Olyan rég meg akartam írni. De mindig volt valami fontosabb, valami égetőbb.
Fontosabb, mint megállni és örülni valaminek, fontosabb, mint emlékezni arra, ami szép.
De most megteszem. Szeretném, hogy itt is nyoma maradjon. :)
Ez az adventem nem volt egy nagyon "törekvős". Csak Őt akartam jobban ismerni, jobban szeretni. Jobban felfedezni. És hát... a csoda megtörtént. :)
Egy csodálatos budapesti "kirándulással" kezdődött, ahol Istent láttam, 4-5-6 gyerekes családoknál, vezetőkben, akik évtizedek óta az Urat szolgálják, barátságokban, amik olyan szorosak, amilyet még nem láttam sosem, főleg ilyen különböző emberek között - csak mert Rá épülnek... döntésekben, amiket a mennyei Atya megáld, életekben, amik tökéletesen tökéletlenül szólnak Róla... Le nem tudom írni, hogy miben volt részem december elején, Budapesten. Életet láttam. Azt hiszem itt kezdődött.
Aztán hazaértem, Kolozsvárra. Anyukám hívott, hogy életében először hiszi el, hogy "Jézus tényleg gyógyít ma is, ha hiszünk Benne". És az én szívem ugrott ki a helyéből. Aztán két héttel később, megírta messengeren, hogy "Isten milyen vicces", és hogy életében először érezte, hogy Isten figyel rá, és vigyáz rá nagyon. Szavaim nincsenek.
24-én indultam haza, aznap még dolgoznom kellett. De olyan szép út volt. Megálltunk Udvarhelyen. Láttunk betlehemest. :) (Nem tudom, hogy valaha láttam-e szamarat ilyen közelről :">...) És teáztunk, na meg a zsíros kenyér... És mézes pogácsa. :) Mosolyogva értem haza. :)
A karácsonyunk nagyon szép volt. Anyukám karácsonyfákat készítgetett, hűtőmágneseket, és karácsony este még kántálni is elment. Alig bírtuk rávenni, hogy minket otthon hagyjon:P. És jó volt otthon. Évek óta az első alkalom, hogy nem akartam visszajönni Kolozsvárra. Beszélgettünk. Persze, sírtunk is, de nem az a nehéz, életfájdalmas sírás... hanem az, amikor csak úgy kell. És amikor nincs is ebben semmi rendkívüli.
Csak szilveszterig voltam otthon, de nekem egy ajándék volt. Látni anyukámat, vele lenni, és végre jól lenni. Odabújni pici Bogihoz, és odasimulni a pici keményen puhácska arcához. :) Érezni, hogy valami több van, Valaki több van itt.
A barátnőimmel is kedves beszélgetéseink voltak, az osztálytalálkozón is jó volt látni a többieket, és a teázó is nagyon édeske volt, két, különleges, reményt hozó, álmodozós beszélgetéssel. Kegyelem. Remény. Öröm. :)
Aztán az első héten, felhívott anyukám, és felolvasta nekem a tanuságtételét. Hogy hogyan sejtette meg a jó Istent... azt hogy Ő hogyan vezette, vezeti, hogy mennyire szelíden szereti, és hogy vigyáz rá. Nem nagyon tudtam visszatartani a könnyeimet. Hálás vagyok és boldog.
S mintha azok a távolságok, amik az elmúlt években köztünk voltak, és sehogysem tudtuk legyőzni őket... most egyszerűen megszűntek volna.
Hát ilyen, amikor az Úr kényeztetni akar. Nagyon jól csinálja...:">
Én pedig emlékezni akarok. Arra, hogy Ő kicsoda, és arra, hogy nagyon széles ám a tenyere... :)
