Mérlegen...

Gondolkodom, hogy mit is osszak meg abból, ami az utóbbi napokban a fejemben járt.

Legyen ez egy ilyen "hogy vagyok" bejegyzés, vagy csak kapaszkodjak bele egy gondolatba, és hagyjam, hogy vigyen magával? Valószínű, hogy mint legtöbbször, most is ez utóbbi fog történni.

Az előző bejegyzésemnek az volt a címe, hogy keresés. Hát folytatom a témát. Nagyon elszomorodom általában, mikor idősebb embereket látok, ahogy össze-vissza keresgélik az életük értelmét, egyszerre meghatja őket Buddha, érdekesnek találják Jézust, sőt, talán még Isten is létezik, de csak úgy, ahogy ők elképzelik. Talán még imádkoznak is néha, de persze semmit sem szabad túlzásba vinni... És látom, hogy mennyire magányosak, és a szívem szakad meg...

És akkor itt vagyok én. Fiatalon. És persze én is keresek. Mégis van valami hatalmas különbség a kettő között. Én tudom, hogy nem az élet értelmét keresem általánosan, nem gondolom, hogy ez az út nem vezet sehova, nem gondolom, hogy minden ennyi volt. Miért nem? Mert ezekre a kérdésekre már kaptam választ.

Egy alkalommal, amikor én is leültem Istennel, Isten is leült velem, hogy magyarázzon. És már előtte sejtettem, hogy Ő lesz a tuti, de sose lehet készülni a válaszaira. Szóval mondhatnám nagy boldogan, hogy én már tudom, hogy mi, merre, hány méter...

De nem :). Na, mégegyszer s érthetőbben:P. 

Szóval, amit tudok, hogy Istenben van értelme az életnek. Nem egy Istenben, akit megtervezek ahogy nekem tetszik, hanem az egyetlen és örök Istenben. Tudom, hogy nincs távol. Tudom, hogy szeret. Ő úgy igazán és mindig. És mindig ráér, és mindig vissza tud fogadni... Tudom, hogy azért akart és alkotott, amiért mi is szeretnénk gyerekeket: társnak és szeretni őket:). Nagyon...nagyon:). Tudom, hogy itt minden csak elkezdődik, és tudom, hogy az életünk örökké tart, akárhogy is ellenkezzünk, és tudom, hogy nem mindegy, hogy ezt az örökkét hogyan és kivel töltjük majd és már most is. Tudom, hogy Isten nagyon kreatív, és bármennyire is hihetném, hogy unalmas Vele, egyszerűen annyi ötlete van, hogy az ember nem bírja követni:P. És igazából nagyon feldob, és élvezem:). 

Probléma. 

Mert ugye ezek nélkül nem lehet:P. Hát van egy pár, mint bárkinek. Visszatérve a keresésre. A keresés nem szűnik meg azzal, hogy Istenben megtaláltam a legfontosabbat. Sőt, azt hiszem az igazi keresés és kaland csak most kezdődik. Csak most Vele. Miért most kezdődik? Mert Isten nem tesz bele egy dobozba, hogy tessék, már itt van mindened, most csak élvezd. Nem tesz rám burkot, hogy na, "kisherceg rózsája", tessék szépen csodálni, mintadarab. Hát nem. Isten szabadnak teremtett, és annak is akar. És nem, nem védi ki a sok butaságomat, amiket keszülök elkövetni, még azt se mondja, hogy nem szabad. Sose fogom tudni ezt az elképesztő szeretetet megérteni. Irracionális. És gyönyörű...

És akkor helyzetjelentés:

Keresem magamat. Keresem magamat Istennel és Istenben :P. Biztosan tudom, hogy Benne teljesedik ki az életem. De olyan sok kérdésre nincs még válaszom. És igen, sokszor érzem, hogy elveszem bennük, mert egyszerre akarok mindre választ ("Adjad Uram, de most, mindjárt!" Ismerős?). Szóval rengeteg kérdésem van. Hogyan? Mit kell majd csinálnom? Ki is vagyok én? És milyen talentumokat is kaptam igazából? És hogyan kell ezeket befektetni és nem elásni? És a hibáim? Hogyan lehet együtt élni és hálát adni azért, hogy még Istennel is ugyanolyan türelmetlen vagyok? (ezt megjegyzem elég nehezen... de hiába, neki így is kellek...:|) Hogyan lehet nem bebiztosítani magam és elhinni, hogy Nála nagyobb biztonságot senki és semmi nem adhat? Hogyan lehet elhinni, hogy a rosszból is képes valami jót kihozni? És hogyan lehet elfogadni, hogy megengedi a támadásokat és hogy lehetek nagyon szomorú és mégis nagyon bizakodó egyszerre?

Elég kemény dió lesz, azt hiszem. Úgy érzem magam mint félév elején, amikor minden tanár jön a maga külön tantárgyával, és én nem értek semmit, és fogalmam sincs, hogy hova akarnak eljutni, mert nem látom magam előtt az egész anyagot.

Azt hiszem most Isten is tanít mindenfélére egyszerre, és nekem ebből ami lejön, az egy nagy káosz. Tantárgyneveket tudok csak. Mint játszmák felismerése, türelem, bizalom, szabadság, szeretet, vágy, munka, gyerekek, infós örömek, összhang, Jézus keresztje, harcok Bennem, mesék és álmok, művészetem, örömök és mások...sok-sok más:).

