Mert.

Mint amikor egy nagy gombóc van a hasadban. Néha feljön egészen a torkodig, mintha-mintha jelezné, hogy kikívánkozik. Aztán mégsem. Időnként megtörténik, hogy vulkánszerűen árad ki belőled... aztán megszégyelled magad, hogy dehát ilyet neked nem szabad. És egyébként sincs semmi okod az egészre. Tudod. De minden porcikád mást hazudik. Még a szíved is. Csalfa, nem hű az. Sem máshoz... sem magadhoz... sem...

Bódultan teszed egyik lábad a másik után, miközben még mindig reménykedsz, hogy egyszercsak világos lesz, és szép... de nem, nem duplázódnak a lábnyomok.

Vannak napok, amikor nem érdekel. Amikor tényleg sikerül a napba nézni, és onnantól már nem érdekel semmi, csak mész, mert tudod, hogy létezik. És ha tehetnéd, süket lennél életed végéig, meg talán vak is, csak mehess, csak ezt a képet tudd megőrizni, csak ne kelljen körülnézni, meghallani, észrevenni, cipelni, emelni, vinni-vinni... Csak ne kelljen... 

Valaki melletted áll. Olyan szép és nyugodt... óó, nagyon. Rád néz, és bár körülötted szélcsend van, látja, hogy te nagy viharokat élsz meg. Nem beszél a lelkedre. Nem oktat. Nem rángat, és meg sem pofoz. Együttérez. Neki is fáj. Szeret. Időnként a karját nyútja, csak hogy talpon maradj. Te nem látod. Olyan nagy a vihar... semmit se látsz. Sötét van...

De Ő tudja. Tudja, hogy ki fogsz tartani. Tudja, hogy Hozzá tartozol. Nem kell bizonyítanod, nem kell valamilyennek lenned, nem kell hibátlanul éld az életed. Hozzá tartozol, mert a szíved igene még benned él, és mert ő emlékszik arra az ígéretre... Igen, arra. Sokkal jobban emlékszik mint te. 

Ha tombol a tenger, talán majd kilépik a vízre... Talán megpuhul a szíved... Talán lecsendesül a vihar. Muszáj neki. Legbelül még mindig akarod hinni.