De ki keres meg? Kinek szólok, egyáltalán? Ki érti meg ezt a fajta keresést?
Mint a drahma... a házban veszik el, bent. Isten házában. Pótolható. És mégis keresésére indulnak, s mikor megtalálják, többet költenek az újjongásban, mint amit ez a pici pénzecske valaha is érni fog.
Pesten voltam Ádáméknál. Négy gyerekes család. Keresztények. Úgy igazán, tiszta szívből.
Ádámmal sokat beszélgettünk erről a világról. Isten valóságáról. Arról, hogy miért nem éljük az evangéliumot, miért nem volt fejlődés az ApCsel óta, hogy mennyire építkezünk. Motivált, éreztem, ahogy ujjong és éled a lelkem. Nem voltak hamis illúzióim egy földi, tökéletes világról, de éreztem (ismét!), hogy ez az, amibe érdemes a földön beleadni, ezt érdemes építeni és így érdemes élni és meghalni.
Változtatni szeretnék. Vizen járni. És ha elsüllyedek? Talán... erősebb az, akit magam előtt látok. Talán, ha süllyednék, akkor felemel, ahogy Péterrel tette. Akarok az a bolondos Péter lenni, aki levetkőzik, mikor meglátja Jézust, és úgy ugrik be a vízbe és úszik ki. Mindig is kíváncsi voltam, hogy miért vetkőzik le...hiszen siet. Nem hiszem, hogy a ruháit akarja szárazon látni. Talán... talán az Óembertől szabadul. Talán azt a köntöst veti le, amit szégyell Jézus előtt, hogy visszavett. Talán a hitetlenség ruháját...
Az elmúlt napokban több haláleset jutott el hozzám. Fiatal lány, fiatal srác... Én is lehetnék. Miért hagyja a mennyei Atya, hogy én ma még örülhessek a levegőnek és rád mosolyoghassam? Lehet még 2 napig, lehet hogy még 40 évig? Szeretném értelmesen élni, akármennyi is maradt. De mit is jelent ez számomra?
Én is csak sejtek dolgokat. A napi 8 órás infós meló számomra nem az igazi. Mostmár jól is fizet, megvan mindenem, amire szükségem lenne, és nem tudok örülni semminek. Régen éreztem az étel ízét, nagy dolog volt, ha bemehettem a cukiba, különleges és sporlós hetek után vehettem meg egy vágyva vágyott könyvet, én készítettem másoknak az ajándékokat és nem boltban vettem drága dolgokat... Nem taxiztam, sokat sétáltam és volt időm a barátaimra. Íze volt. Értéke.
Pici korom óta érzem, hogy tanítanék. Sose volt bátorságom erre az útra lépni. Évek óta érzem, hogy Isten országát építeném, és csak meló után, szabadidőmben "érek rá".
Eltelik az életem. Egyedül, magányban, sok-sok melóban... s attól félek, hogy Isten a mennyország kapujában a karjaiba vesz majd, és elmondja, hogy megérti, hogy fájt, és megérti, hogy rossz volt és szenvedős, de könnyes szemekkel azt is megmutatja, hogy milyen "lehetett volna". Nem hiszem, hogy rózsaszín. Sőt... azt sem feltétlenül hiszem, hogy kevésbé szenvedős. De gazdag. Benne. Telített. Értelmes...
Szeretnék kilépni a csónakból. Talán elsüllyedek. Talán életem butasága lesz. Talán rájövök hogy a tanítós és evengelizációs vágyaim sem teljesen tiszták vagy igazak. De vajon... megéri a kételyek miatt a csónakban leélni egy életet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése