Naplócska

Ma végre újra sikerült olvassak. Nem szakirodalom. Joniról szól, egy mozgássérült lányról, aki a bénulása után, a sok lázadás és depresszió közepette találja meg az életét, Jézusban:). Az első könyvét akkor olvastam, amikor első éves voltam az egyetemen. Most a mesterin vagyok első éves, és ez a harmadik könyv tőle, ami a kezembe került. A címe az, hogy Választások, változások. A baleset után 10 évvel íródott. Érdekes, hogy mennyire meghatározónak érzem a mondanivalóját az életemnek ebben a szakaszában... Pont mint a korábbi könyvet 4 évvel ezelőtt...
Az első egy megtéréstörténet volt... Azt hiszem az én megtérésemé is. Az a könyv különösen sokan elmond a fájdalomról, szenvedésről, és arról a szabadságról, amit egyszercsak felfedezünk Istenben. Mindent a magaménak éreztem.
Ez a mostani könyv inkább álarcokról szól. Hazugságról, félelmekről, palástolásról, és persze megintcsak a fájdalomról is... Arról a harcról, amit mi vívunk és amit értünk vív meg a Lélek, hogy ne adjuk el olyan könnyen azt, Akit már megtaláltunk... Néha azt gondolnánk, hogy aki már tapasztalt ezt-azt, az sínen van...

"Aki pedig azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!"(1Kor 10,12)

Megfogtak Joni nagyon őszintén leírt gondolatai. Mindent leír. Egy csóknak a buta örömét, a vágyát. Aki ismer, az tudja, hogy én erről beszélni se beszélnék sose. Leírja a könnyeit, amiket aztán szépen letöröl az arcáról mielőtt bárki láthatná, és azt a mosolyt, ami mindezt az akciót követi. Ismerem. Aztán pedig ott van a szomorúság és önsajnálat, ami szintén valahol a maszk alatt rejtőzik. És végül a hazugság, amikor elmondja, hogy a keresztény élete most boldog és tökéletes.. Igen, az volt pár hete, hónapja, de most nem az. Most nehezen megy az ima és valami elromlott. De fél ezt kimondani.

Elgondolkoztam. Ezt szoktuk csinálni. Mert mérhetetlenül vágyunk rá, hogy más is megtudja, hogy Jézus mennyire nagyszerű! Mert tényleg az... de ha én eltávolodtam, ha bennem valami változott, ha megrekedtem, vagy valami elromlott, akkor ezt miért olyan nehéz felvállalni? Istent féltem? Az embereket, hogy akkor már nem akarják Őt megismerni? Vagy megintcsak magamat, és igen, megintcsak körülöttem kellene forogjon a világ... Költői kérdés volt.


Szóval akkor innen rólam:

Kedved Olvasóm!

Képzeld, amióta nem írtam, méginkább felgyorsult az életem. Dolgozom - programozgatok egy infós cégnél, tanítgatok az egyetemen (csak néhány labort tartok, de nagyon tetszik), tartok pár matek órát 8.-osoknak, közben pedig mesterizek és nagyon szeretnék mindent jól csinálni. Persze, nagyon nehezen megy még a kijelentés első része is, nemhogy jól...
Folyamatosan azzal szembesülök, hogy mennyi mindent nem tudok, és néha nagyon megkérdőjeleződik bennem, hogy képes vagyok-e ezekre a dolgokra egyáltalán (akár külön-külön is), vagy rossz helyeken tapogatózom. A munka különösen le szokott törni.

Emellett közibe járok, igen. Furcsa, mert most ez is egy új közösség. Keresztény, ökumenikus, felnőtt közösség. Hogy én felnőttem-e hozzá? Jó kérdés. A szobatársaim (ahogy az életem is lassacskán) nyelvet váltott, és stílust is. Szokom. Tanulom, hogy nem kell mindent kimondani, amit magyarul ugyan megtennék, de románul nehézkesebb, és azt is tanulom, hogy milyen, amikor az emberek egymás mellett élnek, de nem feltétlenül együtt, nem közösségben. Olyan metafizikai magány, csak kicsiben:P.
Szóval igen, hiányzik valaki, akihez haza lehet jönni, annál jobban tudom viszont értékelni azt a hatalmas kegyelmet, amivel Isten az elmúlt években ilyen szinten elhalmozott:).

