Az enyém...

Gondolkozom. Magamról. Az élet értelméről. Az én személyes életem személyes értelméről. 

Élünk, aztán meghalunk. Csendesen, kiáltva, port kavarva vagy észrevétlenül, rákészülve vagy váratlanul, de egyszercsak megtörténik. Máról holnapra. Tegnapról mára...

Apukám. Azt hiszem még most sem hiszem. Ha a lépcsőházban zörög a kulcs, azt hiszem hogy ő jön haza. Szinte hallom kattogni a lábát. Néha jönne, hogy felhívjam telefonon. Anyutól kérdezném, hogy "de ugy-e jól van?" - mert ő mindig tudta...

Néhányan kérdik, hogy beszélek-e vele. Néha megszólítom, hogy "Apuka...", és a fülembe cseng, hogy "Tessék, édeském...". Ezt hallom. És néha tudom, hogy mi lenne a dolgokra a reakciója. De beszélgetés... hiányzik az az eszmefuttatás, amiket együtt csináltunk. Ahogy röpködtek köztünk a gondolatok. Büszkék voltunk rá, hogy így értettük egymást. Apu mindig azt mondta, hogy az ő észjárását örököltem:P... Fél szavakból értettük egymást. Ő kezdte, én megcsavartam, aztán ő ismét cselezett... és valakin mindig elcsattant a poén. :P Legtöbbször anyu volt az áldozat (aki készségesen vállalta minden alkalommal ezt a szerepet). Apu ropogósakat kacagott, és mi vele. :) Soha senki nem értette a vicceimet úgy, mint ő... És ő mindig nagyon büszke is volt a kicsi (nagy) lányára. :) Én pedig az apukámra...

Hiányzik. Nagyon. 

Valahogy túl kell élni. Meg kell találni a módját. És számomra ez azt is jelenti, hogy újra meg kell határoznom az életem. Apukám értünk élt. Anyuért és értünk.

Az a kérdés jön velem szembe minden nap, hogy én miért élek. És meddig? 

Ha holnap szembejön velem a halál... mi az, amit rátok hagyok, mi az, amivel én szebbé, jobbá tettem a világot? Mit adtam hozzá? Neked mit adtam? Maradsz majd valamivel? Szerettelek? Igazán? Észrevettem, amikor szükséged volt rám? Ott voltam neked? Feldobtam a napodat? Öntöttem beléd erőt, reményt, vagy kacagtunk nagyokat együtt?

És... a jó Istennek vajon mi a terve? Vajon örömet szerzek Neki? Ott vagyok Neki? Vajon együtt álmodunk? És a lábam... vajon remegni fog majd azon a napon? Lesz bizalmam... mindennél jobban szeretni?

Az én kérdéseim, és a saját válaszaimmal fogok rájuk felelni. Azt hiszem a tét egy élet. Az életem. 

És valami a szívemben azt mondja, hogy meglesznek... szépen-sorban.

De.

Volt hogy ez a Blog szabadságot adott.
Nem érdekelt, hogy olvasod-e vagy sem, csak jól esett belekiáltani, vagy fülébe súgni valamit annak az ismeretlennek, aki számomra itt te voltál. Jól esett meghúzódni egy képernyő mögé, jól esett úgy elmondani azt, aki és ami vagyok, hogy közben nem dobott senki felém sem konzervet, sem koszorút. Persze, utólag bármelyik érkezhetett, de ez az írásban már nem zavart.
Jól esett leírni néha az örömöm, és máskor ici-pici segélykiáltásokat hallatni, amit talán egy barát megsejthetett. Jól esett a semmiből elindulni, mesélve, és a Mindenben találni magamat. A mélységből a magasságba érkezni.

Sokszor fogtam neki egy-egy bejegyzésnek úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék kihozni belőle. Csak írtam. És megszületett. Nem álmodtam meg, nem terveztem el előre... csak örültem neki. Betűről betűre. Ki-ki alkotója kezében.. Én az Övében, a blogocskám meg az enyémben.

Szerettem.
Hiányzik.
És mégsem mozog a toll, nem kattognak a billentyűk. A zenét elnyomja a félelem. Talán pont miattad, akit ismerek, és ... aki elől sokszor elrejteném azt, hogy félek. Azt, hogy nincs válaszom. Azt, hogy nem tudom hogyan lesz tovább. Azt, hogy ... hogy nem bírok olyan lenni, mint egy jó vezető, egy jó keresztény, egy jó barátnő... és nem bírok olyan lenni, amilyennek szerintem egy jó énnek lennie kellene. És igen, azt is, hogy nem bírok nem megfelelni, vagy nem megfelelni akarni.

De.
Szeretném, ha ez a blog tényleg az lehetne, aminek eredetileg szántam: kísérlet, hogy megismerjem magam, és lehetőség, hogy igazán megismerj, s együtt sejtsünk meg vmit Belőle is. Szeretném elmondani, hogy akármit látsz itt, vagy olvasol: ez nem kézpénz, és nem Szentírás. Ezek a sorok egy leányzó próbálkozásai megtalálni azt, Aki számára olyan sokat jelent, és akit mégis sokszor nem ért. Megtalálni saját magát, azt az ént, akinek megálmodták egyszer. Szeretne élni. Addig ameddig. Úgy, ahogy...

"Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen." Súgta és súgja minden mindenfelől. De más is van. Pl. Istennel mindennek gördülékenyen kell mennie. Hogy főleg mint vezető, le kell győznöm magamban minden kételyt, kérdést, nehézséget... minden fájdalmat, azt is, ami Istennel kapcsolatos. Mert nem szabad ellene tennem, mondanom, de éreznem sem. Ha nem tudok imádkozni, az bukás, és nem megengedhető. Ha minden mondatomból nem jön a folytonos derű és rendíthetetlen bizalom, akkor Istennek milyen katonája vagyok!?!

Nem tudom. Azt az egyet tudom, hogy mindennél jobban szeretem. Akkor is, ha most az ima tényleg nehezen megy. Akkor is, ha most sok dolgot nem értek. Akkor is, ha a keresztény normába nem férek bele. Akkor is, ha talán nem leszek képes vezetni azokat, akiket rám bízott és akiket úgy megszerettem. Akkor is, ha olyan bűnös leszek/vagyok, mint Saul, és ha nem tudok olyan szívű lenni, mint Dávid. Gondolkoztam ezen a napokban, és csak egyetlen egy megoldást látok: magamnak lenni.

És én most csak az vagyok, aki a szíve szeretetével próbál az Ő mindennél jobb Istenébe kapaszkodni. Nem helyesen, és cseppet sem bűntelenül. Sőt... ma pl sok kicsi kori nagyon kegyetlen tettem is eszembe jutott. El tudnék süllyedni, amikor arra gondolok, hogy már akkor bennem volt a gonoszság. Saul király akart maradni. Én arra kellett rájöjjek, hogy... nekem nem kell ezt akarni. És nem is akarom akarni. Dávid azt mondta, hogy "ha már el kell esnem, az Úr kezébe essem"... én is csak azt látom az egyetlen megoldásnak, ha én lehetek, és zuhanhatok bele Istenem tenyerébe.

Lehet, hogy újra kell tanulnom, hogy szeret. Lehet, hogy újra kell tanulnom, hogy mindent megad annak, akit szeret. Lehet, hogy ki kell várjam, amíg valahogy megértem és elhiszem, hogy vigyáz apukámra. Lehet, hogy ismét meg kell tanulnom, hogy nem szabad félni a sötétben. S lehet, hogy ezeknek az ára az, hogy nem leszek vezető, vagy nem leszek nagy evangelizátor, vagy talán tanár sem, talán jó barát sem:(, talán példa sem... talán az általam vélt "Isten nagy álmát" sem tudom beteljesíteni...

De.
És ez a de ad most erőt... Isten tenyerébe szeretnék esni. Ez az egyetlen hely, ahol tudom, teljesen biztosan tudom, hogy valahogyan mégis minden rendben lesz.
Építkezni csak onnan lehet, ahol most vagyok... nem lehet egy hamis Dávidtól folytatni... de még egy vágyképre sem lehet építeni. Nem lehet arra, amit szeretnék. De lehet arra, aki és ahol most vagyok.
És Isten nagyon jó építész.