Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Király és annak egyetlen leánya.
A király nagyon szerette az ő lányát, és türelmesen figyelte, ahogy növöget. Egy napot sem hagyott ki az életéből. Figyelte, ahogy elkezd tipegni... majd topogni... az első grimaszokat... aztán ahogy szaladgál az udvaron... ahogy felfedezi a birodalmat... és persze ahogy választ a jó és a rossz között...
Nem mindig szólt közbe, tudta, hogy hagynia kell a kicsit a saját ritmusában tanulni, hiszen egy napon a kislányból hercegnő lesz, majd királyné, és rá fogja majd bízni a birodalma egy részét bizonyosan.
Tudta, hogy ez kemény feladat. Hagyni kell hát, hogy lánya egyedül induljon felfedezni. Hagyni őt örülni, akkor is, ha a vége szomorú lesz, és sírni, akkor is, ha nincs rá oka. Hagyni kell őt eltévedni, hogy haza tudjon találni, és felismerje az otthon illatát. Hagynia kell őt elesni, ahhoz, hogy rájöjjön, hogy fel is tud állni, sőt, azért, hogy átérezze mit jelent egy kéz, ha a megfelelő időben nyújtják...
És a király bizony annyira szerette lányát, hogy elengedte. A kislány táncolt örömében. Szaladt jobbra, meg balra, aztán vissza és körbe-körbe... s közben énekelt :)...
És a király szíve is ugrált már, mert maga előtt látta mindazt, amit ő már előkészített... :)
Ahogy telt-múlt az idő, a kislány egyre nagyobbacska lett, és egy napon odaállt az apukája elé, és ezt mondta: "Édesapám, én nem értem!"
A király már várta ezt a kérdést. Tudta, hogy a lánya fel fogja tenni. És tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor a kislányból királylány lesz. Királylány, mert már királylány akar lenni. Érteni szeretne. Keres. És a király nagyon boldog volt, hogy ő lehet az, aki a lányának segít "találni"...
"Szeretlek, leányom." - mondta a király.
A királylány lesütötte a szemét. "De apa, én ezt akkor sem értem. Minden a feje tetején áll. Semminek sincs értelme. A dolgok csak gabalyodnak, és mindig mikor kisütne a nap, újra felhők jönnek, és elveszik a fényt. Hát hogy lesz így ebből ország? Hogy lesz így élet?"
A király elmosolyodott, odalépett a lányához, és magához szorította. Na, nem erősen, csak szépen gyengéden.
A királylány először haragudt. Hiszen neki kérdése volt. És nem kapott rá választ. Hiszen dől össze a világ, és az apukája nem tesz semmit! Csak őt öleli... Hát mit lehet ezzel megoldani?
Ahogy hagyta, hogy a vádak előjöjjenek, egyre idegenebbnek érezte magát az ölelésben. Talán még egy pici könnycsepp is legördült az arcán, de hagyta, hogy a király elmondja neki mégegyszer, hogy mennyire szereti őt. Aztán érezte, ahogy az apuka elengedi. Most is elengedi... Újabb vádak születtek benne, de ki sem volt ideje őket mondani, amikor az apuka egy könyvet vett elő. Ez volt ráírva: "Az én titkom". A lány kezébe vette a könyvet. Erősen dobogott a szíve... de egy határozott mozdulattal felnyitotta...
És akkor valami megváltozott. Ahogy a királyra tekintett, most vette észre először, hogy az ő apukája nem ráncolja a szemöldökét, nem aggódik a felhők miatt, és ni-ni... mintha tényleg nem is vetnének árnyékot rá!:)
A könyv első oldalán egyetlen kép volt. És alatta egyetlen felirat.
A királylány ezúttal hagyta magát átölelni. Hagyta, hogy addig menjenek a szavak, ameddig akarnak. Már tudta, hogy neki feladata van. Már ő is értette, hogy ezzel a kérdéssel kezdett el élni. Magáért, és az országáért. Mert már az ő országa is volt.
"Kaptál válaszokat?" - kérdezte a király, miután újra megsimogatta leányát.
"Igen." - mondta mosolyogva a királylány. "De hiszen már a kérdés előtt ott volt a válasz is. Csak nem tudtam, hogy melyik kérdésre kell ezt felelni..."
"És most tudod?"
"Tudom, hogy kihez kell jönnöm, ha újra nőni akarok..."
Azzal felugrott, és dalolva szaladt ki a szobából. A király újra elmosolyodott. "Soká lesz még királyné" - gondolta. "De milyen gyönyörű már most:)!" - tette hozzá, és közben már az ő szíve is táncolt, követte lánya szárnypróbálgatásait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése