"Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek." Lk 10,9
Nagy szavak, s nagy kérdések:), és ismét nagyon aktuálisak, így, lassan 24 évesen is. Meghatározni magamat, a helyemet a világban - mindezt persze Istennel, mert azt már tudom, hogy nélküle nem érdemes. És eszem ágában sincs:P :).
Mégis nehéz feladatnak tűnik szépen, rendszerezetten, összességében látni az egészet.
Azon is filóztam, hogy vajon miért van olyan sok fiatal, aki "depressziós" (vagy szinte...), miért vannak olyan sokan, akik csak töltik a hétköznapjaikat, és már fiatalon sem látják értelmét az életnek. Arra jutottam, hogy a társadalmi normák átalakulásával, kicsit az életünk is változott. Régebb az átlag norma az volt, hogy lici után házasság, család és persze munka. Az emberek 45-50 éves koruk körül kerültek ismét oda, hogy megtalálják a helyüket a világban (amikor a gyerekek már felnőttek, elköltöztek, férjhez mentek..). Előtte adott egy helyet, célt és feladatot az anya és az apa szerep, olyan identitást, ami bár nem szűnik meg azután sem, hogy a gyerekek felnőnek, de mindenképpen átalakul. S a szülők ott találják magukat egymással. A szeretet, ami egykor összekötötte őket, jó esetben tart vagy újraéled, de vajon elég-e ez ahhoz, hogy meg tudják határozni magukat? Kicsit azt látom, hogy a feleségnek még így is könnyebb. Neki ugye gondoskodni kell a férjéről... a férj viszont, megkeresi a kenyeret (persze ma már ez is mindkét fél dolga) és...? és itt jön be az az idő, és azok a gondolatsorok, ami az újabb kereséshez vezetnek... Ki vagyok én? Mit tettem, miért vagyok? Mire (volt) jó az életem? Mihez kezdjek? És nagyon sokan ilyenkor fedeznek fel valami értékeset abból az adományból, amit kaptak. Sokan itt fognak neki írni (értékes könyveket), alkotni, építeni... megtalálni saját magukat. Újra. És igen, egyre mélyebben és bölcsebben.
Picit másképp látom az újabb generációk helyzetét. A fiatalok ma már nem 18 évesen házasodnak (legalábbis a nagy része nem), és az egyetem is a "kötelezők" között szerepel. Érdekel vagy sem, szereted vagy sem, akarod vagy sem... "ma már egyetem nélkül mit lehet kezdeni?!" hallod mindenfelől, amíg be nem adod a derekad, és el nem végzel egy szakot. Persze ott van a szabadság, ami az elején maga a paradicsom - aztán pedig már te sem tudod micsoda. A dolgok könnyen értéküket vesztik. Az egyetemet csinálod, mert "kell", a kapcsolataid olyanok, amilyenek, a szabadságot egyre inkább a szabadosság váltja fel, s ami marad: az egyik napról a másikra való tengődés. Valahol ez az az időszak, amikor szinte mindenkit el kezdenek foglalkoztatni azok a kérdések, hogy ki?merre?miért?minek?..vagy adott ponton oda jutsz, hogy már ez sem érdekel... Persze vannak pozitív példák is, pl. akik családot alapítanak, vagy akik már időben felismerték a hivatásukat és ez a motivációs erő megtartja őket. Isten kegyelme:).
Sajnos ha körülnézek az ismerőseim között, egyre kevesebb céltudatos embert látok. Egyre több velem egykorú fáradt bele az egyetembe, mesteribe, már nem érdekli őket szinte semmi, dolgoznak (az infón még jól is lehet keresni), és igazából ez ami kitölti az életüket. Jó esetben 1-2 barát/barátnő. És igen, azt gondolják, hogy ez már jobb úgysem lesz, csak össze kell szorítani a fogadat és kibírni. Én ezt nem akarom elhinni. Lehet én vagyok a buta - apukám szerint az ember, amíg él keresni fog, hiába gondolom azt, hogy találok -, de én hiszek abban, hogy Isten nem ezt a világot teremtette nekünk. Nem erre hívott, nem ez a cél, és nem is ez az eszköz vagy az út. Ez olyan álomszerű lehet, bár számomra valóság.
Istennek hála, látok olyan házasságokat, látok olyan életeket, amikben Őt látom kiteljesedni. Látok olyan hivatásokat, ahol érződik, hogy teremtődik valami. Néha megfigyelek egy-egy életet, és látom, ahogy kibontakozik, látom ahogy az "Alkotó" dolgozik benne, és látom, ahogy a Maga képmására azt az életet is alkotásra hívja...
