Mi leszel ha nagy leszel? :)

Programozó vagyok. Jávás. Szerver oldal. Szeretem.

Amikor kislány voltam, akkor tanító néni szerettem volna lenni. A pici tesómnak és az összes mackónknak tartottam órákat. Sorba ültettem őket, aztán jött a lecke. A legrosszabb magaviseletű az a játékmackó volt, akinek folyton leesett a feje (valószínűleg megviselte a sok nyakon csípés :D). Ebből kifolyólag lustásinak neveztük el. :P

A lici nehéz választás volt. Matek vagy társadalom tudományok. A matek maradt. Kb. így alakult, hogy egy féléves kitérő után (rajzolni tanultam, hogy tájépítész legyek:), ismét visszatértem szívem vágyához: tanítani, tanítani. Mateket. Még mindig versenyszinten űztem. Nem voltam a legjobb, közel sem, de azért begyűjtöttem pár diplomát. Szerettem. Érdekes volt, kihívás... és... hiszitek vagy sem, számomra szívet melengető. :P

Egyetem. Újabb nehéz választás. Továbbra sem tudtam ellenállni a kihívásoknak. Matekre 10-essel bejutottam, s ez így túl könnyűnek tűnt. Merthogy ott volt ez a mérnöki... ahova a többi nagyon megbecsült matekes is írányított. Na meg apukám szerint is: ez igen, ez érdekes. Informatika mérnöki. AC. Felvételivel. Két héttel az iratkozás előtt eldöntöttem hát, hogy megoldok pár tesztet, megpróbálom a diplomáimat is leadni - aztán lesz, ami lesz. Felvettek. Vizsga nélkül. :P

Az egyetem... a nagy szerelem időszaka volt. Na meg Istené. Tanultam én, persze. Ügyesen, de csak a minimálisat és elégségeset. Legtöbbször 10-esre. De nem volt már verseny, nem volt már szenvedély. Csak a régi, aranyidők emlegetése. Az emlékek pedig egyre csak szépültek, én pedig beleéltem magam abba a szerepbe, hogy "...azok a régi szép idők! de most más a prioritás..." Nem volt igaz. Sem azoknak az időknek a felértékelése, sem az egyetemi évek aláásása. Szép volt és nehéz mindkettő.

Elvégeztem. A pedát is. Az egyest.
Úgy döntöttem, hogy "csak kipróbálom" a programozást. Egy cégnél. Legalább biztosan tudni fogom, hogy az-e az én helyem. A szívem még mindig tanított volna. De mit is, hiszen a matekhez már nem értek, az infóhoz meg sosem fogok eléggé... Az egyetemen kaptam viszont laborokat. Mesterséges intelligencia. Újra nagy nevek, újra a végtelen elérését nyújtó lehetőségek. Újra csak címzetes szavak, és alatta... óóó, nagyon kevés. A munkahelyre fogtam. Azért nem megy. Azért nem vagyok olyan mélyen benne.
Igazából szerettek, és én is nagyon tudtam szeretni. Meg az anyagot is. Azt hiszem, hogy csak én tudtam, hogy mennyivel többet is adhatnék nekik... s ezért haragudtam is magamra rendesen.

Na meg a két 7/8.-osom. Jaj, de szerettem őket. Különórák. Ügyes eredmények. Örültünk. Én pedig szívembe zártam őket. :)

Fokozatosan maradt abba. Nem tudtam lemesterizni. Most is az életem egyik nagy kudarca. Úgy érzem, úgy élem meg. Mintha egy ennyire tiszta hívást ilyen hihetetenül keményen utasítanék vissza. Őszintén... ki tudja ilyen nagyon, hogy mire vágyik a szíve? És hogy lehet a szívnek ennyire ellentmondani?... Lehet.

Most programozok. Projektet is vezettem. Az öröm. Meg nagy meló. :) De nagy öröm. Most csak "developer"-kedek. Élvezem. Szóval nem kell ezt most egy nagy szomorú történetnek látni. Mert nem az. :P Minden napnak megvannak a maga kihívásai, és én örülök, hogy dolgozhatom rajtuk. Főleg, ha megoldom őket. :) :D
És a fizu sem elhanyagolható szempont. Pedig nem keresek sokat. Főleg nem programozóként. Talán 60%-át annak, amit most kapnom kéne. Talán. De garzonban lakhatom, és szerezhetek néha örömet másoknak. És igen, az utazások is beleférnek időnként. Nézelődhetek, láthatok, jöhetek-mehetek... Szép. Hálás vagyok.
Meg... megszerettem pár embert. Beilleszkedtem a melóban is. Elég hosszú 2 évbe telt. Nekem, a nagy barátkozósnak. :P De most szeretem őket. És örülni tudok az arcoknak akkor is, ha még mindig nem léptük át a "Ce faci?Bine!" szintet. Jelentenek számomra valamit. :)

Viszont még mindig ott él bennem egy mély vágy. Talán... talán egyszer befejezem azt a mesterit. Talán... egyszer meglesz a peda 2. Talán... egyszercsak ki tudok jönni ebből a körforgásból, egyszer csak nem hat rám semmilyen benntartó erő... és akkor majd megyek, és elmondom, hogy milyen volt. Akkor majd megtanítom őket arra, amit nekem az élet tanított. Infóra? Nem hiszem... Matekre?... Túl sokat felejtettem. Mesterséges intelligencia? Igen, lehetne egy ág... de legbelül valami azt mondja nekem, hogy nem vagyok elég elemző, elég melankólikus. Van bennem, nagyon szeretném csinálni, de egy mélységi szint után mélyebbre már nem lépek. Talán ez kevés ehhez a tudományhoz...
És akkor? Akkor mi lesz majd? Fogok én valaha tanítani? És mit, hol, mikor?...

A nagy kegyelem az lenne, ha a jó Isten oda vezetne ezen a területen, ahova Ő szeretne. S nem álom maradna, nem egy ideál, amit igazából sosem akarok elérni, meg nem is lehet. Azt szeretném, hogy ott legyek otthon, ahova Ő vezet.
Talán elrontottam az életem, hogy most nem egy iskolában vagyok. Talán. :P De nem erre akarok gondolni. Hanem arra, ami még lehet... Arra, ami ezután történhet meg velem, azokra a fiatalokra, akikkel ezután fogok találkozni, és azokra az élményekre, amiket együtt élhetünk meg, közösen tanulva és bejárva még járatlan vizeket. Majdnem járatlanokat. :D

Péternek sikerült, mert olyasvalaki hívta. Szerintem Vele nekem is sikerülhet. Egyszer. :) Talán hamarosan... ;)