Dublin :)

Ma Dublinoztunk:)!

Ez volt a negyedik napom Írországban, és hát nagyon élvezem:).
Dublin nem az a hatalmas város, ahhoz képest, hogy főváros (mondom én, aki csak a központot láttam, de na:P).

Láttunk néhány szép helyet, úgyhogy mesélek egy rövidet, márcsak magam miatt is, hogy emlékezzem majd:).

Tegnap este is volt egy rövid dublini sétánk, fényekkel, WinterWonderland-del(Szeredához képest semmi tél hangulata sincs:P, olyan vidámparkszerű, amiért én nem vagyok oda:D), ma pedig egy múzeumos, művelődős napot terveztünk:).


S ami érdekes:

1. Fél 10kor Dublinban még minden zárva:P. Nem tudom mikor kelnek errefelé:P.

2. Folyamatosan esik és/vagy fúj a szél:P. A szelet utálom:P. Az esővel jobb barátok vagyunk, de csak mert eddig igen kíméletes volt - csak szemerkélt, de azt folyton:P.

3. Nagyon bírom a házakat:D. Minden ajtó színes, és lehetőleg más mint a ház maga. Georgian style. Hát egyszer talán nekem is ilyen házam lesz:P.

S akkor néhány mai kép (kommenteket fűzök hozzá majd talán holnap:):

 

Isten szeretget

És a fura terveim sorozata most egy írországi látogatásba torkollott:P. Meg akartam látogatni valakit, aki nekem nagyon fontos, de na, kezdem látni, hogy Isten többet tartogat.

Féltem elindulni, féltem, hogy nem fogok tudni kikapcsolni a sok sulis meg egyéb dolgok közül... egy nap után viszont azt látom, hogy Isten annyi csodácskát mutatott, hogy rácsodálkoztam. Rá, az életre... :)

Először ültem repülőn is:D...

Aki volt, annak nem újdonság, de aki még nem... Szóval, képzeljétek el, a nagy viharok felett: az ég kék, az élet nyugi:P és hatalmas, hatalmas napsütés van:)! Néztem és csodáltam, és közben az járt a fejemben, hogy az életem és életünk viharai felett is pont ilyen hatalmas uralkodik és tart rendet Isten...

Rácsodálkoztam a fizikai világ csodáira... ha csak a felhők felett ilyen szép az élet, mi lehet még azon túl... Az életen túl... milyen lehet az örök életem Jézussal?:)

Londonig éjjel mentem:P. Arról nincs kép. De nézzézek a London-Dublin járatot:). Ja, és Londonban és Dublinban is szokásos angol időjárás uralkodott, az utolsó képen látszik a "valóság"... a felhők fölött "lebegő" világ azonban meghazudtolta az "igazit":

Ahol feketébb, ott nincsenek felhők, és néha-néha a tenger vagy a szárazföld is látszott a magasból:).

Alászállunk... A felhősbe... Erről az jut eszembe: "alászállt a Mennyekből..." de: "harmadnapon feltámadt a halottak közül":)!

 

Közeldünk Dublinba:).

Tipikus ír táj, még mindig a repcsiből:).

És végül: Nadia:). Szeretettel vártak, és jól esett a kicsi csöpp ír kislány lelkesedése és öröme is:). Még meg sem érkeztem, de itthon érzem magam, és most valahogy: szabadnak:).

"... hajnalban itt lesz az ideje, s ha itt az ideje, akkor sokkal könnyebb" (Padlás)

Most túlélek. Alig, de túl.:P
Eddig úgy gondoltam, hogy ha hódítani akarok, hirdetni Istent és az életet, akkor előbb nekem kell megtanulni élni. Élni, úgy igazán. S ezt kicsit rózsaszínben képzeltem, azt hiszem:P. Most az élet számomra mást jelent: tudni harcolni, örülni, elesni és újra felállni s nekifogni az egésznek akkor is, ha nincs már erőm, és akarni sem akarok... Akkor, amikor úgy érzem, hogy minden mindegy...

Nagyon fura, mert felfedeztem, hogy a hódítós időszak után váratlanul és hirtelen szinte mindig jön az újabb harc a túlélésért. Senki sem várja. De jön. És elbizonytalanít mindenben...
Mi lesz ezután? Hogyan akarok én Isten harcos kis katonája lenni, várakat bevenni, mikor azért is alig bírok tenni vmit, hogy talpon maradjak?! (vagy egyszerűen csak életben...)

Túl kell ezt élni. Kibírni. Ennyi. S egy nap újra azon kapom majd magam, hogy kard van a kezemben, és elindultam, megint. És a "semmiből" újra van erőm, tudom mi a fontos és miért harcolok.

Ha már az okos gondolatoknál tartunk, én így fogalmaznám meg, hogy mi az élet. A túlélés és a hódítás váltakozása. Azt szoktuk mondani, hogy meg kell élni dolgokat... jelen lenni, ott lenni. Igen, én is így hiszem. De néha nagyon nehéz. Néha a legtöbb, amit én tenni tudok, hogy túlélem.

