Hullámvasút

Marianne Stokes: The Passing Train

Átlagos este volt, átlagos színekkel. Sosem gondoltam volna, hogy jár vonat a mi utcánkban. Az időzítés tökéletes volt. Gyengéden sípolt, mielőtt szépen, lassan a lábam elé kanyarodott.

"Egy körre elvihetem? Majd nagyon vigyázok ám, hogy ne essen bántódása!" 

"Óh, de kedves!"-mosolyogtam rá meglepetten. "De vissza kell, hogy utasítsam. Sajnos én sosem szerettem a hullámokat. Nézze csak! Ott, a túloldalon áll valaki. Talán számára készíttetett ez a kocsi." És ezzel be is fordultam a jobbra lévő kisutcába. A mosoly ezúttal rámelegedett az arcomra. Fel is gyorsítottam a lépteket, suhantam - csak éppen gyalog, nem kisvonattal.

Eltelt néhány nap, és én már nem sokat gondoltam a vonatocskára. Egyszer viszont arra lettem figyelmes, hogy aprócska sínek szelik át az udvaromat. "Nocsak...hát ezek mikor kerülhettek ide?" Szelíd legyintés, derűs kacaj - és már át is ugráltam rajtuk, szépen sorjában. Még nem is érte mindkét lábam a földet az utolsó vágány után, amikor ismét lágy sípolásra kaptam fel a fejem. A vonatocska ezúttal is figyelmesen, lassan húzódott egészen közel. "Kérem... csak egy szóra!" - fordult felém, és mély, kék szemeivel az éjszakába nézve, már mutatta is: piros szőnyegecske, erős karfák, bársonyos ülés... "Látja? Ezt magácskának rendeztem be. Ha majd egyszer úgy döntene..." A csillagok is szikráztak aznap éjszaka. "Hát nem bánom." - fordult meg a fejemben, és ebben a pillanatban már picikére is zsugorodtam. Az ajtók rögtön nyíltak is, és mielőtt észbekaptam volna, már egy vonatocska száguldott velem. 

Erős volt és bátor. Láttam hatalmas, zöld dombokat jobbról, lágy vizeket balról, aztán egyszercsak egy magas szikla jelent meg előttünk, szilárdan, makacsan, nem tágítva... "Kiszállni, kiszállni!!" - készültem kiáltani... de a szavak valahol bent rekedtek. Csak néztem a vonatocskát, ahogyan remegés nélkül: nekimegy. "Szóval ezt látom utoljára" - nyugodtam bele. A vonatocska felgyorsított, pattogtak a kerekek, szikráztak a sínek a sötétben, de mi csak mentünk, egyre előre. A hatalmas óriás sem tágított. Fél másodperc, és belerohanunk. A vonatocska még egyszer, utoljára gyorsított, ... és kisalagút... és magunk mögött hagytuk a kegyetlen óriást. Vetett még ránk pár haragos pillantást, mint aki erre nem számított, de nem jött utánunk. Eltökélten várta a "következőt".

Lassan kezdtem bízni a vonatocskában. "Be szép!" - lelkendeztem a karzatot szorongatva. Ő pedig vitt, dombon-hegyen át, "az üveghegyen túlra" - gondoltam.  Egyszercsak újra lágy sípolás ütötte meg a fülem. Finom volt, csendes és kedves. Ahogyan eddig mindig. "Végállomás. Megtisztelő volt magácskával utazni!" - szólt csengő hangon, majd kinyílt az ajtó és apró lépcsők ereszkedtek le a kisvagonból. Vörös bársony. Kifele vezetett. Akkor vettem észre, hogy megpirkadt közben. Ó, mennyire maradtam volna még a bársonyos karokban - de nem lehetett. Felálltam, és egyik lábamat a másik után téve, kedves biccentéssel hagytam magam mögött az utolsó lépcsőfokot is. Szétnéztem. Minden olyan hatalmas volt, olyan óriási körülöttem. Nem volt üveghegy. Sem ezüst erdő, de mégcsak aranyló patak sem. A vonatocska egy utolsó sípolással jelezte üdvözletét, aztán tovább száguldott. Bátran, előre, újabb utasok után kutatva. 

Egy pillanatig még nagyon sajgott a szívem. A piros szőnyeg bájában már megszoktam a csillagtenger fényét, hiányzott az ő kedves csilingelése, és nem tudtam elképzelni szebb lakosztályt, mint ahova befogadott. De ahogy a nap egyre magasabban járt az égen... a sínek zsugorodni kezdtek, a hegyek összementek... és én felfedeztem, hogy csak pár saroknyira vagyok attól a helytől, ahonnan elindultam. Pár bátor, határozott lépés, és máris kulccsal nyitottam az otthonom ajtaját.   

A vonatocskát sosem láttam többet. Sosem adatott több zsugorodós éjszaka. Sosem hallottam szelíd sípolását, és soha többet nem kanyarodott be az udvaromon. A síneket meghagytam, és azóta is nagy örömmel ugrálok át rajtuk reggelenként, amikor újabb felfedezőútra indulok. Már nem félek a vonatoktól, és az óriásokról is megvan a véleményem. Mostmár tudom, hogy Meseország nagy kalandjait bármikor átélhetem, ha szeretném. Csak be kell szállnom. De azt is tudom, hogy egyszercsak szelíden lassít majd, megáll, és gyengéden fülembe súgja: "Kedves, innentől az Ön egyéni útja következik!"

Azt álmodtam ... (2)

Néhány héttel az esemény után, de még mindig aktuális, úgyhogy folytatom. :)

Azóta volt már pár beszélgetésem ilyen témában, és többen néztek rám szkeptikusan, hogy "akkor ez most álomfejtés"? Meg hogy "mindenbe mindent bele lehet magyarázni.."

A Bibliában elég tiszta nyomok vannak arról, hogy Isten az álmokon keresztül (is) kommunikál az emberrel. Éppen ma olvastam az ApCsel 2,17-ben Péter beszédében: "A végső napokban - mondja Isten - kiárasztok lelkemből minden testre. Fiatitok és lányaitok prófétálni fognak, az ífjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak."És Péter úgy beszél erről a próféciából, mint ami akkor (a kezdetekben, a Szentlélek kiáradásával) beteljesedett, beteljesedik. Szóval elkezdődött. Persze sokak szerint ez is egy vitás kérdés: működik ilyen erőteljesen a Szentlélek ma is, vagy csak a kezdeti egyház kiváltsága volt? Ebbe az érvelésbe most nem megyek bele, de én hiszem, látom és tapasztalom, hogy a Szentlélek ma éppolyan élő és jelenvaló, mint akkor volt. Szóval ebből kiindulva hívlak meg titeket egy rövid álomutazásra. :)

Sok már rész is említi az álmok ígéretét, példákat is találunk rá bőven (az előző bejegyzésben felhoztam párat), de honnan is tudjuk, hogy a különböző dolgok mit jelenthetnek? Ez ismét egy hosszabb témakör, de talán a következők lennének az alappillérek az álmok értelmezésekor:
- az álmok értelmezése Istennél van (ahogy ezt Józsefnél is látjuk a Szentírásban. Ő, mielőtt megfejtené a fáraó álmát, imádkozik, megvallva, hogy az álom értelmezése az Úr kezében van). Kezdjük tehát mindig imában, kérve a Szentlelket, hogy vezesse a gondolatainkat, és világosítsa meg előttünk az álom értelmét.
- vannak alapvető bibliai motívumok, szimbolumok, amik alapján elindulhatunk (Pl. a bárány, a nyáj, a pásztor, oroszlán, kenyér, gyümölcs, mag stb.) Ezeknek a szimbolumoknak a jelentése vagy egyértelmű, vagy a kontextus alapján válik nagyon egyértelműve, hiszen olyan motivumok, amiket a kereszténységben más ismerünk, Isten már használta őket, és benne van a "közös" szótárunkban.
- gyakorlattal még több szimbolumot és jelet meg tudunk érteni, viszont mindig fontos a kommunikáció az álmodó és az értelmező között. Az, aki az álmot látta, néhány segédvonal után tisztán érti, hogy Isten miben szól hozzá, hiszen elsősorban neki van címezve az üzenet. Ha mi értelmezünk: mindig bizonyosodjunk meg arról, hogy jól értettük az álom minden részletét, kérdezzünk vissza, kérjük Isten világosságát, és azután a legtisztább részletből kiindulva "magyarázzuk" a hallottakat.

Íme az én álmom: 
"Egy munkatársammal ültem az asztal körül. Teát ivott. Ahogy itta, folyt ki a pohárból a tea. Mikor megnéztem közelebbről: a csésze el volt törve. Nagyon. Szinte kettőbe esett, de csak akkor láttam mindezt, amikor közelről figyeltem, mert a törés hátul volt. Megpróbáltam mind a két kezemmel összefogni, de még mindig folyt, nem sikerült a mentőakció. Láttam, ahogy a tea végigfolyik az asztalon. Végül vettem egy másik csészét, és odatartottam az asztal végéhez, és abba fogtam össze a lecsorgó folyadékot.

