Néha hajlamos vagyok úgy írni ebbe a blogba, hogy tanítsak...elmondjam azt, ami igaz, és megtanítsam azokat, akik esetleg olvassák a bejegyzéseimet valamire, amit úgy gondolok, hogy igen, én már tudok. Nagyon gyakran így írok Jézusról is, mert igen, el akarom mondani, hogy Ő az egyetlen, aki miatt tudom úgy gondolni, hogy az életemnek van értelme, és tudom szeretni azt is, ami szétesik.
De ez a blog nem ezért született meg, és a továbbiakban nem is erre szeretném használni. Lehet néha még kijön ez-az belőle, de az eredeti rendeltetése az volt, hogy azt írjam le, ami bennem megfogalmazódik. Függetlenül attól, hogy az olvasó érti-e vagy sem, és függetlenül attól, hogy van-e olvasója, vagy sem. Szóval most így folytatom. Magamról és elsősorban magamnak.
Tegnap furcsa dolog történt. Azt hiszem életemben először fogalmazódott meg bennem, hogy a legfontosabb vágyamat már nem minden áron szeretném megvalósítani. Igen, a családról beszélek. Persze, eddig is mindig hozzátettem, hogy ha Isten is úgy akarja, de igazából nem tudtam elképzelni, hogy én másképp is boldog lehetnék. És nem, ezzel nem arra gondolok, hogy most nem vágyom rá. De tegnap, mikor egy olyan házasság talán egyik válságpontjába láttam bele, ami nekem azt hiszem az etalon volt, akkor vettem egy mély levegőt, és végre ki tudtam mondani, hogy nem, nem kell nekem egy házasság minden áron. Igen, szeretném, ha valóban találkoznék valakivel, akivel együtt (na meg Isten) harcolunk majd érte, de nem ez a végcél. Lehetek boldogtalan pont úgy benne, mint nélküle. Sőt..
Nem nagy szám s mégis mire jó ez most?! Hát, fura, de igazából azt tudom mondani, hogy jól vagyok. Amikor tegnap este sétáltam, éreztem, hogy igen, szeretek egyedül sétálni esténként. Ilyenkor jókat szoktam Istennel is beszélgetni. Néha Isten mutat dolgokat. Tegnap este azt láttam, ahogy mindenkit távol tartok magamtól. Azon gondolkoztam, hogy hogyan is sikerült elérje Jézus, hogy Őt még valamennyire közel engedem. Az utolsó mentsvár, igen. S azt érzem, hogy minden akadály után kicsit még jobban megbízom Benne is. Jól esett érezni, hogy bár néha igyekszem elérni, mégsem vagyok egyedül...
A másik furcsaság, amit tapasztaltam, nagyon meglepett:P. Újabb séta, ezúttal egy vásárlási körút, és ahogy járkáltam a polcok között, egyszercsak azt éreztem, hogy én boldog vagyok. Nem is tudom megmagyarázni. Azt éreztem, hogy szabad vagyok. Hogy alakulgat az életem. Hogy Isten akkora gonddal formálja és alakítja. Hogy vár rám egy csomó izgalmas dolog ebben az évben, olyasmiket fogok csinálni, ami érdekel és megmozgat. Kíváncsi vagyok és igen, azt hiszem elégedett is. Azokban a percekben legalábbis ezt éreztem. Azt a biztos kezet, amiben szabad lehetek. :) (Ha tudnátok milyen rég vágytam erre a szabadságra...) És a szabadsághoz az is hozzá tartozik, hogy attól is szabadnak éreztem magam, hogy éppen van-e vagy nincs barátom, egyedül vagyok-e vagy sem. Szabadnak a magánytól, amit sokszor érzek is, de most valahogy nem. Egyedül vagyok, de nem magányosan. Egyszerűen valahogy minden rendben van.. Hm... ez most nagyon őszinte s talán valóban nem blog-téma, de ... végülis én ez vagyok, függetlenül attól, hogy ki ismer eléggé és ki nem.
Nehéz leírni ezt az érzést. Már ha a szabadság valóban egy érzés..:P Az történt, hogy kaptam levegőt, hogy megszűnt a szorongás, hogy derű volt bennem és mosoly. Mintha egyszercsak megnyílt volna a szemem, és végre látnám, hogy milyen szépen nyílik is meg körülöttem a világ. Vagy én a világnak? Nem tudom, de mintha kezdeném látni a színeket, és kezdeném érteni, hogy mi az, amivel én szebbé tehetem a világot... Talán:).
És akkor egy utolsó titok mára... Egy alkalommal ima közben Isten egy rózsát mutatott és elkezdtem gondolkozni, hogy az a rózsa hogyan nyílik ki, hogy szúr, de hogy milyen illatos, és hogy az esőtől és a naptól egyre szebb lesz, egyre inkább kinyílik, és egyre szebben illatozik majd... És akkor odajött hozzám valaki, és miután imádkozott, azt mondta, hogy úgy érzi, hogy Isten engem úgy lát, mint egy rózsát, ami Neki fog majd illatozni :). Bátorított, hogy merjek kinyílni és illatozzak Istennek.
Lehet, hogy ez másnak semmit sem jelent. Nekem sokat jelentett. És... pontosan tudtam, hogy Isten mire gondol, amikor arról beszél, hogy merjek kinyílni... és jól esett, hogy tudja, hogy mennyire szeretnék... és ma valahogy ez jut eszembe.
Őszintén, nem hiszem, hogy már tényleg lenne illatom... De talán majd lesz... És... hát azt hiszem, hogy ma történt valami... Ma én éreztem Isten és a szabadsága illatát:).
