Májusi szellő

A májusi szellő kedvesen keringett a levegőben. A napocska játszva vetkőztette az embereket, a szél pedig újra meg újra visszacsalt egy-egy ruhadarabot.
"Ez a nekem való idő" - mondta vidáman az egyik ő. Mosolygott, majd fürkészni kezdte az utat, hogy merre is menjenek tovább. Egy pillanatig habozott a feltérőnél, majd úgy döntött, hogy túlságosan ismeretlen és veszélyes terep lenne, meg persze nem is járt arra, amióta az építkezések elkezdődtek.
"Csak ne essen, és ne legyen iszonyú forróság..." - egészítette ki a másik ő. "Egyébként én tudom élvezni a levegőt."
Észre sem vették, de a lépéseik kiegészítették egymást. No, nem úgy, mint a romantikus filmekben, kéz a kézben. Itt nem volt kézfogás, nem volt közös ritmus... és mégis... mintha a levegőt is egyszerre vették volna.
"Azt hiszem így lesz a legjobb. Meglátod, minden rendben lesz." - mondta akkora bizonyossággal, hogy már-már önmaga is elhitte. "Tudom" - hangzott volna a felelet... de valahol félúton elakadt, és nem sikerült megérkeznie.
Mosolygós út volt. Ő rá nézett, ő meg őrá... egymás szemébe. Mintha mindent értenének, pedig szinte semmit sem tudtak még egymásról. Egy újabb bíztató mosoly. Egy nagy ölelés. Őszinte, meleg és kedves. Egy pillanatra elképzelték, hogy itt és most talán megállhatna az idő, és akkor ...
Aztán egy rövid "Viszlát!" hallatszott, és egy "Holnap majd jövök!", azzal a két ajtó kinyílt, majd egyszerre csukódott be mögöttük.
A mosoly még nem hűlt ki teljesen, amikor hirtelen sűrű könnycseppek kezdtek el görögni az arcán. Tudta és ismerte ezt az érzést: valami ismét meghalt, hogy valami más megszülethessen.

Hogyan?

Az ezévi nőiességgel kapcsolatos témákon kívül a vágy és a boldogság érdekel nagyon. Ki ne vágyna valamire (mindig valami többre, mindig valami elérhetetlennek tűnőre), és ki ne szeretne boldog lenni? Én igen.

Amikor elkezdtem egyre jobban a jó Isten útjait fürkészni, sokszor hallottam, hogy Isten a legmélyebb vágyainkban rejtette el az Ő akaratát, és hogy Isten azt akarja, hogy boldog legyek. Be akarja teljesíteni a vágyaimat, az álmaimat, és boldognak szeretne látni...

Ittam ezeket a szavakat. Aki ismer, az tudja, hogy a racionális oldalamon túl, én azért nagyon álmodós vagyok. És, ha őszintén a világra nézek, akkor azt is gondolom, hogy szükség van ilyen emberekre, akik mernek álmodni, és el is indulni az álmok irányába. És elhiszem minden szavát azoknak a tanításoknak, amik arra bíztatnak, hogy merjünk álmodni, merjük a jó és hatalmas Isten kezeibe tenni az álmainkat, vágyainkat, életünket... boldogságunkat.

Hiszem, és akarom. És persze mindig jön a "mégis"... ez egy ilyen világ. Jönnek a "mégis"-ek, a harcok, az elesések, és a felkászálódások. :)

Szóval a "mégis"-em.
Van, hogy a fenti mondatok dühöt, fájdalmat és csalódást váltanak ki belőlem. Hiszem, és mégis néha azt érzem, hogy nem igaz, és haragszom Istenre...
Még nem vagyok egészen 27, de már nagyon közelítek a bűvös számhoz. Az életem szépecske: egy pici közinek vagyok a vezetője (akkora ajándék! mind a munka, mind az emberek!), jól fizető munkahelyem van (ahol még azt is elnézik, hogy sokat "dolgozom"munkaidőben - másfele), pici garzonban lakom (és most várjuk a galambfiókák kikelését:), és nagyon sok különleges embert mondhatok a barátomnak (jupiii!!!:). És mégis, hónapok óta (talán az előző szülinap a bűvös lépcső), igyekszem kerülni a rég nem látott emberekkel való találkozásokat és beszámolókat... mert az őszinte "hogy vagy?" kérdéseket könnyek követik. Furi. Hiszen nem vagyok szomorú. Nem vagyok rossz helyen. A hétköznapok szépek, izgalmasak. :)
Mégis... ha őszintén szembenézek magammal, akkor egészen mélyről vágyak törnek fel... vágyak és csalódások. A jó Istennél szebbet és jobbat nem tudok elképzelni, és mégis... néha valóban úgy érzem, hogy nem ismerem. Nem értem, hogy mi történik az ígéreteivel, nem értem, hogy a vágyak miért szülnek szomorúságot, s nem értem, hogy a boldog élet ilyenkor merre bújkál...

