Cím(zés) nélkül...

Ezeregyszer letagadom. Aztán este, fogmosáskor szembenézek magammal a tükörben. Elkerülhetetlen véletlen.

Pontosan tudom, hogy igaza volt. Legalább most, legalább magam előtt merjem végre kimondani!
Milyen dühös is vagyok! Mérges és haragos! Ismételgetem magamnak nagy erővel, és bújtogatással, de annak, aki szembe néz velem, nem lehet hazudni. Már nem is akarok. Elnyomni sem...
Szomorúság... igen, csalódás... hiány... és olyan többlet, amitől szaladnék messzire...

A forgatókönyv nem új. Tudjuk jól: a végén úgyis maradok majd. Hajlongások közepette fogom begyűjteni a virágokat. De ne ugorjunk olyan előre... addig még van pár őszinte jelenet, arról, aki valóban vagyok.

Nézek. Figyelek. "Köszönöm-köszönöm", aztán mosoly és végül a taps. Miközben tapsolok, keresek valakit, aki megértett akár csak egy kicsit is abból, amit eljátszodtam. Egyetlen egy tekintet, amiből tudni fogom, hogy nem volt hiába... De mégse lehet ekkora felelősséget a néző nyakába varrni. Igaz.

Felállok hát és állva tapsolok. Talán mégis megtettem. Ezúttal talán sikerült...
A színpad tombol: Vissza-vissza!

Beleteszem a fogkefét a pohárba. Csalódni, fájni és mindezt megengedni... És valahogy mégiscsak rendben van ez most. Bevallom, s mosolygok. Őszintén:).

Igen, azt hiszem megvagyok:P.