Folytatom 🙃

Hát sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy folytatom.
Egy ideje elkezdtem már ezt a kis blogocskát, hébe-hóba írogattam erről-arról. Az utóbbi időkben egyre kevesebbet. Pedig írtam ám, néha olyat is, ami akár ezt a blogot is csinosíthatná. :) De sosem került fel ide...

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy keresem magam, a helyemet, a világ kis és talán nagyobbacska dolgait. Ennek a keresésnek már lett néhány gyümölcse is, azt hiszem. Másképp tanítok az egyetemen, más az, amit át akarok adni már; elindítottam egy nőkről nőknek szóló programosorozatot (Tükröm-tükröm - ahol magunkkal és Azzal a bizonyossal szeretnénk szembenézni), és azt hiszem én is elég sok lépcsőfokot tettem meg a nővé válásban és az önismeretben. (Ez ilyen pirulós titok, de képzeljétek, egyre szebbnek és magabiztosabbnak érzem magam... 😊)
A keresés viszont közel sem ért véget, és eszem ágában sincs abbahagyni. Ha én leszek az, aki még 80 évesen is keres: hát jó, legyen. De amit találok, azt megpróbálom majd megosztani. Így talán másnak már könnyebb lesz: keresni.

Megpróbálom majd picit rendszerezni ennek a blognak a tartalmát is. Talán adott ponton mégiscsak ráveszem magam egy kevéske itthoni programozásra - egy csinos oldalért. Talán. :) Egyelőre viszont csak arra gondoltam, hogy címkékkel jelölöm a különböző témákat, hiszen ahogy annyi mindent nem tudok még: pl. azt sem, hogy miről szeretnék írni a leginkább. Így hát mindenről írok majd, ami érdekesnek tűnik. Írok majd magamról, elfilózgatok majd arról, amit ma a világban látok - látni vélek, lesz majd szó nőkről, pasikról, talán írok arról, amit apukámtól tanultam, tanításról-tanulásról úgy általában, talán megpróbálkozom pár karcolattal is, és igen, biztosan írok majd Istenről, és erről a kanyargós egyenesről, ahogyan én látom, és én járom.

Két dolgot ígérek: őszinte leszek, és... izgalmas! Ez igen, mérce! :)

Ha van hozzá kedvetek, szívesen olvasok én is rólatok (és tőletek). Köszönöm, hogy velem tartotok. Jéé, már el is indultunk! 😎

Origami

Amikor sehogysem sikerül magadat bedobozolni.

Annyira szerettem volna. Beleférni. Okés, nem akarunk átlagosak lenni. De azért tartozni valahova... valahol elfogadottnak, és "normálisnak" tűnni. Valahol kincsnek lenni. Különlegesnek, de a helyünkön: a többiek között.

Én legalábbis vágyom mindezekre. Nem szeretnék olyan lenni, mint bárki más (holott tudom, hogy nincs belőlünk kettő egyforma). Mégis... más szeretnék lenni. A paradoxon az, hogy közben meg... valahol mégis szeretnék olyan lenni, mint a többiek. Nem morogni, amikor a fiúk golang tutoriált képesek nézni az ebédszünetben. Nem felháborodni a köziben elhangzó "mi vagyunk a bűnösök" típusú mondatokon, hanem jó keresztényként meghajtani a fejem. Egy átlagos családosnak lenni, vagy legalább egy olyan egyedülállónak, aki néha-néha randizik, és nem fél belemenni egy-egy kapcsolatba. Akinek barátnői vannak, és a srácok esetleg a szerelmei, nem a legjobb barátai. Olyannak lenni, aki tanít az egyetemen, és úgy érzi, hogy a helyén van, hisz a rendszerben, és doktorizik - ha épp ez a szükséges. Vagy olyannak, aki programozik, és van türelme szabadidejében is megoldani egy-egy feladatot. Olyannak lenni, aki el tudja engedni az emlékeket, és továbblépik a mában. Olyannak, aki könnyed és vidám, és nem filózik mindenen. Aki beleillik a keresztény csoportba. A melóba. A tanári körbe. A szegények közé - mert tudja, hogy az milyen. A világba, mert ő is egy vagány a sok közül.