Szóba is került. Isten... Ő, akinek az életemet adtam és próbálom nem visszavenni... (ez is csak részben igaz. Most is harc és küzdelem, hogy tényleg oda tudjam adni, és ne csak szavakban és magasztos gondolatokban tegyem meg.)
Isten aki megvigasztal és erőt ad mindig, amikor már azt hiszem, hogy tovább nem bírom. Mint a kicsik, szaladok az apuhoz, és Neki megintcsak nincs szíve jól elfenekelni, amiért nem hallgattam rá, és bajba keveredtem.
Így hangzik szépen a történet.
A valóságban viszont ez a szaladás is csak félig sikerül... a testem ellenkezik, minden porcikám pihenne a porban és mocsokban, aztán pedig még jobban beleásná magát a sárba, hiszen el kell bújni valahová, ha az ember ilyen piszkos..
Az igazság az, hogy szükségem van arra, hogy Istennel időt töltsek. Látom azokat a napokat, hogy mennyire áldás van rajtuk, amikor imával indulok neki... Akkor is, ha különösebben nem szól hozzám az ima alatt Jézus.  És mégis... minden reggel hihetetlenül nagy harcomba kerül, hogy felkeljek. S a jellemző az, hogy nem jön össze... Hiányzik. Ha végre sikerül leüljek, azt érzem, hogy megérkeztem az egyetlen helyre, ami kívül van a világon és mégis benne, ahol végre én lehetek teljesen, ahol nem kell futni, ahol szabad vagyok és otthon!
És másnap mégis ugyanolyan nehéz felkelni...


Ma kicsit leültem. Nagyon keveset. Ezt is harcosan... Ami csodálatos, az az, hogy Isten ezt is megáldotta és képzeljétek, nem történt semmi különös ugyan, de egy szép napom volt:).
Örültem, hogy Joni könyve újra formálja az életem, hogy nem stresszel a sok munka meg egyetem, hogy a tanárom adott valami érdekes cikkeket, hogy alakul a keresztény flash mobunk (erről majd írok:D, mindenképpen:):):)!!! Azt hiszem ezt tényleg Jézus akarja, mert tényleg nyitogatja az ajtókat:)!)... és őszintén meg se tudom magyarázni, hogy mi ez a derű bennem most.
Holnap lehet sírni fogok és megint nem látom az értelmét annak a sokféle dolognak, amit csinálok, és hogy legyek egészen őszinte: az életemnek. Én nem látom. De akkor is, ha időnként csak az utolsó kicsi porcikámmal is, de tudom, hogy Isten látja:).
Most viszont... nem, világosabbnak semmi sem világosabb, de ma és most van egy békém, hogy ha Istennel járok, akkor Neki lesz gondja mindenre, Ő adja meg azt a biztonságot és békét, amire vágyok, és ez nagyon jó.
De hiszem, hogy ennél többet ad. Hiszem, hogy megtanít hinni. Hiszem, hogy akarja, hogy segítsek Neki, hogy minél többen megismerjék és engedjék, hogy életet adjon nekik.
Viszont mindezek előtt a leginkább azt érzem, hogy nekem van szükségem rá. Ha kapok, van valamim, amiből  adhatok. És érdekes, hogy ezt a körülöttem levők előbb megérzik, mint én.


Juuj, késő lett:P.
Alvás:)! Holnap pedig remélem fel fogok tudni kelni... Ha nincs imaszándékod, ezt ajánlom:D! És köszönöm...:)

Szeretettel,
Én:).