Mi leszel ha nagy leszel? :)

Programozó vagyok. Jávás. Szerver oldal. Szeretem.

Amikor kislány voltam, akkor tanító néni szerettem volna lenni. A pici tesómnak és az összes mackónknak tartottam órákat. Sorba ültettem őket, aztán jött a lecke. A legrosszabb magaviseletű az a játékmackó volt, akinek folyton leesett a feje (valószínűleg megviselte a sok nyakon csípés :D). Ebből kifolyólag lustásinak neveztük el. :P

A lici nehéz választás volt. Matek vagy társadalom tudományok. A matek maradt. Kb. így alakult, hogy egy féléves kitérő után (rajzolni tanultam, hogy tájépítész legyek:), ismét visszatértem szívem vágyához: tanítani, tanítani. Mateket. Még mindig versenyszinten űztem. Nem voltam a legjobb, közel sem, de azért begyűjtöttem pár diplomát. Szerettem. Érdekes volt, kihívás... és... hiszitek vagy sem, számomra szívet melengető. :P

Egyetem. Újabb nehéz választás. Továbbra sem tudtam ellenállni a kihívásoknak. Matekre 10-essel bejutottam, s ez így túl könnyűnek tűnt. Merthogy ott volt ez a mérnöki... ahova a többi nagyon megbecsült matekes is írányított. Na meg apukám szerint is: ez igen, ez érdekes. Informatika mérnöki. AC. Felvételivel. Két héttel az iratkozás előtt eldöntöttem hát, hogy megoldok pár tesztet, megpróbálom a diplomáimat is leadni - aztán lesz, ami lesz. Felvettek. Vizsga nélkül. :P

Az egyetem... a nagy szerelem időszaka volt. Na meg Istené. Tanultam én, persze. Ügyesen, de csak a minimálisat és elégségeset. Legtöbbször 10-esre. De nem volt már verseny, nem volt már szenvedély. Csak a régi, aranyidők emlegetése. Az emlékek pedig egyre csak szépültek, én pedig beleéltem magam abba a szerepbe, hogy "...azok a régi szép idők! de most más a prioritás..." Nem volt igaz. Sem azoknak az időknek a felértékelése, sem az egyetemi évek aláásása. Szép volt és nehéz mindkettő.

Elvégeztem. A pedát is. Az egyest.
Úgy döntöttem, hogy "csak kipróbálom" a programozást. Egy cégnél. Legalább biztosan tudni fogom, hogy az-e az én helyem. A szívem még mindig tanított volna. De mit is, hiszen a matekhez már nem értek, az infóhoz meg sosem fogok eléggé... Az egyetemen kaptam viszont laborokat. Mesterséges intelligencia. Újra nagy nevek, újra a végtelen elérését nyújtó lehetőségek. Újra csak címzetes szavak, és alatta... óóó, nagyon kevés. A munkahelyre fogtam. Azért nem megy. Azért nem vagyok olyan mélyen benne.
Igazából szerettek, és én is nagyon tudtam szeretni. Meg az anyagot is. Azt hiszem, hogy csak én tudtam, hogy mennyivel többet is adhatnék nekik... s ezért haragudtam is magamra rendesen.

Na meg a két 7/8.-osom. Jaj, de szerettem őket. Különórák. Ügyes eredmények. Örültünk. Én pedig szívembe zártam őket. :)

Fokozatosan maradt abba. Nem tudtam lemesterizni. Most is az életem egyik nagy kudarca. Úgy érzem, úgy élem meg. Mintha egy ennyire tiszta hívást ilyen hihetetenül keményen utasítanék vissza. Őszintén... ki tudja ilyen nagyon, hogy mire vágyik a szíve? És hogy lehet a szívnek ennyire ellentmondani?... Lehet.

