MÉGIS

Ma eszembe jutottak ezek a sorok... valamikor nagyon sokat jelentettek...:)

Azt hiszem erről a Mégisről szól az életünk... :)

Az emberek gyakran figyelmetlenek, következetlenek

és önközpontúak,

MÉGIS SZERESD ŐKET.

Ha jót teszel, az emberek vádolni fognak, hogy önzés

és hátsó gondolat motiválja cselekedeteidet,

MÉGIS TÉGY JÓT.

Ha sikeres vagy, akkor hamis barátokat és igazi

ellenségeket szerzel magadnak,

MÉGIS BOLDOGULJ VALAHOGY.

A jó, amit teszel, holnapra már feledésbe merül,

MÉGIS TEDD A JÓT.

A becsületesség és az őszinteség sebezhetővé tesz,

MÉGIS LÉGY BECSÜLETES ÉS NYÍLT.

Amit fáradságos munkával évek alatt felépítesz,

azt elpusztíthatják egy éjszaka alatt,

MÉGIS ÉPÍTS.

Az embereknek szükségük van segítségre,

azonban támadás érhet, ha segíted őket,

MÉGIS SEGÍTS.

A legjobbat add a világnak, amid csak van,

S ha cserébe arcul csapnak,

AKKOR IS A LEGJOBBAT ADD

A VILÁGNAK, AMID CSAK VAN.

( Részlet egy feliratról a Kalkuttai Shishu Bhavan gyermekotthon faláról. - Teréz anya nyomán)

Ünneplek, éneklek :)

... Istenem, az Úr el őtt,

Háladalt zengek Néki most és örökké.

Magasztalom, dicsérem én

mert nagy csodákat vitt Ő végbe. :)

És tényleg éneklek:)... Miért is? Mert Isten tegnap meglepett. És megszeretgetett. És elküldte az Ő Lelkét, hogy örüljek. Neki :)...

És én nem tudtam megállni:P...

Elgondolkoztam a két lator történetén. Ugyanaz a kereszt... ugyanott vannak mind a hárman: a két lator és Jézus. Ugyanaz a probléma, helyzet, és 3 különböző válasz:

• A bal lator nem tud túllépni a fájdalmán. Talán valamikor még Ő is hitt Jézusban. Talán valamikor még Ő is az ujjongó tömeg között sétált. Talán Jézus már az ő életében is tett csodát. De most, itt a kereszten, nem látja a lényeget... "szabadítsd meg magad, és engem is!" Ez ami ki tud jönni a száján. Ez minden, amit Jézusnak már mondani akar... Összetört... s már nem hisz abban, hogy erről a pontról is van tovább...

• A jobb lator is odafordul Jézus felé. Szinte szemtelen, amit mond, és mégis... Igen, itt vagyok a kereszten, igen, én voltam az, aki egész életében figyelmen kívül hagytalak, sose volt rád egy szabad percem, de most... most felismerlek, és ebben az utolsó percben, szinte kicsit pofátlanul ennyit mondok: "emlékezzél meg rólam". Nem mert megérdemlem. Csak mert most, ebben az egérfogóban eszembe jutott... És mert most tényleg akarom... És Jézus válasza: "még ma velem leszel a Paradicsomban!" ...még ma... és ő lesz az egyetlen ember a Bibliából, akiről biztosan tudjuk, hogy Jézussal van a Mennyországban:). Ilyen egyszerű volna?

• És Jézus. Aki fájdalmában elutasítaná a sorsát: "Vedd el tőlem ezt a kelyhet", de rögtön ezután "de ne az én akaratom teljesüljön, hanem a Tied!" És ott a kereszten, ebben az egyszerűségben - megváltja a világot. És reményt ad sok "bal latornak": higgyetek! Mi történjen még, hogy elhiggyétek, hogy vagyok? És igen, én vagyok! (...)

Ez a felismerés vezetett engem, a láthatalan szereplőjét az eseményeknek arra, hogy kiválasszam, én hogyan veszek részt a történtekben. Nekem Jézus mit jelent? Túl tudok lépni azon ami fájt? Hiszek még benne?

S örömmel jelentem minden kiváncsiskodónak, hogy tegnap arra jutottunk Istennel, hogy igen:). Meg is ünnepeltük, kaptam egy pár fülcsit:P. S fülig ér a szám:P. És most?

És most... nem hagyhatom figyelmen kívül azokat a dolgokat, amik meghatározták az életem. Sem a rossz emlékeket, sem a csalódásokat, sem az örömöket és újjongásokat. Sem a rózsaszínt, sem a szürkét. És ez így van rendben. Mindent felviszek. A keresztet a keresztre.

Kicsit úgy indulva neki, mint a bal oldali, aztán ráismerve, hogy igazából a jobb oldali szeretnék lenni, s végül elfogadva, hogy a kelyhet úgyis Isten adja, mint Jézusnak. És én néha mosolyogva, máskor összeszorított fogakkal, de akarom:).

