Megállóban...

Helyszín: buszmegálló.

Körülmények: köd, hideg, dél, szerda, élet.

Figyeltem az embereket. Ahogy állnak a hidegben, és valamit nagyon várnak. Voltak, akik letették a csomagjukat, és úgy álltak ott, picit megfosztva minden terhüktől. Csak két percre, de most minden figyelmük egy dologra összpontosult. Mások fel-alá járkáltak, de nem telt el 2 másodperc, hogy abba az irányba ne pillantsanak. Megint mások kicsivel odébb álltak ugyan, mintha őket ez az egész nem is érdekelné olyan nagyon (gondolok itt arra, hogy nem estek le a járdáról, hogy elsőként láthassák a befutó alkalmatosságot:P), mégis mihelyt közeledni látszott valami, egy fejmozdítás jelezte, hogy képben vannak, és nagyon is készen állnak arra, hogy a megfelelő percben kapaszkodhassanak...

Furcsa volt. Azt láttam, ahogy ezen a ponton minden ember figyelme csak arra a járműre redukálódik. Biztosan volt még sok-sok egyéb gondolat is a fejükben, célok, tervek, terhek, amiket magukkal hoztak és készültek vinni tovább, mégis mindez háttérbe szorult azzal a várakozással és figyelemmel szemben, ahogy abba az irányba néztek. Valamennyien.

Az jutott eszembe, hogy milyen lenne, ha Isten felé is így néznénk, ilyen várakozóan, mind, egyszerre... Mi lenne, ha volna csak egy perc, amikor háttérbe szorul minden más, mert mi most Őt várjuk. Az Egyetlent. És mindjárt itt lesz. És nem, nem akarjuk a világért sem elszalasztani, vagy lemaradni Róla:).

A következő kép az volt, amikor feltűnt a 35-ös. Akarattal nem néztem abba az irányba, gondoltam, hogy majd az emberek öröméből rájövök, hogy a busz mikor érkezik. Azt vártam, hogy megkönnyebbült sohajtásokat, mosolyokat, vagy a ráncok kisimulását fogom látni az arcokon. De nem ez történt. Az egyetlen jel, amiből sejtettem, hogy talán most látták meg, az volt, hogy elkezdtek mocorogni, felemelték a szatyrokat, vagy megkísérelték áthelyezni a tekintetüket pár másodpercre a járdára, amin álltak, vagy esetleg a többiekre, felmérni a tömeget, és előre kiszámolni, hogy mennyire kell majd kapaszkodni...

Azt éreztem, hogy ez semmi. Egy ilyen várakozás, aminek a végén nincs öröm, nincs fellélegzés, nincs megváltás, csak egy újabb út, amit ilyen megállók szakítanak majd meg... 

Az a megálló, amire én gondolok, az nem ilyen.

Ezek az emberek minden figyelmüket odaadták egy busznak, az viszont nem tudta érkezésével ezt viszonozni. Semmi sem változott. A világ nem lett jobb, sem melegebb. 

Isten érkezése... Hm, hát biztosan változtatna a világon. Talán ezért is nem várjuk Őt így, hiszen kényelmes a mi bűnös, de megszokott életünket élni. Terhes ugyan, de ígérhetne jobbat? S ki tartaná be ígéretét?

Pedig Isten érkezése meleget hoz, örömet, és igen, kisímulnak azok a ráncok:). Honnan tudom? Mert én Őt várom. S az életem egy-egy ilyen megállójában, amikor nagyon nem akarok lemaradni Róla, meg is érkezik, és igen, elindulunk egy úton... Ezek a megállók megváltoztatják az életemet. Mindig, kicsit újra meg újra:). 

De erről a járatról vannak és lesznek, akik önszántukból lemaradnak. Mert kényelmesebb a 35-sel. Tudom hova visz. És egyébként is, még van időm, Isten még jöjjön erre, ha annyira fel akar venni...

Nincs holnap. Nincs következő járat. Most van. És Isten. És elvinne. Talán még meg fog keresni, talán még egyszer dudál... De én most akarok felszállni, és menni, menni, felfedezni, keresni, megismerni, és na, minden jót, Vele:P:). Úgy elvinnélek... kár, hogy a busz csak néhány másodpercet áll, és a sofőr nem fog leszállni, hogy felcibáljon... Jó lenne, ha nem maradnál le, örülnék... :) Még két másodperc...

Végignézem... Tudom. Nem tehetek semmit.

És mégis...