Időnként újra Írországról álmodozom.
Szerettem.
És féltem is tőle, persze.
De valahányszor megtettem egy lépésecskét, kapuk százai véltek megnyílni előttem... valahányszor próbálgattam megbillenteni a repülőalkalmatosságaimat, úgy tűnt, hogy már csak egy nagyobb lendület, és tényleg a levegőben leszek.
Aztán hazajöttem. Vártam már, titkon vágytam már a biztosra, arra ami az enyém, amiért úgy meg tudott dobbani a szívem odakint... Furcsa, hogy pár szívdobogáshoz bizony távolságok kellenek...
Hazafele... Mennyire vártam! Emlékszem, Pesten már szinte otthon voltam, s minden sziget, zöld, szél, bárányok, sziklák... és az óceán... iszonyú távol. A határnál mégis furcsa érzés került a gyomromba, mintha üzenni szeretett volna valami nagyon fontosat... Aztán Váradon vártam a havat, de minden csak fekete volt. Néztem a várost, és nem tetszett, amit látok, de tudtam: ez az enyém. Kolozsvár előtt már hevesebben vert a szívem, mintha a hó is picit több volt, és ahogy leszálltam a buszról... megérkeztem. A fiúk a lakást is szépen kitakarították. A szobámba (az én álomszép szobámba, amit itt hagytam pár hónapra) egy darabig nem mertem bemenni... féltem, hogy már nem lesz olyan szép, féltem, hogy már nem leszek többé itthon. Tévedtem. Abban a pillanatban, amikor sikerült egy kis bátorságot gyűjteni és lenyomni a kilincset: újra megláttam azt a narancssárga fényt, ami a szobámba besütő nap és a szobám enyhe narancs fala vált ki mindig. Elmosolyodtam. :)
Akkor azt hittem, hogy itthon vagyok. A fiúk még üdvözlőlapot is hagytak az ágyamon. Tényleg itthon voltam. Akkor biztosan.
Aztán eltelt újabb néhány hónap. A szobám azóta is szép, egyre szépül, a lakást is igyekszem alakítani. Élni. Megélni. Átélni.
Otthon? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. És mégis... azok a falak, amik néha olyan nagy biztonságot adnak, amikről úgy álmodoztam, mint biztos várról és menedékről... ugyanazok a falak tudnak néha elvenni minden új szellőt, minden vihart, napfürdőt... saját magamtól saját magamat...
Butaság lenne? Az élet furcsa iróniája? Dac a jelennel szemben, valamiért, ami mindig odébb van, és mindig elérhetetlen?
Mégis álmodom. Álmodom még sok-sok szabadságról. Utakról, amik oda vezetnek, ahol én vagyok. Én és Ő. S talán közben megismerem azt a másikat is. :P Talán. De az én szabadságomba már nem akarok mást beleálmodni. Nem akarok senkivel réseket betölteni. Nem akarom, hogy más élje az én álmomat. Azt én szeretném élni, és... élni szeretném! Teljesen, fülitől farkáig. :) Hallod világ? Én! És élni! :P S tudod... már én sem akarom más álmát élni... Akkor sem ha ő vagy az álom olyan nagyon csodás. Furcsa, hogy mennyire magával tud vinni a saját álmom belső, bódító illata...
Szóval tovább álmodom. Egyelőre még mindig azok a zöld szigetek vonzanak. :) A zene, a kocsmák... az az érthetetlen akcentus... hiányzik, igen. Hiányzik, hogy fel-alá járjak egy ismeretlen városban, nézegessem a gyönyörű épületeket, és sóvárogva lessem minden ember pillantását, abban a reményben, hogy egyszercsak meghallok egy "hazait"... hiányzik, hogy sétáljak a sziklapartokon, és csodáljam a tengert... hogy belemártsam a kezem az óceánba, és annak ellenére, hogy minden ottani azt magyarázza nekem, hogy az pont olyan mint a tenger, én mégis beleláthasssam a végtelent... hiányzik, hogy sötétben menjek haza az úton, alaptalan félelmekkel, és végül észrevegyem a csillagot, ami aznap csak az én kedvemért hullott le az égről:P... hiányzik, hogy megérezzem az édességedet... hiányzik, hogy hercegnő lehessek... :P
Talán majd egyszer. Talán majd egyszer, amikor Valaki kinyit egy újabb ablakot... Talán majd egyszer, amikor Valaki arra bíztat, hogy ne álljak meg... Talán majd egyszer, amikor... mikor is?
Szerintem lesz majd egy nap, amikor úgy döntök majd, hogy ma kell repülni. Aztán lesz majd egy nap, amikor iszonyú szükségem lesz újra rád és arra az otthonra, ami elengedett, hogy visszafogadhasson, és hazajövök.
Csak mozgásban lenni. Élni.
Erről a szabadságról álmodom most.