Még egy gondolat. "Én nem vagyok Jézus, ez csak neki ment." Ne hidd, hogy ez mentesít bármi alól is. Jó kibúvónak tűnik, símogatja is látszólag a lelkünket, de Jézus ezt mondja: "Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt, nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek." (Jn 14,12)

Ez egyértelmű. Feladatnak épp elég :P. 

Istenem, te adj erőt nekünk hozzá :)!( igen, Őt küldjed:) )

Minden egy tragédiával kezdődött...

Negyed óra késéssel futott be az állomásra. Nem várták sokan. 

A lány még mosolygott egyet, aztán felkapaszkodott a lépcsőkön, és kiváncsian lépett az új, ismeretlen helyiségbe. Körülnézett. Ő volt az egyetlen utas ezen a járaton. 

Néhány perc múlva előkerültek még ketten. Egy kedves ellenőr, aki nem sokat időzött köztük, mosolyogva nyugtázta, hogy minden a terv szerint halad, aztan továbbsétált. És még valaki...

A lány kiváncsian figyelte. Nyakkendő, lila ing, sötét haj, magabiztos tekintet, fülig érő mosoly, hangos nevetés... 

A lány gondolkozott még pár percet, hogy vajon kivel is zárta őt a sors magára erre a néhány órára, de mivel az ismeretlen nem mutatott különösebb érdeklődést, elhessegtette ő is a gondolatot.

Néhány perccel később arra lett figyelmes, hogy beszélnek hozzá. Bájosan, gúnnyal, nevetve, lekezelően. Egy párbajban találta magát. Nem tudta, hogy mi a tét, de támadták. Felvette hát ő is a tőrt. Tetszett neki, hogy milyen ügyesen ki tudja védeni az ellenfél támadásait. Egy csavar készül... de hoppá, még idejében felismerte, és egy bájos mozdulattal kipördítette a tőrt az ellenfél kezéből. Ebben a kis mozdulatban felhasadt ugyan picit a védőruhája, de nem törődött vele. Elkezdte élvezni a harcot. Minél inkább érezte, hogy előrelátja a társa mozdulatait, annál lelkesebben szúrt ő is. És talált is. Mégegyszer... Egyre mélyebbre szúrt. És még mindig tetszett neki...

Eközben a lila inges kezdte egyre inkább érezni, ahogy csípi a nyílt levegő a sebeket, amiket kapott... Tudta ő nagyon jól, hogy egyszerre erősebb és mégis gyengébb, mint ellenfele, de nem érdekelte. Egy nagyon erős motor hajtotta belülről: a "csak azért is!" és a fájdalom...

Könnyedén és érdektelenül kezelte a tőrt. Ha ő szúrt, nevetett, ha őt sebezték, egy szájmozdulatta jelezte: "írja csak a többihez"...

Még egy támadás. Jól védi a lány. Na és most? És igen, ezt is! De... és akkor meglátta a lányon ejtett pici karcolásokat. Ahogy annak kezdett felszakadozni a ruhája... Talán az a mozdulat nemcsak a ruhát hasította ketté... 

A lila inges lassan letette fegyverét...Most látta, hogy akivel ő küzd, azt védenie kellene. Nem volt rá képes, de eldöntötte: olyat tesz, amit még soha. És lassan elengedte a tőrt, ami a kezében volt. Nagyot koppant... A lány tágra nyílt szemekkel nézte. Egyikőjük sem nyúlt utána. 

A lila inges lassan megoldotta a nyakkendőjét is. Mindig is zavarta, néha úgy érezte, hogy megfojtja... De nem vette le még soha. Hozzá tartozott. Ez volt az ő jele a világ előtt. 

Most, ahogy szép lassan letette, tudta, hogy megtagadja magát. S mégis egyre könnyebb és szabadabb lett. Ahogy levetette az öltönyét is, a lány észrevette, hogy tele van sebekkel. Egyesek régiek, mások egészen frissek. Néhány annyira csúnya volt,  hogy a lány szeme megtelt könnyel, amikor meglátta...

A lila inges már nem bánta, ha a lány bámul rá. Tudta, hogy azok a szemek most értik őt. Talán életében először valaki igazán őt látja, és ő hagyja ezt... Érezte, hogy végre kap levegőt. Hagyta, hogy átjárja mélyen a tüdejét...újra és újra. Egész nap most nem mosolygott először, és valahol belül mégis ebben a szomorúságban volt a legszabadabb...

Beszélgettek. A lány, minél többet hallott, annál inkább csak egy képre tudott gondolni: pár perce ezzel a fiúval párbajozott, élvezte, hogy támadja... ezt a fiút bántotta... ő... el tudott volna süllyedni...

A lila inges eltűnt. A fiú, aki maradt, egy idő után újra felvette az öltönyét, megszorította a nyakkendőjét. Készen állt az újabb ütközetre... ezúttal az élettel...