Vajon nemsokára Ő is szessziót tervez?Nagyon várom igazából, hogy egészen picit, de átláthassak ezekből. Ajándék lesz. Igazából sokszor már most is öröm.

De most valahogy a legismerősebb érzés, az, amikor nagyon próbálom magam rávenni, hogy végig lehet ezt csinálni:P...

Mese egy keresésről...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Király és annak egyetlen leánya. 

A király nagyon szerette az ő lányát, és türelmesen figyelte, ahogy növöget. Egy napot sem hagyott ki az életéből. Figyelte, ahogy elkezd tipegni... majd topogni... az első grimaszokat... aztán ahogy szaladgál az udvaron... ahogy felfedezi a birodalmat... és persze ahogy választ a jó és a rossz között...

Nem mindig szólt közbe, tudta, hogy hagynia kell a kicsit a saját ritmusában tanulni, hiszen egy napon a kislányból hercegnő lesz, majd királyné, és rá fogja majd bízni a birodalma egy részét bizonyosan. 

Tudta, hogy ez kemény feladat. Hagyni kell hát, hogy lánya egyedül induljon felfedezni. Hagyni őt örülni, akkor is, ha a vége szomorú lesz, és sírni, akkor is, ha nincs rá oka. Hagyni kell őt eltévedni, hogy haza tudjon találni, és felismerje az otthon illatát. Hagynia kell őt elesni, ahhoz, hogy rájöjjön, hogy fel is tud állni, sőt, azért, hogy átérezze mit jelent egy kéz, ha a megfelelő időben nyújtják... 

És a király bizony annyira szerette lányát, hogy elengedte. A kislány táncolt örömében. Szaladt jobbra, meg balra, aztán vissza és körbe-körbe... s közben énekelt :)...

És a király szíve is ugrált már, mert maga előtt látta mindazt, amit ő már előkészített... :)

Ahogy telt-múlt az idő, a kislány egyre nagyobbacska lett, és egy napon odaállt az apukája elé, és ezt mondta: "Édesapám, én nem értem!"

A király már várta ezt a kérdést. Tudta, hogy a lánya fel fogja tenni. És tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor a kislányból királylány lesz. Királylány, mert már királylány akar lenni. Érteni szeretne. Keres. És a király nagyon boldog volt, hogy ő lehet az, aki a lányának segít "találni"...

"Szeretlek, leányom." - mondta a király.

A királylány lesütötte a szemét. "De apa, én ezt akkor sem értem. Minden a feje tetején áll. Semminek sincs értelme. A dolgok csak gabalyodnak, és mindig mikor kisütne a nap, újra felhők jönnek, és elveszik a fényt. Hát hogy lesz így ebből ország? Hogy lesz így élet?"

A király elmosolyodott, odalépett a lányához, és magához szorította. Na, nem erősen, csak szépen gyengéden.

A királylány először haragudt. Hiszen neki kérdése volt. És nem kapott rá választ. Hiszen dől össze a világ, és az apukája nem tesz semmit! Csak őt öleli... Hát mit lehet ezzel megoldani?

Ahogy hagyta, hogy a vádak előjöjjenek, egyre idegenebbnek érezte magát az ölelésben. Talán még egy pici könnycsepp is legördült az arcán, de hagyta, hogy a király elmondja neki mégegyszer, hogy mennyire szereti őt. Aztán érezte, ahogy az apuka elengedi. Most is elengedi... Újabb vádak születtek benne, de ki sem volt ideje őket mondani, amikor az apuka egy könyvet vett elő. Ez volt ráírva: "Az én titkom". A lány kezébe vette a könyvet. Erősen dobogott a szíve... de egy határozott mozdulattal felnyitotta...

És akkor valami megváltozott. Ahogy a királyra tekintett, most vette észre először, hogy az ő apukája nem ráncolja a szemöldökét, nem aggódik a felhők miatt, és ni-ni... mintha tényleg nem is vetnének árnyékot rá!:)

A könyv első oldalán egyetlen kép volt. És alatta egyetlen felirat.

A királylány ezúttal hagyta magát átölelni. Hagyta, hogy addig menjenek a szavak, ameddig akarnak. Már tudta, hogy neki feladata van. Már ő is értette, hogy ezzel a kérdéssel kezdett el élni. Magáért, és az országáért. Mert már az ő országa is volt.

"Kaptál válaszokat?" - kérdezte a király, miután újra megsimogatta leányát.

"Igen." - mondta mosolyogva a királylány. "De hiszen már a kérdés előtt ott volt a válasz is. Csak nem tudtam, hogy melyik kérdésre kell ezt felelni..."

"És most tudod?"

"Tudom, hogy kihez kell jönnöm, ha újra nőni akarok..."

Azzal felugrott, és dalolva szaladt ki a szobából. A király újra elmosolyodott. "Soká lesz még királyné" - gondolta. "De milyen gyönyörű már most:)!" - tette hozzá, és közben már az ő szíve is táncolt, követte lánya szárnypróbálgatásait.