Egy másik jelenet volt a következő kép, amire emlékszem. Egy szobában voltam. Elég csupasz szoba volt, viszonylag kevés fénnyel. De tudtam, hogy az én szobám. Volt egy ágy, meg egy szekrény. Három nagyobb patkányt láttam átszaladni a parketten. Akkorák voltak mint 1-1 macska. Ahogy átszaladtak, a szekrény előtt még láttam őket, majd beültek a szekrénybe. Nem látszodtak kívülről. A szekrény ajtaja be volt csukva, úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. De én tudtam, hogy bent vannak... féltem tőlük, és nem mertem egyedül nekifogni kitakarítani őket. Akartam, de féltem. És időm sem volt rá. Ott volt a tesóm. Ő is tudta, hogy meg kéne tenni, de ő sem ért rá. Egyszercsak eldöntöttük: vasárnap. Vasárnap délután ő is ráér, és akkor kitakarítjuk őket onnan. Nagyon vártam már ezt a vasárnapot!"


Furi, nem? Nekem furi volt, összevissaság, és nem is nagyon értettem belőle semmit. :P
Aztán mégis nagyon szépen összeállt. A szoba, ház általában az életet jelenti, az életemet. A patkány valami rosszat, a gonosznak a jele vmilyen szinten. Általában kicsi helyen furakodik be, nehéz elkapni, nagyon kellemetlen, mocskot és fertőzést hoz. A szekrény most a szívem volt. A tea (vagy az különböző ételek, italok) általában lelki táplálékot jelentenek. Fontos lehet, hogy kinek a házában teázunk, kinek a csészéjével: kié a törött csésze, amit próbálok helyrehozni? A tesóm... szerintem itt nem a tesómat, hanem Jézusban egy "testvért" jelent, aki segíthet. A vasárnap... lehet az Úr jelenlétének napja. De mivel ezt pénteken álmodtam, és akartam, hogy azon a vasárnapon Isten ismét belépjen az életembe: én úgy értettem, hogy az a vasárnap. Szerintem az is volt.

De így állt számomra össze a kép:

Az én szívem kívánsága az, hogy akinek szüksége van, annak inni tudjak adni Jézus által. Tényleg az a szívem legmélyebb vágya, hogy Isten gazdagságát minél többen felismerjék és éljenek vele. Szerintem ezt jelenti a kép a munkatársammal. Örülök, hogy iszik, de közben észreveszem, hogy az "evangelizációm" elfolyik. Sokkal kevesebb jut el hozzá, mint amit szánok, és mint ami lenne. Ekkor jönnek a kétségbeesett próbálkozások: saját erőmből megjavítani a kommunikációs eszközt, összefogni ami szétesett, vagy akár felfogni a maradékot. Jó, mert van vágy benne, szép a vágy és talán tiszta a szándék, de a módszer nem igazán működik: az a tea, amit másodjára fogok fel, már nem igazán használható. Nem veszett kárba, de mégsem itathatok már vele senkit. Próbálkozás, de nem igazán működőképes.

A második rész az első résznek a magyarázata. Miért törött el a csésze? Miért ereszt?
A szoba az életem, ahova befurakodott a gonosz, néhány eredetileg pici, undorító hazugságon keresztül. A szekrény itt most a szívemet jelenti. A patkányok a hazugságok, amik beültek a szívembe, és megnőttek. Tudom, hogy ott vannak, tudom, hogy nincs teljes bizalmam ezért (Istenben sem:(), de nem érek rá, és nem is merek egyedül szembenézni velük. Nagyon fájdalmas, nagyon ijesztő, és hatalmasoknak tűnnek. Ezért van eltörve a csésze: mert ha az én szívem nem tiszta, nem bízik feltétlenül Istenben, akkor amit átadok, az is egy megtört bizalom... csepeg ugyan abból a kegyelemből, amit Istentől árad rám is, de ez nagyon kevés ahhoz képest, amim tényleg van. És mégsem tudom átadni, mert... megrepedt a szívem. Hiábavaló minden mentőstratégia: takarítani kell. A szívemet gyógyítani.

A tesóm... igen, azt hiszem ez egy olyan lépés, amire egyedül nem vagyok képes. És bár én is, meg a barátaim, az emberek a köziből nagyon elfoglaltak, mégis szükségem van rájuk, hogy szembenézzek, s egyszer s mindenkorra hadat üzenjek ezeknek a belülről rágó valamiknek. Isten bíztatása: lesz vasárnap, eljön az Ő napja, amikor nekifogok. Egy másik bíztatás az is, hogy nagyon várom azt a napot: azaz, még hiszem, hogy tiszta lesz, és a szívem nem lett teljesen gonosz, hiszen vágyik a többre, a tisztábbra, a jobbra, még mindig az Úr a király, de teljesen az szeretne (s szeretném) ha lenne.

Képzeljétek: még azon a vasárnapon elkezdődött ez a folyamat. A hazugságokról is tudok, és már pár hónapja tiszta előttem az is, hogy a szívemben, legbelül takarítani kell. De tényleg nem volt erőm hozzá. A hazugságok egy részét is nagyon pontosan be tudom azonosítani. És Istennel azóta ezen dolgozunk.