A lánynak összeszorult a szíve. Szeretett volna adni egy darabkát magából. Látta, hogy a fiúnak sok hiányzik. Szerette volna potólni. Gyógyítani... De Ő nem Isten... az utolsó pillanatokban felmutatott az égre. Mesélt. Csengett a hangja. A fiú szeme még követte egy darabig, de a gondolatai máshol jártak... túlságosan sokat bántották már ahhoz, hogy elhihesse a szépet...

Eltelt az este. A lány leszállt a megállóban. Ez az út eddig hozta... Mindketten tudták, hogy sose látják többet egymást. A fiú újra a lila inges lesz. A lány érezte, hogy valamit tenni kellene, de csak szép lassan leszállt, és továbbsétált. Még sok megálló várja... Visszapillantott... megint az a tehetetlenség... neki kellene... ápolni... vagy legalább bemutatni a patikusnak...

De csak ment, tovább...

Jézus meghalt a kereszten. Minden egy tragédiával kezdődött... De messze nem ott ért véget...

Ezt azért még elmondhatta volna aznap este...

Őszintén...

Megtanultam mosolyogni. Újra. Szépen a világnak, szépen magamnak, és még Istennek is. Újra. Szinte szép és jó is lehetne ez így, ha nem lennének azok a percek, amikor egy egészen aprócska felhő kerül az égre. De ilyen pillanatok vannak, mindig is lesznek, tudom.

Figyelem magam. Mit hoz ki belőlem egy kis eső...

Nem azzal van baj, hogy nem tudom elfogadni, hanem azzal, hogy nem tudom a helyére tenni. Nem vagyok már csak szomorú sem. Egy ideig voltam, de most nem. Most vidám vagyok vagy keserű...

Magyarázzam?

Nem nagyon tudom. Jézus az én megváltóm. Életem királya. S ezt nagyon komolyan gondolom, akárhogy is vagyok.

Most... hát most még azt se mondhatnám, hogy haragszom Rá. Hiszen nem. Tudom, hogy mindennek volt értelme, amit megengedett... Volt idő, amikor még lázadtam, kiabáltam, haragudtam, sírtam, és talán számon is kértem... Hiszen én voltam ott! Én voltam egyedül... nekem fájt olyan nagyon...

Most nem. Nem haragszom. Nem kiabálok. Elhiszem, hogy volt értelme. S mégis minden újabb felhőnél egy  keserű mosoly van bennem: "ez is illik a képbe...". Azt hiszem csalódtam...

Ott tartok, hogy nem tudom hogyan üljek le újra megbeszélni ezt Vele. Átadtam már Neki. Tudja, és lassan már én is... De mintha eltört volna valami bennem. Nem merek hinni a csodákban. Félek, hogy elveszi... Ő, aki a Fiát adta értem, Ő venné el azokat a pici örömeket és vágyakat, amiket azért ültetett a szívembe, hogy kedveskedni tudjon majd velük?

Cikáznak bennem az Ő és a gonosz szavai. Az igazságé és a hazugságé. Nem mindig tudom, hogy melyiket hallom. Az enyém is ott van valahol, de mélyre kellene ásni érte...

Ilyen azt hiszem, amikor az fáj, hogy nem fáj. Az fáj, hogy nem is sírsz. Hogy minden elmegy melletted, és szinte el is hiszed, hogy ez sose lesz másként..

Hát itt tartok. És leírom. Meg se tudom indokolni, hogy miért. De itt van...

Én mégis... nehogy azt higyjétek, hogy feladtam. Jézussal ezt sose lehet. Még akkor sem, amikor az embernek nem marad semmije. Mint Jóbnak. Akkor harcol a leginkább. Most talán már túl vagyok azon a harcon. S azt hiszem, hogy elfáradtam. Azt hiszem, hogy egyedül vagyok, és nem érzem, ahogy Isten magához ölel.

De feladni nem fogom. Hiszen "mindenre van erőm Abban, Aki nekem erőt ad"... és a "régiek elmúltak, újak következnek"... Hiszek Neki.

S akkor mi lesz?Hát nem tudom. De Ő tudja. Nem vagyok valami lelkes. Tehetek kicsi aranyos mosolygokat, amik illenének is ide, de az az énem, aki ezt leírja, most nem mosolyog. S most az egyszer jobb kedvűnek se akar tűnni.

Csak vár... Rá vár... a gyógyulásra... az ébresztésre...

Arra, hogy Isten egy apró suhintásával elsöpörje a támadásokat, és úgy öleljen magához, mint még soha. Csak Ő és én. Az Ő vigasztaló Szentlelke, aki újra hitet és reményt ad majd nekem. Az Ő védelme, ami erőt ad és bátorságot. S az Ő jelenléte, amikor nem vágyom semmi másra.

Hogy újra lámpást kapcsoljon bennem, s észrevegyem magam. Hogy térdre hulljak, amikor végre újra meglátom Őt.

Súlyos. Bűnös. Ijesztő. De most ez vagyok. S ez is én vagyok.

Nem érzem, de biztosan tudom, hogy Neki is fáj, hogy most itt vagyok. Mert Ő az egyedüli, aki nem tud nem szeretni. Engem se... és téged se... SOHA!