenről írok majd, ami érdekesnek tűnik. Írok majd magamról, elfilózgatok majd arról, amit ma a világban látok - látni vélek, lesz majd szó nőkről, pasikról, talán írok arról, amit apukámtól tanultam, tanításról-tanulásról úgy általában, talán megpróbálkozom pár karcolattal is, és igen, biztosan írok majd Istenről, és erről a kanyargós egyenesről, ahogyan én látom, és én járom.

Két dolgot ígérek: őszinte leszek, és... izgalmas! Ez igen, mérce! :)

Ha van hozzá kedvetek, szívesen olvasok én is rólatok (és tőletek). Köszönöm, hogy velem tartotok. Jéé, már el is indultunk! 😎

Origami

Amikor sehogysem sikerül magadat bedobozolni.

Annyira szerettem volna. Beleférni. Okés, nem akarunk átlagosak lenni. De azért tartozni valahova... valahol elfogadottnak, és "normálisnak" tűnni. Valahol kincsnek lenni. Különlegesnek, de a helyünkön: a többiek között.

Én legalábbis vágyom mindezekre. Nem szeretnék olyan lenni, mint bárki más (holott tudom, hogy nincs belőlünk kettő egyforma). Mégis... más szeretnék lenni. A paradoxon az, hogy közben meg... valahol mégis szeretnék olyan lenni, mint a többiek. Nem morogni, amikor a fiúk golang tutoriált képesek nézni az ebédszünetben. Nem felháborodni a köziben elhangzó "mi vagyunk a bűnösök" típusú mondatokon, hanem jó keresztényként meghajtani a fejem. Egy átlagos családosnak lenni, vagy legalább egy olyan egyedülállónak, aki néha-néha randizik, és nem fél belemenni egy-egy kapcsolatba. Akinek barátnői vannak, és a srácok esetleg a szerelmei, nem a legjobb barátai. Olyannak lenni, aki tanít az egyetemen, és úgy érzi, hogy a helyén van, hisz a rendszerben, és doktorizik - ha épp ez a szükséges. Vagy olyannak, aki programozik, és van türelme szabadidejében is megoldani egy-egy feladatot. Olyannak lenni, aki el tudja engedni az emlékeket, és továbblépik a mában. Olyannak, aki könnyed és vidám, és nem filózik mindenen. Aki beleillik a keresztény csoportba. A melóba. A tanári körbe. A szegények közé - mert tudja, hogy az milyen. A világba, mert ő is egy vagány a sok közül.


Én meg akartam (akarom?) váltani a világot. Miközben tudom, persze, hogy Jézus megtette már. Mégis... meg akarom. Olyat akarok tenni, mint senki más, és közben szeretném a legátlagosabb életet élni... láthatatlanul vmi láthatót építeni.

A jó Isten a szívem csücske. (Tudjátok már, időnként másról se beszélek...)
Ma elgondolkoztam, hogy miért. (Zsepik a közelben?:) Szóval nagy szavak ide vagy oda, de Neki valahogy tényleg el tudtam hinni, hogy igazán szeret. Engem, aki ott vagyok, ahol senki sem lát, és azzal az arcommal, amit senkinek sem mutatok meg. Pont úgy, ahogy vagyok. (Közhellyé vált, tudom. Mégis ez a kis közhely az én egyszerű kis valóságom.)
Nem történtek csodák, gyógyulások, nem hallottam hangot az égből, nem volt semmi extra. Csak végre tudtam, biztosan, hogy nem kell többet magamat semmilyen dobozba gyömöszölni. Jól vagyok így. Van remény, jövő, tovább, és mindez szép, és vigyáznak rám. És ha már extrémségek: én emlékszem arra az érzésre, amikor repülni tudtam volna. :) (Nem, nem az a szerelem... ez egy másik ;) )

Ma mégsem tudok repülni. Nem is akarok. Le szeretnék szállni.
De nincsen befutó sáv, csak azok a dobozok...
És továbbra sem sikerül. Nem férek sem a máséba, sem abba, amit én választottam. Úgy szeretném megtalálni azt, amelyik elég tágas. Néha kiáltozom, hogy majd csak meghallja valaki - többen többet látunk. Aztán találunk is, egy széleset, egy nagyot, egy szépet... és másodpercekig sem bírom benne. Ugrom is kifele.
Nem találom.

Tényleg hagynom kellene a dobozolást? Nincsen számomra való?
Pedig én hiszem, hogy valahol le kell táboroznom. És le is akarok.

Nincs doboz...

Őrült gondolat... vajon hajtogatni kellene egyet!?!