Sokat segít. Naponta igyekszem elmondani neki, hogy bízom Benne, és kérem, hogy alakítsa a szívemet ezek a szavak szerint. Kérem, hogy Ő cselekedje meg azt bennem, amire én nem vagyok képes. Én nem tudom a szívemet átalakítani. Nem tudom kitörölni azt, ami fájt, nem tudom elhallgattatni a hangokat, miszerint "magamra hagyott", vagy hogy "nem vigyáz rám, nem akarja, hogy boldog legyek". Persze, a fejem, és képzeljétek, nagyon sokszor az értelmem is látja, hogy ezek hazugságok, és mégis... a szívem az nem. Megmakacsolta magát, aztán kész...

És mégis. :) Számomra is meglepő, hogy Isten milyen utakon visz keresztül. Sokszor mondom neki, hogy "én eddig bírtam, most azt érzem, hogy minden erősebb nálam, annál amit tenni szeretnék. Te mondtad, hogy ahol én elfogyok, ott kezdődsz Te... hát most itt a lehetőséged". És nem tudom miért és hogyan, de ilyenkor mostanában tényleg átveszi valahogy az irányítást, és én Isten tenyerén találom magam. Ahol elfogyok, ott Ő elkezdődik. Nagyon valóságosak számomra a Biblia szavai: "az én erőm a te gyengeségedben lesz teljessé". Most ezt tényleg élem. :P

Mindemellett... gyógyulgat a szívem. :) Időnként Istennel megállunk, és kinyitunk egy-egy ajtót, fiókot... és megnézzük mi van bent. És rendet teszünk. Nem mindig könnyű. Másfél év könnyei és bizonyos szinten néma kiáltása van oda elrejtve. Két hete egy nagyon-nagy élményem volt: valahogyan sikerült elhinnem, hogy Isten jó!

Furi, mert ezt már annyiszor hallottam, és persze, valamilyen szinten hittem is, akartam hinni... úgy is gondoltam, hogy Isten mindenki másnak az életében jó, de... talán nekem valamiért nem ezt az oldalát mutatja. Talán velem mégsem jó?! De igyekeztem sosem kimondani ezt a gondolatot... féltem ettől is. És két hete úgy álltam Isten elé, hogy elmondtam, hogy "akarlak, de félek is. Félek, hogy megint fájni fog, és hogy nagyon-nagyon szomorú leszek.. ". Szégyelltem Előtte, hogy így vagyok. De őszinte akartam lenni. Nincs a világon senki, akit Nála jobban szeretnék. De a szívem most ilyen, és mindennél jobban vágyom arra, hogy ne álljon semmi közöttünk.
Furi volt, mert Isten egész hétvégén a szabadságáról, a szerelméről és a bizalomról mesélt nekem. A csúcspont pedig az volt, amikor megértettem, hogy neki mennyire fájt Jézust odaadni... mennyire fájt, mikor látta meghalni  a kereszten. Mennyire fájt, hogy Neki, az ártatlannak kell ezt megtenni... hiszen tudta, hogy mi nem bírnánk ki... mindketten tudták, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy mi éljünk. Hogy én éljek.. Milyen áron?!?!? Nekem az apukám halt meg, és olyan nehezen adom még most is oda... ha tudnám, hogy emberéleteket ment meg? Akkor is az én apukám! Nekem van rá szükségem... az én szívemnek hiányzik... az én apukám!...
Nem tudom Isten hogyan volt képes odaadni a Fiát... és Jézusnak miért volt a legmélyebb vágya, hogy ezt megtegye helyettünk... valami olyan mély titok van itt elrejtve, amit csak sejtek, amit szeretnék, amilyen szeretere vágyom, de amit... hm... fel sem tudok fogni, el sem tudok képzelni.
Viszont ezen a ponton megértettem, úgy tényleg, a szívemmel, hogy Isten szerelme irántam akkora, hogy soha semmi nem állíthatná meg abban, hogy nekem örömet szerezzen. Ha kifizette értem ezt az árat, a Fiának az életét... akkor én nem tudok Tőle olyat kérni, amit meg ne adna, ha az valóban jó. Legyen az egy tejszínes kávé, egy szép lakás, egy tanári állás, egy férj, a szívem gyógyulása... vagy apukám élete.

Eljutott hozzám, hogy Isten igazán jó. Hogy úgy fordulhatok Hozzá, mint aki nekem mindent adna, hiszen a legdrágábbat már odaadta. Ha pedig valami nem úgy történik, ahogy én kérem, akkor az csak azért van, mert véd, és mert nem lenne az jó a számomra... Ő többet lát. És akkor, amikor én szenvedek, akkor velem szenved... sőt. Ő még jobban tudja hogy milyen az: elveszteni valakit. De azt is tudja, hogy milyen megtaláltatni. És én is tudni fogom majd egy különleges napon. :)