Persze nagyon sok "keresztény" válasszal találkozom. Tudom, hogy át kell adni, tudom, hogy el kell engedni, tudom, hogy bízni kell... és tudom, hogy Isten jó. Sokszor hallottam már, hogy a leghosszabb út eljutni a fejünktől a szívünkig. Talán ezekkel az igazságokkal is ez a helyzet. Utaznak, de még nem érkeztek meg. Néha azt érzem, hogy már nem is tudom őket befogadni. Ez meg is ijeszt. Néha odaállnék Isten elé, és talán teljes erőmből verném a mellkasát, merthogy "mi volt ez? mi történik?", egészen addíg, amíg teljes erejéből magához nem szorít, és én össze nem esem a lábai elé. Tudom, hogy felemelne, és el nem engedne addíg, amíg meg nem nyugszom.

Talán mindezt meg is teszi időnként. Néha félek, hogy a gondolatok, amik a szívemben ficánkolnak, eretnekségek-e, vagy ez egyszerűen tényleg az út része. Lehetséges elfogadni, hogy Isten nem úgy játszik, ahogy én szeretném (akkor is, ha szívből és őszintén kérem), és mégis mélységesen szeret? Lehetséges, hogy sosem érem el a vágyaknak azon beteljesedését, és mégis öröm lesz a szívemben és hála? Lehetséges, hogy elfogadom, hogy nem minden "tündérmese", és annál erősebben fogok hinni Isten hatalmas erejében és szerelmében? Lehetséges, hogy egyre inkább megtanulok hallgatni, és pont ezzel fogom leginkább hirdetni azt, hogy mekkora is Ő? Lehetséges, hogy ahogy meghal a "hitem" egy ideálban, úgy fogok egyre inkább hinni az Egyetlenben? Lehetséges, hogy a fájdalom örömet és megelégedettséget szüljön? Lehetséges úgy úton maradni, hogy közben nem is tudod, hogy állsz-e, mész-e, irányban vagy-e?

Szóval, aki bújt, aki nem, jelentem: továbbra is keresek. :) Igen, a jó Istennel, de keresek utakat, válaszokat, örömöket, boldogságot. Én is. És egyet eldöntöttem: nem vagyok ám egy könnyű eset, de ezeket az utakat őszintén és teljes szívvel akarom bejárni. Teljes szívvel szeretni, teljes szívből fájni, teljes szívvel örülni, toporkézolni, és teljesen őszintén odaállni Isten (vagy a többiek elé), és elmondani: nem értelek. Szeretlek, de ezt most nem tudom elhinni. Maradok, de ez most fájt. De nagyon-nagyon szeretlek.


Amúgy... én azt hiszem, hogy annak ellenére, hogy legtöbbször úgy tűnik, hogy Isten passzív, hogy nem reagál, vagy amikor hallani vélem is utólag sokszor kiderül, hogy mégsem ez volt az az út...mégis azt gondolom, hogy Isten nem hagy válasz nélkül. Másféle jelzések jönnek. Másféle tapasztalat. Sokszor nem is igazán "boldogít". És furi, mert a könnyeken túl, mégis látom, hogy Isten dolgozik a szívemben. Talán sokszor még az eretnekséget is felhasználva.

Az idei keresgélések közepette sok dolgot felfedezek, úgyhogy ajánlok nektek is "morzsákat". Ha gondoljátok, kövessétek, fogyasszátok. ;)



1. A vágyakról egy nagyon klassz könyvet említenék meg. Talán egy nap írok is majd róla, egyelőre álljon itt a könyv címe: Boldogságkeresés és szexualitás. (Christopher West)
II.János Pál "A test teológiája" című munkája alapján íródott(ami elég hard-core:D), de így könnyen olvasható és nagyon szép. Az én ábrándos lelkem élvezettel fogyasztotta:D.

És egy másik, amin éppen most rágom magam túl: Csalódás Istenben (Phylip Yancey). Kemény gondolatok, kemény történetek... kimondani azokat a dolgokat, amikről hallgatunk.

Még viszonylag az elején vagyok, de egy gondolat: néha a nagy igazságok sajnos tényleg nem érnek el hozzánk. Mit tegyünk? Nem tudom... talán a könyv végére okosabb leszek. Ha picit is hasonlóan reagálnak az emberek ahhoz, ahogy én szoktam, akkor azt mondanám: szeressétek őket. Amikor nem hisznek, amikor ki mernek mondani csalódásokat, "eretnekségeket", amikor ők nem tudnak szeretni... akkor még jobban szeressétek őket, mint valaha. Hallgassátok meg, és próbáljátok megérteni őket. Vagy csak üljetek kitartóan mellettük. S a csendes kis sarokban, ahol senki sem lát... ott mondjatok el értük egy rövid imát, amitől egy napon láncok hullanak majd le...