Én meg akartam (akarom?) váltani a világot. Miközben tudom, persze, hogy Jézus megtette már. Mégis... meg akarom. Olyat akarok tenni, mint senki más, és közben szeretném a legátlagosabb életet élni... láthatatlanul vmi láthatót építeni.

A jó Isten a szívem csücske. (Tudjátok már, időnként másról se beszélek...)
Ma elgondolkoztam, hogy miért. (Zsepik a közelben?:) Szóval nagy szavak ide vagy oda, de Neki valahogy tényleg el tudtam hinni, hogy igazán szeret. Engem, aki ott vagyok, ahol senki sem lát, és azzal az arcommal, amit senkinek sem mutatok meg. Pont úgy, ahogy vagyok. (Közhellyé vált, tudom. Mégis ez a kis közhely az én egyszerű kis valóságom.)
Nem történtek csodák, gyógyulások, nem hallottam hangot az égből, nem volt semmi extra. Csak végre tudtam, biztosan, hogy nem kell többet magamat semmilyen dobozba gyömöszölni. Jól vagyok így. Van remény, jövő, tovább, és mindez szép, és vigyáznak rám. És ha már extrémségek: én emlékszem arra az érzésre, amikor repülni tudtam volna. :) (Nem, nem az a szerelem... ez egy másik ;) )

Ma mégsem tudok repülni. Nem is akarok. Le szeretnék szállni.
De nincsen befutó sáv, csak azok a dobozok...
És továbbra sem sikerül. Nem férek sem a máséba, sem abba, amit én választottam. Úgy szeretném megtalálni azt, amelyik elég tágas. Néha kiáltozom, hogy majd csak meghallja valaki - többen többet látunk. Aztán találunk is, egy széleset, egy nagyot, egy szépet... és másodpercekig sem bírom benne. Ugrom is kifele.
Nem találom.

Tényleg hagynom kellene a dobozolást? Nincsen számomra való?
Pedig én hiszem, hogy valahol le kell táboroznom. És le is akarok.

Nincs doboz...

Őrült gondolat... vajon hajtogatni kellene egyet!?!

Csendben

Írni akartam. Becsszóra. Gondoltam rá tegnap, ma, és biztosan holnap is fogok. 

Csak ez a sok-sok gondolat. Rendet kéne rakni. Kellett volna. Kellene. 

Figyelek. Figyeltem. Tényleg. Komolyan.

Hallgattam. Téged, Őt... meg magamat. 

Milyen ijesztő is megtörni a csendet. 

A piciktől kellene tanulni. Mit sem törődve azzal, hogy hány szem várja várva az első hangocskát, egy fél szót, legyen csak az kis gügyögés... köszönik, megvannak. Bóklászgatnak a maguk csendjében, aztán egyszer csak elcsilingelik az első foszlányokat. Üdvrivalgás, repülnek a hullahopp karikák!

Első lépések, első vers, okés, legyen hát: az első randi.

Aztán nincs több taps. Csak szemek vannak, feddések, és mindenki jobban tudja.

Megtörni a csendet. 

Senki nem gratulál, nincs újjongás, csak az a nagy darab fa. Mi vettük fel, vagy ránk aggadták? Számít az már? Csak megyünk, nem szabad kifárasztani magunkat, hiszen minél messzebb kell érnünk...

Emlékszünk még arra, amikor egy mosolyt mosoly követett. "Csatt-csatt-csatt-csatt..." "Csak bátran! Nagyszerű!" - De megvetjük már. Naív álom. Az ostobák öröme. Ez itt nem olyan. Az a fa. Azt ismerem. A többit inkább hagyjuk.

Így élünk le egy életet. Egyet. Kettőt. Hármat.

Senki sem tudja, hol kezdődött. Senki sem akar beszélni róla. Beszélni? Okosat? Szépet? Életet a halálba? Csak úgy, belekiáltani?!?

Odaszalad egy apróság... A szemedbe néz, és az arcodba nevet. Ő másként ismeri. Neki virágzik. Terem. Éltet... s mutatná, de én nem látom már, mennem kell. Sokkal messzebb szeretnék érni... 

Milyen ijesztő is megtörni a csendet.
És a magányt, amit úgy magunkhoz édesgettünk...