Picit másképp látom az újabb generációk helyzetét. A fiatalok ma már nem 18 évesen házasodnak (legalábbis a nagy része nem), és az egyetem is a "kötelezők" között szerepel. Érdekel vagy sem, szereted vagy sem, akarod vagy sem... "ma már egyetem nélkül mit lehet kezdeni?!" hallod mindenfelől, amíg be nem adod a derekad, és el nem végzel egy szakot. Persze ott van a szabadság, ami az elején maga a paradicsom - aztán pedig már te sem tudod micsoda. A dolgok könnyen értéküket vesztik. Az egyetemet csinálod, mert "kell", a kapcsolataid olyanok, amilyenek, a szabadságot egyre inkább a szabadosság váltja fel, s ami marad: az egyik napról a másikra való tengődés. Valahol ez az az időszak, amikor szinte mindenkit el kezdenek foglalkoztatni azok a kérdések, hogy ki?merre?miért?minek?..vagy adott ponton oda jutsz, hogy már ez sem érdekel... Persze vannak pozitív példák is, pl. akik családot alapítanak, vagy akik már időben felismerték a hivatásukat és ez a motivációs erő megtartja őket. Isten kegyelme:).
Sajnos ha körülnézek az ismerőseim között, egyre kevesebb céltudatos embert látok. Egyre több velem egykorú fáradt bele az egyetembe, mesteribe, már nem érdekli őket szinte semmi, dolgoznak (az infón még jól is lehet keresni), és igazából ez ami kitölti az életüket. Jó esetben 1-2 barát/barátnő. És igen, azt gondolják, hogy ez már jobb úgysem lesz, csak össze kell szorítani a fogadat és kibírni. Én ezt nem akarom elhinni. Lehet én vagyok a buta - apukám szerint az ember, amíg él keresni fog, hiába gondolom azt, hogy találok -, de én hiszek abban, hogy Isten nem ezt a világot teremtette nekünk. Nem erre hívott, nem ez a cél, és nem is ez az eszköz vagy az út. Ez olyan álomszerű lehet, bár számomra valóság.
Istennek hála, látok olyan házasságokat, látok olyan életeket, amikben Őt látom kiteljesedni. Látok olyan hivatásokat, ahol érződik, hogy teremtődik valami. Néha megfigyelek egy-egy életet, és látom, ahogy kibontakozik, látom ahogy az "Alkotó" dolgozik benne, és látom, ahogy a Maga képmására azt az életet is alkotásra hívja...
Ez az én motivációs rugóm. Megtalálni azt, hogy mi az, amire engem hív Isten. Mi az, amiben én lehetek Jézus munkatársa?
Van egy munkahelyem - viszonylag jól fizet, biztos, viszonylag érdekes - és mégis azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen. Furcsa. De szinte biztos vagyok, hogy ha az életem itt kell leéljem, akkor én is azt fogom mondogatni egy idő után, hogy az élet csak ilyen gürizős dolog, és néha ki kell rúgni a hámból s pont. Nem akarom ezt. Élni szeretnék. Fájjon vagy örüljek, de élni szeretnék - nem vegetálni!
Picit sejtem, hogy Isten tanítani hív. Tartottam pár órát az utóbbi időben, az egyetemen is, és ez az amitől megmozdul bennem minden. Ez az, amitől én vagyok. Ez az, amikor valami bennem teljes erővel kiabálja, hogy IGEN:). Szerencsés vagyok azt hiszem, hogy ezt megtaláltam.
De gyáva vagyok ahhoz, hogy döntsek. Gyáva vagyok ott hagyni valamit, ami fizet, valamiért, ami nem. Gyáva vagyok ott hagyni valamit, ami biztos, valamiért, ami nem az - nem tudom, hogy taníthatok-e, előre sose tudom, hogy lesz-e óra, nyáron nincs pénz... Gyáva vagyok a belső IGEN-re hallgatni a külső NEM-mel szemben. Gyáva vagyok megtenni dolgokat és nem csak beszélni róluk. Gyáva vagyok egyedül menni a bizonytalanság (igen, ez a hit:) útján... Pedig nem lennék egyedül, Jézus velem van, tudom.
Furi, mert nem féltem én ettől régebb, de mindig úgy képzeltem el, hogy majd a párommal megyek így, s akkor ott leszünk egymásnak támasznak, bíztatjuk egymást, és együtt könnyebb. De most Isten egyedül hív arra, hogy kilépjek. Nagyon ijesztő.. megértem? Tényleg hív? Mit szeretne? Igazán ezt? És én? Mert valahol belém vannak írva az Ő vágyai, ezt tudom. De vajon tudok magamban elég mélyre nézni?
