Mert látok a szemében

Írni kell. Írni akarok. Ez az a hely, ahol felszabadul a szív, és repdeshetnek végre a gondatok. Ez mindig is az a hely volt, ahol én lehettem. Mindig és igazán.
A papír, meg ez a néhány bit nem bánta. :P

Vannak olyan időszakok, amikor az ember megáll (vagy megállítják), és úgy dönt, hogy körülnéz. Én gyakran teszem. Talán túl gyakran. És gyakran meg is ijedek attól, amit látok - vagy éppen nem látok.

Az utóbbi években ritkán írtam. És ha írtam, azok többségükben "harcos" vagy "győztes" bejegyzések voltak. Mert valamilyennek lenni kell, és valamilyennek látszani. Mindig is haragudtam erre a gondolatra. Én akartam lenni! Itt, otthon, a munkában, a köziben vagy akárhol... Én!! Bármit is jelentsen ez...

Tegnapelőtt ránéztem az ezévi 6 darab bejegyzésre. Ennél sokkal több született meg: gondolatban. Akkor leesett: nem merem leírni a gondolataimat a blogomra, mert nem tartanak jó vezetőnek. Nem merem beismerni, hogy félek és reszketek, mert erősnek kell látszani, és nem merek arról beszélni, hogy időnként hogyan fojtogat a sírás, mert attól tartok, hogy pánikbaesve akarnak majd megvigasztalni. Nem merem kimondani, hogy éppen nem találom Istent, hogy az imaidőm egy hajszálon függ, hogy rettegek attól, hogy a közösségemet Isten akarata szerint vezetem-e... mert akkor majd gyengének tartanak, kivetnek, megszólnak talán... és talán sosem lesz lehetőségem többé azt tenni, amiről valahol belől érzem, hogy mindennek ellenére: akarom, és a jó Isten különleges kegyelme az, hogy tehetem.

Egy könyvben azt olvastam, hogy senki szenvedését más nem veheti át, és hogy ez viszont a lehetőség is. Mert más azt megélni, amit én, sosem fogja tudni. Mondanám, hogy húú de mennyire megértettem ezeket a sorokat. De az az igazság, hogy nem. Csak sejtem, hogy valami értékeset hordoznak.

Amit viszont újra megismertem és felfedeztem: van, aki vár. Van, aki megtette az első lépést. És van, aki szeretné, hogy felemeljem a fejem és ránézzek. Ha a földet nézem: sarat fogok látni, akkor is, ha néha-néha felcsillannak a virágok. De ha a szemébe nézek... akkor nem számít már, hogy esik, fúj, vagy simogat. Mert végre jól vagyok. Szeretve és biztonságban. :)