Májusi szellő

A májusi szellő kedvesen keringett a levegőben. A napocska játszva vetkőztette az embereket, a szél pedig újra meg újra visszacsalt egy-egy ruhadarabot.
"Ez a nekem való idő" - mondta vidáman az egyik ő. Mosolygott, majd fürkészni kezdte az utat, hogy merre is menjenek tovább. Egy pillanatig habozott a feltérőnél, majd úgy döntött, hogy túlságosan ismeretlen és veszélyes terep lenne, meg persze nem is járt arra, amióta az építkezések elkezdődtek.
"Csak ne essen, és ne legyen iszonyú forróság..." - egészítette ki a másik ő. "Egyébként én tudom élvezni a levegőt."
Észre sem vették, de a lépéseik kiegészítették egymást. No, nem úgy, mint a romantikus filmekben, kéz a kézben. Itt nem volt kézfogás, nem volt közös ritmus... és mégis... mintha a levegőt is egyszerre vették volna.
"Azt hiszem így lesz a legjobb. Meglátod, minden rendben lesz." - mondta akkora bizonyossággal, hogy már-már önmaga is elhitte. "Tudom" - hangzott volna a felelet... de valahol félúton elakadt, és nem sikerült megérkeznie.
Mosolygós út volt. Ő rá nézett, ő meg őrá... egymás szemébe. Mintha mindent értenének, pedig szinte semmit sem tudtak még egymásról. Egy újabb bíztató mosoly. Egy nagy ölelés. Őszinte, meleg és kedves. Egy pillanatra elképzelték, hogy itt és most talán megállhatna az idő, és akkor ...
Aztán egy rövid "Viszlát!" hallatszott, és egy "Holnap majd jövök!", azzal a két ajtó kinyílt, majd egyszerre csukódott be mögöttük.
A mosoly még nem hűlt ki teljesen, amikor hirtelen sűrű könnycseppek kezdtek el görögni az arcán. Tudta és ismerte ezt az érzést: valami ismét meghalt, hogy valami más megszülethessen.