Ilyen és hasonló kérdéseken gondolkodom mostanában. Tegnap olvastam, hogy Marissa Mayer, a Google egyik vezető poziciójában lévő alkalmazottja (aki mellesleg a Google első női mérnök alkalmazottja) átment a YAHOO-hoz, vezérigazgatónak. Amit tudni kell, hogy a Google egy nagy, sikeres cég a napjainkban, talán az egyik legismertebb és legsikeresebb IT vállalat, a YAHOO pedig hanyatlóban van, az a hír járja, hogy lassan megveszi a Microsoft, de ha ez nem is következne be: a GOOGLE jelenleg akkor is mérföldekkel jár a YAHOO előtt. Mi vehet rá egy nőt (aki mellesleg 37 éves), hogy ilyen döntést hozzon? És mi motiválhat egy nőt, hogy ennyire sikeres legyen a szakmájában, vagy hogy olyan lelkesedéssel beszéljen róla, ahogy őt hallottam? És mi motiválhat valakit, aki most éppen babát vár, hogy bevállalja ezt a döntést?
Azt mondja egy helyen, hogy szerinte nincs olyan, hogy kiégés, ha az ember szereti azt, amit csinál és meg tudja tenni azt, ami neki igazán fontos... Semmi új, és mégis, látni, hogy valakit motivál a munkája, látni, hogy valaki többet és többet akar belőle, látni, hogy valaki kihívásokra vágyik abban, amit csinál - ez az, ami engem megfogott. Ez az, amit én is meg szeretnék találni és bátorságot gyűjteni, hogy egyszer majd meg is tegyem.
Szóval ez az én válaszom a kérdéssorozatra. Szembenézek vele. Szembenézek, és kérem Istent, hogy segítsen felismerni a válaszokat. Sokszor ez úgy történik, hogy kipróbálok dolgokat, s közben megérzem az ízüket is. Ez az év erre jó volt. Mi jön most? Ki vagyok én? Mire hív Isten? Jó kérdés, és igazából elképesztően izgalmas is.
Persze néha ijesztő, mert azzal jár, hogy időnként meg kell állni, időnként el kell időzni a csendben, a magányban, a sötétben. És ez ijesztő. Mint amikor lekapcsolod a villanyt, és hirtelen találod ott magad a sötétben, és kezdeni kell vele valamit. Először nem látsz, ijesztő és félsz. De ha megfelelő ideig időzöl ott, akkor egy idő után elkezded észrevenni a csillagokat... És hát... szebbek mint a lámpafény:P. Sőt... gyönyörűek...:) És ebben a csendben hiszem, hogy meghallhatom Isten hangját. Hiszem, hogy felismerhetem magamat, vagy legalábbis picit többet meglátok magamból. Hiszem, hogy ezek az alkalmak, igazi nagy találkozás helyszínei lehetnek.
Miután Jézus megkeresztelkedett, a Szentírás szerint az első dolog amit csinált: böjtölt a pusztában. "Lekapcsolta a villanyt", ott volt a pusztában, ami igen, sötétet, magányt, félelmet is jelent... de ott volt, hogy felkészüljön s meglásson, megtegyen valami elképesztőt.
A puszta: a találkozások helyszíne. Az a hely, ahol a sátán megkísértette, de az a hely, ahol a sátán le lett győzve. Az a hely, ahol a természetfelettivel megtörténnek a találkozások (Jézushoz angyalok jönnek, és szolgálnak neki).
Hát ez a következő lépésem. A puszta. A találkozások. Felismerések. És igen, bízom a győzelmekben is, Istennel. A következő hónapot erre szánom. Érdekes, 31 nap... pont a szülinapomon lesz vége:).
Ebben a 31 napban megpróbálok böjtölni, lekapcsolni a villanyt - nem mert rossz a fény, sőt - , hanem azért, hogy meglássam a csillagokat, amik sokkal gyönyörűbbek:). Ebben a 31 napban kérdezgetni fogom Istent, hogy mit szeretne. Ebben a 31 napban, megpróbálok megállni/megülni a csendben. Megpróbálok csak simán ott lenni, jelen lenni és figyelni Rá. nézni Őt. Befogadni Őt, a válaszait - ha lesznek, a kérdéseit - ha lesznek, de legfőképpen a jelenlétét. Ebben a 31 napban megpróbálok szembenézni a félelmeimmel, a sötétségemmel, és megpróbálok ellene mondani a gonosz hazugságainak, amiknek már bedőlök egy ideje...
Szerintem szép időszak lesz:).
"Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és a zörgetőnek ajtót nyitnak." Lk 11,10
