Édi a szobám. Rendezgetem. Kezd aranyos lenni az ágyam és a polcaim, és egyre jobban otthon vagyok. A lányok is nagyon aranyosak. Új fejezet. Sok-sok változással... De... valahol nagyon jó minden. Isten a nagyon jó:). Velem...
Tanít. Ma a templomban azt éreztem, hogy valóban mellettem van, valóban véd, vigyáz rám, és minden rendben lesz. Akár elhiszem, akár nem:P. De miért is ne hinném? És mi az, ami bennem félelmet kelt, vagy mi az, ami miatt jobban hiszek a félelmeimnek néha, mint Isten hatalmának? Nem beszélek könnyelműen, azt hiszem. Van egy munkám. És minden nap úgy érzem, hogy nem vagyok odavaló, és nem tudok mit kezdezni a helyzettel. Kicsit olyan, mint amikor be kell az embernek ismernie, hogy egy számmal kisebb cipőt vett a méreténél, és ez bizony szorít. Nem könnyű beismerni, főleg ha valami oknál fogva az ember mindenképpen ragaszkodik a kisebb cipőmérethez. Miért is? Nem biztos ez a jó kérdés most. A lényeg, hogy nem érzem magam jól a munkában. Ritkán van sikerélményem, és tanulom, hogy ez valóban miről is szól..
Meddig? Még egy darabig, amíg azt nem érzem, hogy Isten azt nem mondja, hogy csináljak mást. Felismerem? Nem tudom, remélem. Megvannak a módszerei:P.
Kicsit még mindig egyedül vagyok. De van pár ötletem. Szeretek tanítani. Olvasgatok. Néha játszom:). És találkozgatok Istennel:).
Ami a legjobb, hogy sokszor bemegyek Hozzá a templomba, a sok kérdésemmel, bajommal és egyszercsak azon kapom magam, hogy hálát adok... És valahogy nagyon őszintén hálás is vagyok Neki. Szeretem... Nagyon szeretem. De közel sem annyira, mint ahogy Ő ezt elképzelte...
Hm... hát most egy ilyen hétnek vágok neki. Kicsi gyomorideggel a holnapi munkanap miatt, kíváncsisággal a mesteri miatt, szervezkedési tervekkel, gyerekek, nagyközi, talán tánc:D... és most egy meleg ágyikó mindenek előtt:P:).
De ezt valahogy úgy teszem, hogy biztosan tudom, hogy olyan hatalmas a mi Istenünk, hogy semmi, de semmi, ami igazán gond, nem történhet! Minden fájdalmamat, utamat, tervemet, kérésemet Ő tartja a kezében, és dicsőség Neki ezért!
Egyszer hallottam valakitől, hogy amikor majd szemtől szembe látjuk Őt, az olyan lesz, hogy csak ámulunk és bámulunk, és csodálkozunk... mint amikor most meglátsz egy szép festményt, egy szép virágot, vagy bármit, amit csodálni tudsz, és azt mondod: waooooo...:D... sose láttam ilyen szépet!!!! Na, hát ez lesz majd:).
Ezt várom, erre készülök:). És na, néha azért most is van, hogy egy-egy dologtól eláll a lélegzetem:P. Igen, Isten így akarta:). Csodálni tudunk, ha ránézünk egy szép fára, az égre és a felhőkre, vagy csak a szobatársunkra, akiben olyan szépen tükröződik vissza... Ő nem kéri a csodálatot, Ő egyszerűen csak ilyen csodálnivaló:P.
Hm... hát csodáljuk Őt:)!
Ja, és nem tudom hányan tudjátok, vagy hányan hiszitek el a Medjugorje-i Mária jelenéseket. Igen, megjelenik Mária ma!!! Minden nap! Nekünk, hogy hívjon, segítsen minket Istenhez. Még, amíg nem késő!
Tetszett nekem a mai üzenet, nagyon. Különösen elgondolkoztatott Mirjana kérdésfelvetése... Méltók vagyunk-e mi arra, hogy Isten anyja szóljon hozzánk? A Szűzanyának az fáj, hogy mi haldoklunk... mi pedig tényleg várjuk a csodát, de... teszünk valamit? Ha gondoljátok, alább olvashatjátok:
Medjugorje, 2011. október 2.
"Drága gyermekek, édesanyai szívem ma is imádságra hív benneteket, személyes kapcsolatra az Atyaistennel, a Benne való örömteli imára. Az Atyaisten nincs messze tőletek és nem ismeretlen számotokra. Fiamban mutatkozott meg számotokra és életet ajándékozott nektek, aki az én Fiam. Ezért, gyermekeim ne engedjetek a kísértésnek, mely el akar választani benneteket az Atyaistentől. Imádkozzatok! Ne próbálkozzatok Isten nélküli családdal és társadalommal. Imádkozzatok! Imádkozzatok, hogy szíveteket elárassza a jóság, mely Fiamtól származik, aki az igazi jóság. Csak a jósággal teljes szív értheti meg és fogadhatja el az Atyaistent. Továbbra is vezetni foglak benneteket. Különös módon kérlek benneteket, hogy ne ítéljétek el pásztoraitokat. Gyermekeim, elfelejtettétek, hogy az Atyaisten hívta meg őket?! Imádkozzatok! Köszönöm nektek."
"Mirjana(a látnoknő) a következőket mondta: Korábban sohasem mondtam. Nos, tudatában vagytok-e testvéreim, hogy Isten Anyja volt velünk?! Méltók vagyunk-e erre? Mindenki kérdezze meg önmagától. Azért mondom ezt, mert nehéz látnom a Szűzanya fájdalmát, hisz mindannyian csodát várunk, de nem akarunk csodát tenni önmagunkban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése