...(a fecsegésben annyi báj van), de bárcsak arra volna mód, hogy mibenlétem konstatáljam.."
Ez a Varró Dániel versike jutott eszembe, mikor erre a bejegyzésre készültem.
Sikerült felismerjek és eldöntsek a napokban néhány dolgot. S persze nagyon lelkes lettem, hogy én ezt most megosztom veletek:D.
A múlt évnek úgy indultam neki, hogy na, most motorcsónak leszek :D, azaz segítek átjutni mindenkinek azon a folyón, amit már ismerek, amin keresztül már tudom az utat. Jó tervnek tűnt:P.
Fel is dobott nagyon, de közben megfeledkeztem azt hiszem a vízről:P. "Bár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az Úr!" Na, most értsd nyugodtan nagy betűvel...:P
Szóval Isten időközben olyan helyekre vezetett, ahol még sose jártam, s nem is terveztem (mellesleg most is úgy gondolom, hogy simán kibírtam volna, ha nem megyek arra:P), aztán az emberek a csónakból... hát nem is tudom, hogy maguktól szálltak ki, vagy kiugrottak, vagy én raktam ki őket, de egyszer csak egyedül találtam magam. Zajban, de egyedül...
Aztán új év lett:P.
Most nincs fogadalmam, sem különösebb kérésem, de még egy rálátásom sincs a következő évre. Nincsenek kitűzve konkrét terveim. Minden amit szeretnék: közelebb kerülni Istenhez, közelebb engedni magamhoz Őt, és azokat akiket hozzám vezet, vagy akikhez engem.
Picit azt sejtem, hogy ez az év ilyen megismerős lesz.
(Ja, erről jut eszembe, hogy megújult a blogom design-ja:P. Ez sem valami visszafogott, de most picit ez vagyok, vagy lennék: inkább vidám, mesés, még mindig álmodozós, színes, és megismerős... Szóval így nézz most rá:)!rám?!)
Az elmúlt évben sikerült eltévedni, pánikba esni, haragudni, szomorkodni, aztán eldönteni, hogy az én csónakomba senki se fog beülni, mindenkinek az lesz a legjobb, ha távol marad, és ne is álmodjon senki arról, hogy vízre megyek még egyszer.
Persze érzem én, hogy ez nem egészen van rendben, de önvédelemnek tűnt egy olyan világban, ahol nekem kell megvédeni magam... Igen, idáig lehet süllyedni...
Isten nagyon aranyos volt szerdán.
Elmondtam neki, hogy én nem tudom elhinni, hogy mellettem marad. Elmondtam, hogy fájt, hogy magamra hagyott. Fájt, hogy végignézte, ahogy olyasmiért harcolok, amiből tudta Ő jól, hogy nem lesz semmi. Pedig annyiszor kértem Tőle tanácsot. Nem adott, vagy nem hallottam meg, nem tudom, de most úgy érzem magam, mint aki hülyét csinált magából. És Ő ezt végignézte.
Már nincs bennem sem harag, sem vád. Csak bizalmatlanság. Mindenki fele. Nagyon szeretek én mindenkit, csak ne lépje át senki azt a küszöböt, amin belül még védeni tudom magam. Nem akarok túl fontos lenni. S nem akarom, hogy valaki esetleg azzá váljon. Félek.
Isten meghallgatott, és nem haragudott, csak szeretett... Éreztem, hogy szeretni akar, és éreztem, ahogy én azt mondom, hogy nem tudok megbízni ebben a szeretetben. Nem is tudom, hogy Benne nem bízom-e, vagy magamban. Azt érzem, ha Ő meg is ígéri nekem, hogy mellettem lesz, ha egy rossz pillanatban el akarok majd menni, el fog engedni... és akkor megint egyedül leszek, és milyen szeretet az ilyen? Ez a hatalmas szabadság... nem akarok elveszni benne... És megint szomorú voltam...
Isten nem nagyon mondott semmit. Csak eszembe juttatta azt a képet, amikor a kisherceg megszelidíti a rókát. Nem egyből ugrik a nyakába, nem is várja el egyik a másiktól a bizalmat.
"- Szelídíts meg engem. " - kérte a róka.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."
El lehetne játszani a szerepekkel, de nem az a fontos. Éreztem, ahogy Isten megszeretget, és megígéri nekem, hogy lassan közeledik majd, minden nap egy kicsivel közelebb és közelebb jön, és újra fogok majd bízni benne. A szívemmel is, nem csak a fejemmel. És én elhittem és elhiszem neki. Nagyon szeretem Őt. :)
Most azt hiszem jobban vagyok. Várom a találkákat. Gondolkozom. Játszom. És nagyon szeretnék megtanulni "mégis" szeretni...
