Naplócska

Ma végre újra sikerült olvassak. Nem szakirodalom. Joniról szól, egy mozgássérült lányról, aki a bénulása után, a sok lázadás és depresszió közepette találja meg az életét, Jézusban:). Az első könyvét akkor olvastam, amikor első éves voltam az egyetemen. Most a mesterin vagyok első éves, és ez a harmadik könyv tőle, ami a kezembe került. A címe az, hogy Választások, változások. A baleset után 10 évvel íródott. Érdekes, hogy mennyire meghatározónak érzem a mondanivalóját az életemnek ebben a szakaszában... Pont mint a korábbi könyvet 4 évvel ezelőtt...
Az első egy megtéréstörténet volt... Azt hiszem az én megtérésemé is. Az a könyv különösen sokan elmond a fájdalomról, szenvedésről, és arról a szabadságról, amit egyszercsak felfedezünk Istenben. Mindent a magaménak éreztem.
Ez a mostani könyv inkább álarcokról szól. Hazugságról, félelmekről, palástolásról, és persze megintcsak a fájdalomról is... Arról a harcról, amit mi vívunk és amit értünk vív meg a Lélek, hogy ne adjuk el olyan könnyen azt, Akit már megtaláltunk... Néha azt gondolnánk, hogy aki már tapasztalt ezt-azt, az sínen van...

"Aki pedig azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!"(1Kor 10,12)

Megfogtak Joni nagyon őszintén leírt gondolatai. Mindent leír. Egy csóknak a buta örömét, a vágyát. Aki ismer, az tudja, hogy én erről beszélni se beszélnék sose. Leírja a könnyeit, amiket aztán szépen letöröl az arcáról mielőtt bárki láthatná, és azt a mosolyt, ami mindezt az akciót követi. Ismerem. Aztán pedig ott van a szomorúság és önsajnálat, ami szintén valahol a maszk alatt rejtőzik. És végül a hazugság, amikor elmondja, hogy a keresztény élete most boldog és tökéletes.. Igen, az volt pár hete, hónapja, de most nem az. Most nehezen megy az ima és valami elromlott. De fél ezt kimondani.

Elgondolkoztam. Ezt szoktuk csinálni. Mert mérhetetlenül vágyunk rá, hogy más is megtudja, hogy Jézus mennyire nagyszerű! Mert tényleg az... de ha én eltávolodtam, ha bennem valami változott, ha megrekedtem, vagy valami elromlott, akkor ezt miért olyan nehéz felvállalni? Istent féltem? Az embereket, hogy akkor már nem akarják Őt megismerni? Vagy megintcsak magamat, és igen, megintcsak körülöttem kellene forogjon a világ... Költői kérdés volt.


Szóval akkor innen rólam:

Kedved Olvasóm!

Képzeld, amióta nem írtam, méginkább felgyorsult az életem. Dolgozom - programozgatok egy infós cégnél, tanítgatok az egyetemen (csak néhány labort tartok, de nagyon tetszik), tartok pár matek órát 8.-osoknak, közben pedig mesterizek és nagyon szeretnék mindent jól csinálni. Persze, nagyon nehezen megy még a kijelentés első része is, nemhogy jól...
Folyamatosan azzal szembesülök, hogy mennyi mindent nem tudok, és néha nagyon megkérdőjeleződik bennem, hogy képes vagyok-e ezekre a dolgokra egyáltalán (akár külön-külön is), vagy rossz helyeken tapogatózom. A munka különösen le szokott törni.

Emellett közibe járok, igen. Furcsa, mert most ez is egy új közösség. Keresztény, ökumenikus, felnőtt közösség. Hogy én felnőttem-e hozzá? Jó kérdés. A szobatársaim (ahogy az életem is lassacskán) nyelvet váltott, és stílust is. Szokom. Tanulom, hogy nem kell mindent kimondani, amit magyarul ugyan megtennék, de románul nehézkesebb, és azt is tanulom, hogy milyen, amikor az emberek egymás mellett élnek, de nem feltétlenül együtt, nem közösségben. Olyan metafizikai magány, csak kicsiben:P.
Szóval igen, hiányzik valaki, akihez haza lehet jönni, annál jobban tudom viszont értékelni azt a hatalmas kegyelmet, amivel Isten az elmúlt években ilyen szinten elhalmozott:).

Szóba is került. Isten... Ő, akinek az életemet adtam és próbálom nem visszavenni... (ez is csak részben igaz. Most is harc és küzdelem, hogy tényleg oda tudjam adni, és ne csak szavakban és magasztos gondolatokban tegyem meg.)
Isten aki megvigasztal és erőt ad mindig, amikor már azt hiszem, hogy tovább nem bírom. Mint a kicsik, szaladok az apuhoz, és Neki megintcsak nincs szíve jól elfenekelni, amiért nem hallgattam rá, és bajba keveredtem.
Így hangzik szépen a történet.
A valóságban viszont ez a szaladás is csak félig sikerül... a testem ellenkezik, minden porcikám pihenne a porban és mocsokban, aztán pedig még jobban beleásná magát a sárba, hiszen el kell bújni valahová, ha az ember ilyen piszkos..
Az igazság az, hogy szükségem van arra, hogy Istennel időt töltsek. Látom azokat a napokat, hogy mennyire áldás van rajtuk, amikor imával indulok neki... Akkor is, ha különösebben nem szól hozzám az ima alatt Jézus.  És mégis... minden reggel hihetetlenül nagy harcomba kerül, hogy felkeljek. S a jellemző az, hogy nem jön össze... Hiányzik. Ha végre sikerül leüljek, azt érzem, hogy megérkeztem az egyetlen helyre, ami kívül van a világon és mégis benne, ahol végre én lehetek teljesen, ahol nem kell futni, ahol szabad vagyok és otthon!
És másnap mégis ugyanolyan nehéz felkelni...


Ma kicsit leültem. Nagyon keveset. Ezt is harcosan... Ami csodálatos, az az, hogy Isten ezt is megáldotta és képzeljétek, nem történt semmi különös ugyan, de egy szép napom volt:).
Örültem, hogy Joni könyve újra formálja az életem, hogy nem stresszel a sok munka meg egyetem, hogy a tanárom adott valami érdekes cikkeket, hogy alakul a keresztény flash mobunk (erről majd írok:D, mindenképpen:):):)!!! Azt hiszem ezt tényleg Jézus akarja, mert tényleg nyitogatja az ajtókat:)!)... és őszintén meg se tudom magyarázni, hogy mi ez a derű bennem most.
Holnap lehet sírni fogok és megint nem látom az értelmét annak a sokféle dolognak, amit csinálok, és hogy legyek egészen őszinte: az életemnek. Én nem látom. De akkor is, ha időnként csak az utolsó kicsi porcikámmal is, de tudom, hogy Isten látja:).
Most viszont... nem, világosabbnak semmi sem világosabb, de ma és most van egy békém, hogy ha Istennel járok, akkor Neki lesz gondja mindenre, Ő adja meg azt a biztonságot és békét, amire vágyok, és ez nagyon jó.
De hiszem, hogy ennél többet ad. Hiszem, hogy megtanít hinni. Hiszem, hogy akarja, hogy segítsek Neki, hogy minél többen megismerjék és engedjék, hogy életet adjon nekik.
Viszont mindezek előtt a leginkább azt érzem, hogy nekem van szükségem rá. Ha kapok, van valamim, amiből  adhatok. És érdekes, hogy ezt a körülöttem levők előbb megérzik, mint én.


Juuj, késő lett:P.
Alvás:)! Holnap pedig remélem fel fogok tudni kelni... Ha nincs imaszándékod, ezt ajánlom:D! És köszönöm...:)

Szeretettel,
Én:).

Mert olyan puha és olyan kőkemény...

Ó én nagyon-nagyon nem-ember Istenem, 

Szótlan szólítalak, 

Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!

Tudom, itt vagy velem, majd szinte hallani 

Vélem lépésedet: 

Hát mért hogy messze vagy, te nagyon-távoli!

Ajtóm szemöldökét neveddel jelölöm: 

Valahogy el ne vétsd 

Lábadtól fényesre koptatott küszöböm.

Leslek a kapuban, mikor ránksír az éj, 

És kényszerítelek, 

Kétélű karddal is, hogy hajlékomba térj.

Kardom: neved. De, jaj, kétélű fegyver ez: 

Amíg hadakozom, 

A markolatja-nincs acél vérig sebez.

Így, azon véresen, állom el utad én. 

Kopogtass szívemen: 

Olyan nagyon puha és olyan kőkemény!

(Sík Sándor: Kétélű kard)

És ha nem tudtok angolul..:)

Feliratosan itt találjátok Steve Jobs beszédét (köszönet Gábornak a linkért):

http://indavideo.hu/video/Steve_Jobs_stanfordi_beszede

Ha tudtok angolul...

http://www.ted.com/talks/steve_jobs_how_to_live_before_you_die.html

Helyzetjelentés:)

Édi a szobám. Rendezgetem. Kezd aranyos lenni az ágyam és a polcaim, és egyre jobban otthon vagyok. A lányok is nagyon aranyosak. Új fejezet. Sok-sok változással... De... valahol nagyon jó minden. Isten a nagyon jó:). Velem...

Tanít. Ma a templomban azt éreztem, hogy valóban mellettem van, valóban véd, vigyáz rám, és minden rendben lesz. Akár elhiszem, akár nem:P. De miért is ne hinném? És mi az, ami bennem félelmet kelt, vagy mi az, ami miatt jobban hiszek a félelmeimnek néha, mint Isten hatalmának? Nem beszélek könnyelműen, azt hiszem. Van egy munkám. És minden nap úgy érzem, hogy nem vagyok odavaló, és nem tudok mit kezdezni a helyzettel. Kicsit olyan, mint amikor be kell az embernek ismernie, hogy egy számmal kisebb cipőt vett a méreténél, és ez bizony szorít. Nem könnyű beismerni, főleg ha valami oknál fogva az ember mindenképpen ragaszkodik a kisebb cipőmérethez. Miért is? Nem biztos ez a jó kérdés most. A lényeg, hogy nem érzem magam jól a munkában. Ritkán van sikerélményem, és tanulom, hogy ez valóban miről is szól..

Meddig? Még egy darabig, amíg azt nem érzem, hogy Isten azt nem mondja, hogy csináljak mást. Felismerem? Nem tudom, remélem. Megvannak a módszerei:P.

Kicsit még mindig egyedül vagyok. De van pár ötletem. Szeretek tanítani. Olvasgatok. Néha játszom:). És találkozgatok Istennel:).

Ami a legjobb, hogy sokszor bemegyek Hozzá a templomba, a sok kérdésemmel, bajommal és egyszercsak azon kapom magam, hogy hálát adok... És valahogy nagyon őszintén hálás is vagyok Neki. Szeretem... Nagyon szeretem. De közel sem annyira, mint ahogy Ő ezt elképzelte...

Hm... hát most egy ilyen hétnek vágok neki. Kicsi gyomorideggel a holnapi munkanap miatt, kíváncsisággal a mesteri miatt, szervezkedési tervekkel, gyerekek, nagyközi, talán tánc:D... és most egy meleg ágyikó mindenek előtt:P:).

De ezt valahogy úgy teszem, hogy biztosan tudom, hogy olyan hatalmas a mi Istenünk, hogy semmi, de semmi, ami igazán gond, nem történhet! Minden fájdalmamat, utamat, tervemet, kérésemet Ő tartja a kezében, és dicsőség Neki ezért! 

Egyszer hallottam valakitől, hogy amikor majd szemtől szembe látjuk Őt, az olyan lesz, hogy csak ámulunk és bámulunk, és csodálkozunk... mint amikor most meglátsz egy szép festményt, egy szép virágot, vagy bármit, amit csodálni tudsz, és azt mondod: waooooo...:D... sose láttam ilyen szépet!!!! Na, hát ez lesz majd:).

Ezt várom, erre készülök:). És na, néha azért most is van, hogy egy-egy dologtól eláll a lélegzetem:P. Igen, Isten így akarta:). Csodálni tudunk, ha ránézünk egy szép fára, az égre és a felhőkre, vagy csak a szobatársunkra, akiben olyan szépen tükröződik vissza... Ő nem kéri a csodálatot, Ő egyszerűen csak ilyen csodálnivaló:P.

Hm... hát csodáljuk Őt:)!

Ja, és nem tudom hányan tudjátok, vagy hányan hiszitek el a Medjugorje-i Mária jelenéseket. Igen, megjelenik Mária ma!!! Minden nap! Nekünk, hogy hívjon, segítsen minket Istenhez. Még, amíg nem késő! 

Tetszett nekem a mai üzenet, nagyon. Különösen elgondolkoztatott Mirjana kérdésfelvetése... Méltók vagyunk-e mi arra, hogy Isten anyja szóljon hozzánk? A Szűzanyának az fáj, hogy mi haldoklunk... mi pedig tényleg várjuk a csodát, de... teszünk valamit?  Ha gondoljátok, alább olvashatjátok:

Medjugorje, 2011. október 2.

"Drága gyermekek, édesanyai szívem ma is imádságra hív benneteket, személyes kapcsolatra az Atyaistennel, a Benne való örömteli imára. Az Atyaisten nincs messze tőletek és nem ismeretlen számotokra. Fiamban mutatkozott meg számotokra és életet ajándékozott nektek, aki az én Fiam. Ezért, gyermekeim ne engedjetek a kísértésnek, mely el akar választani benneteket az Atyaistentől. Imádkozzatok! Ne próbálkozzatok Isten nélküli családdal és társadalommal. Imádkozzatok! Imádkozzatok, hogy szíveteket elárassza a jóság, mely Fiamtól származik, aki az igazi jóság. Csak a jósággal teljes szív értheti meg és fogadhatja el az Atyaistent. Továbbra is vezetni foglak benneteket. Különös módon kérlek benneteket, hogy ne ítéljétek el pásztoraitokat. Gyermekeim, elfelejtettétek, hogy az Atyaisten hívta meg őket?! Imádkozzatok! Köszönöm nektek."

"Mirjana(a látnoknő) a következőket mondta: Korábban sohasem mondtam. Nos, tudatában vagytok-e testvéreim, hogy Isten Anyja volt velünk?! Méltók vagyunk-e erre? Mindenki kérdezze meg önmagától. Azért mondom ezt, mert nehéz látnom a Szűzanya fájdalmát, hisz mindannyian csodát várunk, de nem akarunk csodát tenni önmagunkban."