Most programozok. Projektet is vezettem. Az öröm. Meg nagy meló. :) De nagy öröm. Most csak "developer"-kedek. Élvezem. Szóval nem kell ezt most egy nagy szomorú történetnek látni. Mert nem az. :P Minden napnak megvannak a maga kihívásai, és én örülök, hogy dolgozhatom rajtuk. Főleg, ha megoldom őket. :) :D
És a fizu sem elhanyagolható szempont. Pedig nem keresek sokat. Főleg nem programozóként. Talán 60%-át annak, amit most kapnom kéne. Talán. De garzonban lakhatom, és szerezhetek néha örömet másoknak. És igen, az utazások is beleférnek időnként. Nézelődhetek, láthatok, jöhetek-mehetek... Szép. Hálás vagyok.
Meg... megszerettem pár embert. Beilleszkedtem a melóban is. Elég hosszú 2 évbe telt. Nekem, a nagy barátkozósnak. :P De most szeretem őket. És örülni tudok az arcoknak akkor is, ha még mindig nem léptük át a "Ce faci?Bine!" szintet. Jelentenek számomra valamit. :)

Viszont még mindig ott él bennem egy mély vágy. Talán... talán egyszer befejezem azt a mesterit. Talán... egyszer meglesz a peda 2. Talán... egyszercsak ki tudok jönni ebből a körforgásból, egyszer csak nem hat rám semmilyen benntartó erő... és akkor majd megyek, és elmondom, hogy milyen volt. Akkor majd megtanítom őket arra, amit nekem az élet tanított. Infóra? Nem hiszem... Matekre?... Túl sokat felejtettem. Mesterséges intelligencia? Igen, lehetne egy ág... de legbelül valami azt mondja nekem, hogy nem vagyok elég elemző, elég melankólikus. Van bennem, nagyon szeretném csinálni, de egy mélységi szint után mélyebbre már nem lépek. Talán ez kevés ehhez a tudományhoz...
És akkor? Akkor mi lesz majd? Fogok én valaha tanítani? És mit, hol, mikor?...

A nagy kegyelem az lenne, ha a jó Isten oda vezetne ezen a területen, ahova Ő szeretne. S nem álom maradna, nem egy ideál, amit igazából sosem akarok elérni, meg nem is lehet. Azt szeretném, hogy ott legyek otthon, ahova Ő vezet.
Talán elrontottam az életem, hogy most nem egy iskolában vagyok. Talán. :P De nem erre akarok gondolni. Hanem arra, ami még lehet... Arra, ami ezután történhet meg velem, azokra a fiatalokra, akikkel ezután fogok találkozni, és azokra az élményekre, amiket együtt élhetünk meg, közösen tanulva és bejárva még járatlan vizeket. Majdnem járatlanokat. :D

Péternek sikerült, mert olyasvalaki hívta. Szerintem Vele nekem is sikerülhet. Egyszer. :) Talán hamarosan... ;)

Mert látok a szemében

Írni kell. Írni akarok. Ez az a hely, ahol felszabadul a szív, és repdeshetnek végre a gondatok. Ez mindig is az a hely volt, ahol én lehettem. Mindig és igazán.
A papír, meg ez a néhány bit nem bánta. :P

Vannak olyan időszakok, amikor az ember megáll (vagy megállítják), és úgy dönt, hogy körülnéz. Én gyakran teszem. Talán túl gyakran. És gyakran meg is ijedek attól, amit látok - vagy éppen nem látok.

Az utóbbi években ritkán írtam. És ha írtam, azok többségükben "harcos" vagy "győztes" bejegyzések voltak. Mert valamilyennek lenni kell, és valamilyennek látszani. Mindig is haragudtam erre a gondolatra. Én akartam lenni! Itt, otthon, a munkában, a köziben vagy akárhol... Én!! Bármit is jelentsen ez...

