Hullámvasút

Marianne Stokes: The Passing Train

Átlagos este volt, átlagos színekkel. Sosem gondoltam volna, hogy jár vonat a mi utcánkban. Az időzítés tökéletes volt. Gyengéden sípolt, mielőtt szépen, lassan a lábam elé kanyarodott.

"Egy körre elvihetem? Majd nagyon vigyázok ám, hogy ne essen bántódása!" 

"Óh, de kedves!"-mosolyogtam rá meglepetten. "De vissza kell, hogy utasítsam. Sajnos én sosem szerettem a hullámokat. Nézze csak! Ott, a túloldalon áll valaki. Talán számára készíttetett ez a kocsi." És ezzel be is fordultam a jobbra lévő kisutcába. A mosoly ezúttal rámelegedett az arcomra. Fel is gyorsítottam a lépteket, suhantam - csak éppen gyalog, nem kisvonattal.

Eltelt néhány nap, és én már nem sokat gondoltam a vonatocskára. Egyszer viszont arra lettem figyelmes, hogy aprócska sínek szelik át az udvaromat. "Nocsak...hát ezek mikor kerülhettek ide?" Szelíd legyintés, derűs kacaj - és már át is ugráltam rajtuk, szépen sorjában. Még nem is érte mindkét lábam a földet az utolsó vágány után, amikor ismét lágy sípolásra kaptam fel a fejem. A vonatocska ezúttal is figyelmesen, lassan húzódott egészen közel. "Kérem... csak egy szóra!" - fordult felém, és mély, kék szemeivel az éjszakába nézve, már mutatta is: piros szőnyegecske, erős karfák, bársonyos ülés... "Látja? Ezt magácskának rendeztem be. Ha majd egyszer úgy döntene..." A csillagok is szikráztak aznap éjszaka. "Hát nem bánom." - fordult meg a fejemben, és ebben a pillanatban már picikére is zsugorodtam. Az ajtók rögtön nyíltak is, és mielőtt észbekaptam volna, már egy vonatocska száguldott velem. 

Erős volt és bátor. Láttam hatalmas, zöld dombokat jobbról, lágy vizeket balról, aztán egyszercsak egy magas szikla jelent meg előttünk, szilárdan, makacsan, nem tágítva... "Kiszállni, kiszállni!!" - készültem kiáltani... de a szavak valahol bent rekedtek. Csak néztem a vonatocskát, ahogyan remegés nélkül: nekimegy. "Szóval ezt látom utoljára" - nyugodtam bele. A vonatocska felgyorsított, pattogtak a kerekek, szikráztak a sínek a sötétben, de mi csak mentünk, egyre előre. A hatalmas óriás sem tágított. Fél másodperc, és belerohanunk. A vonatocska még egyszer, utoljára gyorsított, ... és kisalagút... és magunk mögött hagytuk a kegyetlen óriást. Vetett még ránk pár haragos pillantást, mint aki erre nem számított, de nem jött utánunk. Eltökélten várta a "következőt".

Lassan kezdtem bízni a vonatocskában. "Be szép!" - lelkendeztem a karzatot szorongatva. Ő pedig vitt, dombon-hegyen át, "az üveghegyen túlra" - gondoltam.  Egyszercsak újra lágy sípolás ütötte meg a fülem. Finom volt, csendes és kedves. Ahogyan eddig mindig. "Végállomás. Megtisztelő volt magácskával utazni!" - szólt csengő hangon, majd kinyílt az ajtó és apró lépcsők ereszkedtek le a kisvagonból. Vörös bársony. Kifele vezetett. Akkor vettem észre, hogy megpirkadt közben. Ó, mennyire maradtam volna még a bársonyos karokban - de nem lehetett. Felálltam, és egyik lábamat a másik után téve, kedves biccentéssel hagytam magam mögött az utolsó lépcsőfokot is. Szétnéztem. Minden olyan hatalmas volt, olyan óriási körülöttem. Nem volt üveghegy. Sem ezüst erdő, de mégcsak aranyló patak sem. A vonatocska egy utolsó sípolással jelezte üdvözletét, aztán tovább száguldott. Bátran, előre, újabb utasok után kutatva. 

Egy pillanatig még nagyon sajgott a szívem. A piros szőnyeg bájában már megszoktam a csillagtenger fényét, hiányzott az ő kedves csilingelése, és nem tudtam elképzelni szebb lakosztályt, mint ahova befogadott. De ahogy a nap egyre magasabban járt az égen... a sínek zsugorodni kezdtek, a hegyek összementek... és én felfedeztem, hogy csak pár saroknyira vagyok attól a helytől, ahonnan elindultam. Pár bátor, határozott lépés, és máris kulccsal nyitottam az otthonom ajtaját.   

A vonatocskát sosem láttam többet. Sosem adatott több zsugorodós éjszaka. Sosem hallottam szelíd sípolását, és soha többet nem kanyarodott be az udvaromon. A síneket meghagytam, és azóta is nagy örömmel ugrálok át rajtuk reggelenként, amikor újabb felfedezőútra indulok. Már nem félek a vonatoktól, és az óriásokról is megvan a véleményem. Mostmár tudom, hogy Meseország nagy kalandjait bármikor átélhetem, ha szeretném. Csak be kell szállnom. De azt is tudom, hogy egyszercsak szelíden lassít majd, megáll, és gyengéden fülembe súgja: "Kedves, innentől az Ön egyéni útja következik!"