Az enyém...

Gondolkozom. Magamról. Az élet értelméről. Az én személyes életem személyes értelméről. 

Élünk, aztán meghalunk. Csendesen, kiáltva, port kavarva vagy észrevétlenül, rákészülve vagy váratlanul, de egyszercsak megtörténik. Máról holnapra. Tegnapról mára...

Apukám. Azt hiszem még most sem hiszem. Ha a lépcsőházban zörög a kulcs, azt hiszem hogy ő jön haza. Szinte hallom kattogni a lábát. Néha jönne, hogy felhívjam telefonon. Anyutól kérdezném, hogy "de ugy-e jól van?" - mert ő mindig tudta...

Néhányan kérdik, hogy beszélek-e vele. Néha megszólítom, hogy "Apuka...", és a fülembe cseng, hogy "Tessék, édeském...". Ezt hallom. És néha tudom, hogy mi lenne a dolgokra a reakciója. De beszélgetés... hiányzik az az eszmefuttatás, amiket együtt csináltunk. Ahogy röpködtek köztünk a gondolatok. Büszkék voltunk rá, hogy így értettük egymást. Apu mindig azt mondta, hogy az ő észjárását örököltem:P... Fél szavakból értettük egymást. Ő kezdte, én megcsavartam, aztán ő ismét cselezett... és valakin mindig elcsattant a poén. :P Legtöbbször anyu volt az áldozat (aki készségesen vállalta minden alkalommal ezt a szerepet). Apu ropogósakat kacagott, és mi vele. :) Soha senki nem értette a vicceimet úgy, mint ő... És ő mindig nagyon büszke is volt a kicsi (nagy) lányára. :) Én pedig az apukámra...

Hiányzik. Nagyon. 

Valahogy túl kell élni. Meg kell találni a módját. És számomra ez azt is jelenti, hogy újra meg kell határoznom az életem. Apukám értünk élt. Anyuért és értünk.

Az a kérdés jön velem szembe minden nap, hogy én miért élek. És meddig? 

Ha holnap szembejön velem a halál... mi az, amit rátok hagyok, mi az, amivel én szebbé, jobbá tettem a világot? Mit adtam hozzá? Neked mit adtam? Maradsz majd valamivel? Szerettelek? Igazán? Észrevettem, amikor szükséged volt rám? Ott voltam neked? Feldobtam a napodat? Öntöttem beléd erőt, reményt, vagy kacagtunk nagyokat együtt?

És... a jó Istennek vajon mi a terve? Vajon örömet szerzek Neki? Ott vagyok Neki? Vajon együtt álmodunk? És a lábam... vajon remegni fog majd azon a napon? Lesz bizalmam... mindennél jobban szeretni?

Az én kérdéseim, és a saját válaszaimmal fogok rájuk felelni. Azt hiszem a tét egy élet. Az életem. 

És valami a szívemben azt mondja, hogy meglesznek... szépen-sorban.