Lángocska...

Bár meg tudnám fogalmazni. Bárcsak el tudnám mondani a vágyat, ami bennem van, a vágyat, hogy még  többet kapjak Belőle. Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire kicsinek és méltatlannak látom magam... Bárcsak el tudnám mondani, mennyire szeretném, ha mások is éreznék és látnák, amit én... Bárcsak el tudnám mondani hogy vagyok, amikor elmondom másnak, amivel nem hallgathatok... miért én? hogy is jövök pont én ahhoz, hogy...?
Bárcsak el tudnám mondani, milyen könnyű távolodni...
Bárcsak meg tudnám tenni, mindig azt, amit egyszer elhatároztam... bárcsak ellent tudnék mondani legalább csak azoknak a dolgoknak, amikről tudom, hogy nem helyesek...
Bárcsak...bárcsak...bárcsak!

Egy szál gyertya ég. Világít. Én csak tartom, ő pedig világít.. Mosolyogva figyelem, ahogy a kicsi lángocskát ide-oda lebbenti a szél. Néha egészen finoman ég, már-már attól tartok ez lesz az a pillanat, amikor kialszik! Egyre kisebb... még egy kicsi, és már a kék pezsgést se fogom látni, nyoma se lesz... azt nem lehet! nem, azt nem lehet... hopp, és máris újra lobogni kezd a pici láng... megijeszthetetlenül és elnémíthatalanul! Belevakít az éjszakába!
Nézem. Látom. És csak hallgatok...

Tudatosul bennem, hogy ha egészen kicsit fújok is, a lángocska kialszik... Magától nem, de ha kifújom, nem fog tiltakozni. Csak figyelek. Gyönyörködöm benne. Sose oltanám ki:)! Nézem, és csodálom! Be szép is!
A gyertya pedig egyre kisebb lesz... De még van belőle... Ég és lobog! Sose! Én sose! Döntöttem!
Aztán egy hirtelen mozdulattal a két ujjam közreveszi a lángot, ssssssttt... ami volt, már nincs. Vége van. Ennyi volt.
Ijedten nézek körbe. Ég még pár gyertya. Ennyi? Tényleg ennyi volt?
S akkor megértem. Az isteni szelídséget. Kiolthatom. Esetleg megvárhatom azt is, míg leég. Mindenképpen le fog égni... Itt, a Földön, az én lángomnak egyszer el kell fogynia... Hiszem, hogy ezzel nem semmisül meg. Mégis, a gyertya egyszer el fog fogyni. De nem mindegy... Nem mindegy, hogy meddig hagyom lángolni... nem mindegy, hogy engedem-e, hogy a többiekével együtt, amíg csak lehet, beragyogja a világot...
Még valami világos előttem: igen, néha én hagyni is képtelen vagyok... az ujjaimat talán vissza tudom tartani, de a lélegzetemet nem... amíg élek, ez sosem fog menni... nem tudom megóvni a lángot magamtól... és ilyenkor, egy pici csoda: a szelíd lángocska erőre kap... egy pillanat, és hatalmas erővel lobog már a tűz... nézem, és csodálom... tudom, a lángolás még olykor-olykor szűnni fog, de ezt a tüzet nem én óvom, nem én éltetem, s a sóhajtásaim nem tudják kioltani!