Csendben

Írni akartam. Becsszóra. Gondoltam rá tegnap, ma, és biztosan holnap is fogok. 

Csak ez a sok-sok gondolat. Rendet kéne rakni. Kellett volna. Kellene. 

Figyelek. Figyeltem. Tényleg. Komolyan.

Hallgattam. Téged, Őt... meg magamat. 

Milyen ijesztő is megtörni a csendet. 

A piciktől kellene tanulni. Mit sem törődve azzal, hogy hány szem várja várva az első hangocskát, egy fél szót, legyen csak az kis gügyögés... köszönik, megvannak. Bóklászgatnak a maguk csendjében, aztán egyszer csak elcsilingelik az első foszlányokat. Üdvrivalgás, repülnek a hullahopp karikák!

Első lépések, első vers, okés, legyen hát: az első randi.

Aztán nincs több taps. Csak szemek vannak, feddések, és mindenki jobban tudja.

Megtörni a csendet. 

Senki nem gratulál, nincs újjongás, csak az a nagy darab fa. Mi vettük fel, vagy ránk aggadták? Számít az már? Csak megyünk, nem szabad kifárasztani magunkat, hiszen minél messzebb kell érnünk...

Emlékszünk még arra, amikor egy mosolyt mosoly követett. "Csatt-csatt-csatt-csatt..." "Csak bátran! Nagyszerű!" - De megvetjük már. Naív álom. Az ostobák öröme. Ez itt nem olyan. Az a fa. Azt ismerem. A többit inkább hagyjuk.

Így élünk le egy életet. Egyet. Kettőt. Hármat.

Senki sem tudja, hol kezdődött. Senki sem akar beszélni róla. Beszélni? Okosat? Szépet? Életet a halálba? Csak úgy, belekiáltani?!?

Odaszalad egy apróság... A szemedbe néz, és az arcodba nevet. Ő másként ismeri. Neki virágzik. Terem. Éltet... s mutatná, de én nem látom már, mennem kell. Sokkal messzebb szeretnék érni... 

Milyen ijesztő is megtörni a csendet.
És a magányt, amit úgy magunkhoz édesgettünk...