Pár óra, talán pár nap, és én csak kelletlen teszek-veszek. Nem találom a helyem. Mintha mindaz, amit itt hagytam, s amiért visszajöttem... mintha már nem úgy lenne az enyém. Alszom pár órát, talán így gyorsabban telik, és nem kell szembenézni a várakozás édeskésen nyugtalan természetével. A hiányával és a hiányommal.
Ahogy felébredek, egyszerre teljesen nyílvánvalóvá válik: ez itt most mégiscsak pont, és nekem most lépni kell, tenni kell, tovább élni az én kalandjaimat, szépen, csendesen. Elraktározni valahol legbelül azt a finomat és édeset... majd mosolyogva újra nyakamba venni a világot. :) Az én világomat. Felismerni és megismerni hogy hol a helyem, az a hely, amit Istennel együtt fogunk beragyogni, akkor is, ha a miértek sűrű ködje időnként árnyékot tart majd.
Itt vagyok. Itthon. :) Addig, ameddig. Házat nem veszek. Végre megértettem, hogy ez nem az a hely, ahol be kell rendezkednem. De élni, alakítani... tovább álmodni... erre meghívásom van. :)
És közben lassacskán én is felfedezem, hogy a legszentebb ígéret a szív, és különösen az Ő szívének ígérete. :)
<3
Boldogságot sugárzó bejegyzés :-). Remélem így is van.
VálaszTörlés:)
TörlésEz túl sejtelmes... kicsit konkrétabban? :D.
VálaszTörlésArra van a találka, na meg a telefon;):P:)
Törlés