Tegnapelőtt ránéztem az ezévi 6 darab bejegyzésre. Ennél sokkal több született meg: gondolatban. Akkor leesett: nem merem leírni a gondolataimat a blogomra, mert nem tartanak jó vezetőnek. Nem merem beismerni, hogy félek és reszketek, mert erősnek kell látszani, és nem merek arról beszélni, hogy időnként hogyan fojtogat a sírás, mert attól tartok, hogy pánikbaesve akarnak majd megvigasztalni. Nem merem kimondani, hogy éppen nem találom Istent, hogy az imaidőm egy hajszálon függ, hogy rettegek attól, hogy a közösségemet Isten akarata szerint vezetem-e... mert akkor majd gyengének tartanak, kivetnek, megszólnak talán... és talán sosem lesz lehetőségem többé azt tenni, amiről valahol belől érzem, hogy mindennek ellenére: akarom, és a jó Isten különleges kegyelme az, hogy tehetem.

Egy könyvben azt olvastam, hogy senki szenvedését más nem veheti át, és hogy ez viszont a lehetőség is. Mert más azt megélni, amit én, sosem fogja tudni. Mondanám, hogy húú de mennyire megértettem ezeket a sorokat. De az az igazság, hogy nem. Csak sejtem, hogy valami értékeset hordoznak.

Amit viszont újra megismertem és felfedeztem: van, aki vár. Van, aki megtette az első lépést. És van, aki szeretné, hogy felemeljem a fejem és ránézzek. Ha a földet nézem: sarat fogok látni, akkor is, ha néha-néha felcsillannak a virágok. De ha a szemébe nézek... akkor nem számít már, hogy esik, fúj, vagy simogat. Mert végre jól vagyok. Szeretve és biztonságban. :)

Édi nap

Hm... ismét reggel. Kettőt pillantottam, amikor rájöttem, hogy muszáj...nemsokára az óra messze elveri a 9-et, és én nem érek be. Nem lesz ima, nem lesz reggeli, nem lesz mise... és rám fognak várni. Csak egy szép vasárnapot... csak egy édi, hosszú, nyugodt vasárnapot...

A paplant magam köré csombolyítottam, és elkezdtem az imámat... "Kedves Jézus..." karcoltam a szavakat a papírra. Aztán úgy döntöttem... olvasom. És figyelem. Dávid... 30 évesen lett király. "Mert az Úr gondoskodik népéről..." meg "Boldog az, akinek az Úr az Istene..."
Az óra elütötte a fél 11et. Még csak pár szó...
10:38... kipattantam az ágyból, és eldöntöttem, hogy már csak a fél12esre érek el. Ez ilyen. Hamar felvettem a meleg pulcsimat, és picit csinosan sportosnak érezve magam, kiszaladtam a házból. Beértem. (Túlzás. Elkéstem. De csak kicsit...)

Egy pici kislány ült előttem. Szemezgettünk. Csak félve néztem, nehogy megijesszem... na meg a játék is csak úgy érdekes. Félig itt - félig ott. :) A jó Isten szelíd simogatása volt a kislány mosolya. Nézegettem, hogy vajon mit lehet és mit szabad. Végül tűrtem neki madarat:P.

A templomból kijövet, úgy éreztem, hogy ez egy más világ. Más vagyok. Nem tudom mi változott és mikor... de mintha egy másik világ lett volna odabenn - és már bennem is. Nem értettem. Hogyan sikerült? :)

Szép lassan sétáltam hazafelé. Egyik lépést a másik után. Álmodozgattam, és hagytam, hogy a gondolataim mindenfelé kószáljanak. Azt hiszem ritkán voltak ilyen üdék és szabadok. :)

A buszon egy régi, mondjuk ismerős... Az első rend hallgatás után el is döntöttem: ha ő nem, hát én sem beszélek vele. Hallghatunk is. Ma belefér. :)
Furin alakult. Egy erdei sétában végződött a dolog. Útba igazítottam. Aztán vissza.  :) Semmi rendkívüli. És mégis, csupa rendkívüli. Kettőt is láttam. Mókust:). Szép volt. Könnyű és derűs. :)

Aztán bútort vettünk. Sikerült. A barátnőm és a férje. És figyeltem, ahogy összeszereli. Nagyon ügyes. Mint egy legó, áltak össze a darabok, és a képek. És mindent nagyon könnyűnek éreztem... Tényleg a kettő jött az egy után.

"Aki éhes - az Istenre éhezik.
Aki szomjas, az Istenre szomjazik.
Aki a szépséget keresi... Istenre vágyik.
Aki nyugalomra vágyik... az Istent szeretné.
Aki a boldogságot kutatja... annak Isten hiányzik." - belém égtek a szavak a templomból.

Én mindegyiket akartam... nagyon. Sokszor. Néha könnyek között toporzékolva. Ma szép voltam. Nyugodt. És boldog. Ma végre megtalált. :)

Ritka nap. Szép. Édi. Egyszerű, közönséges - és hihetetlenül rendkívüli. Hála. :)

Mert.

Mint amikor egy nagy gombóc van a hasadban. Néha feljön egészen a torkodig, mintha-mintha jelezné, hogy kikívánkozik. Aztán mégsem. Időnként megtörténik, hogy vulkánszerűen árad ki belőled... aztán megszégyelled magad, hogy dehát ilyet neked nem szabad. És egyébként sincs semmi okod az egészre. Tudod. De minden porcikád mást hazudik. Még a szíved is. Csalfa, nem hű az. Sem máshoz... sem magadhoz... sem...

Bódultan teszed egyik lábad a másik után, miközben még mindig reménykedsz, hogy egyszercsak világos lesz, és szép... de nem, nem duplázódnak a lábnyomok.

Vannak napok, amikor nem érdekel. Amikor tényleg sikerül a napba nézni, és onnantól már nem érdekel semmi, csak mész, mert tudod, hogy létezik. És ha tehetnéd, süket lennél életed végéig, meg talán vak is, csak mehess, csak ezt a képet tudd megőrizni, csak ne kelljen körülnézni, meghallani, észrevenni, cipelni, emelni, vinni-vinni... Csak ne kelljen... 

Valaki melletted áll. Olyan szép és nyugodt... óó, nagyon. Rád néz, és bár körülötted szélcsend van, látja, hogy te nagy viharokat élsz meg. Nem beszél a lelkedre. Nem oktat. Nem rángat, és meg sem pofoz. Együttérez. Neki is fáj. Szeret. Időnként a karját nyútja, csak hogy talpon maradj. Te nem látod. Olyan nagy a vihar... semmit se látsz. Sötét van...

De Ő tudja. Tudja, hogy ki fogsz tartani. Tudja, hogy Hozzá tartozol. Nem kell bizonyítanod, nem kell valamilyennek lenned, nem kell hibátlanul éld az életed. Hozzá tartozol, mert a szíved igene még benned él, és mert ő emlékszik arra az ígéretre... Igen, arra. Sokkal jobban emlékszik mint te. 

Ha tombol a tenger, talán majd kilépik a vízre... Talán megpuhul a szíved... Talán lecsendesül a vihar. Muszáj neki. Legbelül még mindig akarod hinni.

Szilvafa

Hazafelé sétáltam. Ismét azon gondolkoztam, hogy merre is tart az életem. Ezúttal sem láttam a váltót onnan, ahol vagyok, oda, ahol azt sejtem, hogy Ő látni szeretne.
Ekkor szólított meg. "Amennyi a gyümölcse ennek a fának, annyi lesz a gyümölcse a te életednek (ennek az útnak) is." Felnéztem. Sötét volt. Mégis mintha roskadozni láttam volna a fát a sok gyümölcstől. S ahogy általában, amikor az örömhíreket kapom: mosolyogva táncoltam tovább. :) :P

Öt lépés után visszanéztem. Nem láttam semmi nyomát a gyümölcsöknek... 5 lépés... "Vajon...?" - született is meg az első kétely a szívemben. "Holnap világosban leellenőrzöm."