És végig, még az utolsó reménytelen percben is bízom Istenem irgalmában, abban, hogy jobban szeret Ő, mint azt el tudom képzelni, és ha én már magamat egy utolsó kis simogatásra sem tartom érdemesnek - talán Ő még akkor is ott van, és megbocsájt...

És végig, mindvégig: életben tart...:P

Egymás felé...

Hallgatni kell. A másik embert.

Ahogy kiáltoz, sáros, megvert,

kisemmizett kis életét.

És látni kell a fal mögött is

az összekuszált arcokat,

mikor a könny már véres pára

s önként harapnak a halálba

a csonkká csorbuló fogak.

A csenden túl a másik csendet,

amelyben szárnytalan kerengenek

az átrettegett éjszakák.

A csillagot, mely sosem kelt fel,

hallani kell a másik ember

kimondhatatlan igazát.

(Kannás Alajos: HALLGATNI)

Isten áldása..

A hétvégén megvolt a flashmob. Rengeteg energiám van benne... nagyon vártam... azt akartam, hogy kikiáltsuk a világnak: Jézus él! És még sok mindent akartam... ökumenizmust... egységet... Istent adni, olyan vidáman:P:). Azt hiszem valamennyi ebből sikerült is, de mondjátok meg ti:P.

Egy gyengébbecske videó, ami egyelőre elérhető:

Ma valaki azt mondta, hogy Isten áldása van rajtam és ebben soha ne kételkedjem! Én pedig erősen próbálom elhinni ezt...

Mégis... mégis érzem, hogy az életem tele van egy csomó szeméttel.. látom, hogy milyen sok piszok van a gondolataimban és a szívemben is... Látom, hogy milyen gyarló módon vágyom arra, ami nem Istené...

És ami a legjobban fáj: a felismerés és minden nap a szembenézés azzal, hogy nem, én nem tudok jól szeretni:(. Meghasad a szívem, mert él és valahol érez, de... ami látszik, az mégis valami egészen más...Hát hol vagyok? Mit tanultam eddig?  "... ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom..."

Van? Nincs? Vajon milyen mélyre kell még ásni...?

Ő :)

Az utóbbi időben extra sok dolgom lett, extra sok mindent tanultam és extra erősen tanulok kapaszkodni Jézusba:)! És ez nem ilyen mosolygós dolog mindig, de na, most megint vidám vagyok (annak ellenére, hogy fél12, és valószínű megint reggelig tanulni fogok:P).

Szóval néha nagyon ki is akadok, s azt érzem, hogy ennyi, én nem bírom tovább, de aztán valahogy mégis minden rendbe jön... Ma is egy ilyen elfáradt pillanatomban valaki megkérdezte, hogy most bánom, amit elkezdtem csinálni Istenért? De hát... nem lehet bánni. Bárhogy jön is ki, bármennyire legyen is nehéz, azt, amije Neki van, semmi és senki sem tudja pótolni... szóval mosolyogva gondoltam Rá, és mondtam, hogy nem, persze, hogy nem bánom:)... 

Azt látom, hogy minél inkább elindulok Vele, annál többet akarok belőle, és Ő is annál inkább hív, hogy még tisztábban és még radikálisabban éljek. Ez egyrészt nem megy (elképesztően nehéz nekem...) és talán furi s ijesztő. Engem legalábbis nagyon sokszor megijeszt... 

Pl... a nagy vágyam, ugye a család:P... már odaadtam párszor Istennek, de még mindig az az a rész, ami aggasztani tud. Megtalálom az igazit? Ő engem? Tud majd szeretni? Én őt? Helyesen? Fogja majd értékelni azt, aki én vagyok? Azt aki Isten által lettem és lenni akarok? Együtt haladunk majd és építjük az Úr országát?

Persze ezekre mind igenes választ szeretnék... 

Nemrég eldöntöttem, hogy nem lopok több filmet. Tudjátok, amikor meg kellett hozni a döntést, amellett, hogy nagyon nem akartam letörölni a filmjeimet:(, a legfájóbb gondolatom mégis ez volt: annak az esélye, hogy valahol van egy srác, aki szeretne, és aki Istent is szereti, és bennem is Őt, egészen kicsi, de így, hogy én egyre radikálisabb döntéseket hozok Istenben, ez az arány egyre és egyre kisebb lesz... Álltam a kereszt előtt, és éreztem, hogy igen, ha én vállalom ezt a döntést, akkor az emberek x %-a megint fanatikusnak fog tartani, köztük talán néhány aranyos srác is:P... Tényleg nagyon nehéz volt kimondani...

Pár percig álltam, hagytam, hogy egy könny hamar kiszaladjon a szememből, és akkor egy kemény elhatározással igent mondtam Istennek...

Másképp is szeretne, tudom. 

De bízom Benne, és méginkább bízni akarok. És méginkább hagyni, hogy közeledhessen felém.

Tudom, hogy ha akar, így is fog küldeni valakit. Ha pedig ez a döntés (vagy a hasonló döntések sorozata) azt eredményezi, hogy nem találom meg a nagy őt... hm... nem tudom... ez megijeszt és el is szomorít sokszor rendesen... de... hát a legnagyobb Őt már megtaláltam:)!