Elfelejtettem. El másnap és harmadnap is. Pár nap múlva, egy nehezebb napon, ismét csak 5 lépéssel a fa után jutott eszembe az ígéret. Ezúttal világos volt. Reménykedve fordultam meg. Hátha... hátha... hiszen Ő ígérte...
Kerestem. Zöld levelek. Sehol egy gyümölcs. Csak levelek...

"Hát nem hallom meg. Még a hangját sem ismerem fel! Képzelődöm és még be is magyarázom magamnak. Hol van? Figyel? Merre kell mennem, mit csinálok?!" - összetörtem.

Aznap este nagyon siettem a misére. Nekimentem egy faágnak. Ugyanaz a fa volt. Felnéztem. Roskadozott. Telis tele volt ... zöld bogyókkal!

Egyszerre tört ki belőlem a nevetés, az öröm, és a bocsánatkérés. Roskadozik. Még zöld. Öt lépésről már semmi sem látszik belőle. Sem sötétben, sem világosban. De tele van! Elszégyelltem magam, s közben erősen újjongott a szívem. "Nem, az Ő hűsége nem 5 lépésig tart!"

Szilvafa. És most még csak június eleje van. Még zöld és éretlen, ahogy én is. De szép fa. És lesz majd szüret. Ő ígérte. Majd. Szeptemberben. ;)

Róm 8, 19

"Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak."

Ha tudnánk ezt, és ha fel tudnánk fogni... 
Ha fel tudnánk fogni, hogy KI is az, Aki él bennünk... 

Nem tudom felfogni. De akarom. Vágyom rá. Ragyogom. Ragyogok. :) Tündöklöm, mert bennem él. Akarom, hogy lásd. Akarja, hogy lásd.
Inni ad. Éltet. Ragyogtat.
Szeret... :)

Történetek

Egy pici kávézóban voltam. Olivo. Elegáns, kedves, minőségi. És megszólalt a hely körülöttünk. A babszemek, az illat, de még a csészkécske is... mind-mind a történetüket mesélték. Azt, ami csak az övék. Amitől azok, amik. Mindezt olyan szépen, finoman, annyira nem tolakodva és nem rámenősen, hogy nem tudtam ellenállni. Csüngtem minden mozzanaton.

Furcsa, de nemcsak az embernek van története. Az Olivo-ban pedig a pincér és a báros is körültekintően azon voltak, hogy nem a maguk, hanem a kávé szívmelengető világát segítsenek életrekelteni.

Hagytam magam elvarázsolni, és pár órára befogadni azt a szépséget, amivel vártak engem.

Szépség és történet.
A történetem, a történeted.
Elmesélni, meghallgatni, vagy éppen segíteni az elmesélésében.
Csodálni, elkészíteni, vagy megmutatni a szépet.

Ez az én Alkotóm keze.
A hely, ahol a szépség és a történet bár adott, mégis sosem látott dimenziókat érhet el. Ahol bár nélküled is lenne élet, mégsem lenne az ugyanolyan.

És miközben a kávécskámat szürcsölöm, arra gondolok, hogy milyen szép is lehetne ez a világ és ez a történet.

Kedves kávézók. Valódi történetek. Őszinte mesélők. Figyelmes hallgatók. És Te. Ott, ahol, úgy, ahogy.

Jó kávézgatást;)!

A helyes és a helytelen

A héten újra felajánlották az egytemen, hogy taníthatok.

"Juhúúú!!" - volt az első gondolom, és "o-ooóóó..." a második.
A cégnél aláírtam egy szerződést egy pár hónappal ezelőtt. Egy európai projekt, amiben én kijelentem, hogy nem vagyok az egyetem alkalmazottja. Tudtam, hogy mi a hivatalos útja a dolognak: megkérdezni Bukerestet, és csinálni, amit mond. Ha beleegyeznek, akkor tanítok, ha nem, akkor nem. De ahogy ez lenni szokott, nyíltak a kiskapuk. A tanárom mindjárt fel is ajánlotta, hogy az ő neve alatt megtarthatnám az órákat. Feketén. Mindenki így csinálja.

És tudom. Ismerem a rendszert. Két éve próbálok küzdeni ellene. Csakhogy eddig a felállás pont fordítva volt: a tanáraim hivatalos óraszáma korlátozott, ezért mindig az én nevemen landoltak a plusszban tartott óráik. Nem szerettem. El is mondtam, hogy nem igazságos, nem törvényes, és ha azokat valaki más tartaná meg, kijönne egy másik személynek is a fizuja... De ha őszinte akarok lenni, ezen túl sosem tettem semmit. És az órák továbbra is az én nevemen landoltak.

De most én csináljam ugyanezt? én feketézzek?!
Nem akartam, és mégsem voltam képes egy határozott nemet mondani a dologra. Mert... taníthatnék... S úúúgy szeretek... S tényleg nem lenne szó semmi másról... Talán ezt jobban értenétek, ha tudnátok, hogy az életem 3 nagy vágya közül ez az egyik...

Persze a munkatársaim sem láttak kivetnivalót a dologban. A megkönnyebbülésemre, a főnököm sem támogatta a feketézés gondolatát, de senki másnak nem okozott ez gondot. A tanárom, az ellenvetéseim hallatán meg is jegyezte, hogy katolikusabb vagyok, mint a pápa.

Igazából számítottam rá, hogy az ilyen és hasonló kérdésekben a világ nem adhat kielégítő segítséget nekem. Igazából az nyugtatott volna meg, ha keresztényektől hallom, hogy "nem gond! megteheted, ez nem is bűn... hogy igen, másnak az lenne, de ebben a helyzetben, neked... neeeeeem...."
Meg is kérdeztem két nagyon jó barátomat (keresztények is:P), de mindkettő azt mondta, hogy bármennyire is szeretném ezt hallani, mégsem tudják helyesnek nevezni a feketézést. Nem idéztek szentírást, és nem is vágtak a fejemhez semmit. Elmondták, hogy bár ez nem helyes, ők sem tudják, hogy az én helyemben mit tennének.
Gondolkoztunk, hogy mit tenne Jézus. Hiszen néha Ő sem tartotta be a törvényeket... de hamar felfedeztük, hogy ha volt is, amit nem tartott be, Ő azt mindig nyilvánosan vállalta és kiállt érte. Vállalnám én nyilvánosan, hogy tanítok? Bukarest előtt? Ha a céges projekt veszélyben van?

Napokig vártam a választ Bukarestből, és az nem érkezett. Végül elküldtem a tanáromnak egy ilyesmit: "Ha Bukarest továbbra sem jelez, lemondok az órákról." Győztes szavak, de valójában ijedten kérdeztem Levit, hogy vajon jól döntöttem? Honnan fogom én azt tudni? Honnan tudom, hogy életem egy szupcsi lehetőségét utasítottam vissza, vagy Isten akaratát követtem?

Azt hiszem egy perc sem telt bele, és érkezett a válasz a fővárosból: "Mivel a szerződés aláírásakor még nem volt alkalmazott, nem történik törvénysértés." :) Szóval taníthatok. :)
De a legszupcsibb az egészben az, hogy az emaileknek ez a finom összehangolódása által az Úr Jézus egy pici bizonyosságot adott nekem, hogy igen, ezúttal jól döntöttem. És a győztes szavak győzelmet is arattak:)!:)

Hogy legközelebb sikerül-e majd? Nem tudom. Nem gondolom, hogy erősebb vagyok minden kísértésnél. Amikor a szívem mély vágyairól van szó, akkor különösen gyengélkedem. :P
De tudom, hogy sokkal többet nyerhetek... és amikor elbukok, akkor nagyon kapaszkodom Istennek abba az ígéretébe, hogy "az Isten szeretőknek minden a javukra válik". Még ez is. Egyszer. :)