Reggel kocsival jöttek értem. :) Na jó, azt hogy egy picit megvárakoztattam az illetőt, az nem az én hibám volt. Már 28-ra sikerült összeszedni magam. Arról, hogy ő már 16-kor itt volt a félre megbeszélt találka helyett - arról én igazán nem tehetek. :)
Mosolygósan, régi dallal indult a reggel. Az akartam, hogy megtapasztaljam, és felfedezzem az Urat, ott, ahol vagyok, abban, amit csinálok. Kértem, hogy bármi lesz is, csak használja bennem. Tegye a helyére a darabokat.
A konferencián sokat mosolyogtam. Érdekes volt figyelni az előadót, az embereket, s közben tudatosítani, ahogy egyre nő bennem a "bizonytalanság", mind magammal szemben, mind pedig a bemutatásra szánt "termékkel" szemben. És ez addig-addig tud fokozódni, amíg a kezdeti lelkesedésből egy erőltetett "túl leszünk rajta" lesz, de igazából azt sem bánnám, ha sosem kerülne rá sor. Felejtsük el, és kész.
Kicsit később a nap során elgondolkoztam azon, hogy mi is történt bennem ezen a ponton. Hogy van-e egy olyan dolog, amit saját magamban vagy valamiben annyira szeretek, annyira tökéletesnek látok, hogy nem bizonytalanodnék el, és mindig akkora hittel tudnám "bemutatni". Hinni, abban, amit az ember csinál. Azt hiszem, bármennyire általánosan is hangzik, jelenleg az egyetlen ilyen pont az életemben, az az, hogy Isten van, és ez az Isten szeret. Szeret, ha esik az eső, szeret, ha fúj a szél. Szeret, ha élet fogan, és szeret, ha apukámat magához szólítja. Ezt hiszem, még akkor is, ha az érzelmeim sokszor ingadoznak. Azt hiszem, hogy egy másik dolog, amiben hiszek, az az otthon. A család és az otthon melege. Igen, azt hiszem, hogy azért is fel tudnék menni a színpadra, hogy erről beszéljek, és nem zavarna, hogy a közönség egésze mást hisz. Nem zavarna, ha butának gondolnának. Ebben nem. Tudom, hogy mit jelentett, és mit jelent.
A programozás és egyebek? Nem... érdekes az NLP... érdekesek az algoritmusok... érdekes a matek... órákig le tudnak kötni a logikai játékok... lelkesedni tudok egy könyvért, dalért, képekért... de... ha azt kérdeznéd... nem, ezekre nem építenék jövőt. Ezeket csak használnám egy keretben. Színesítenék egy építményt vele. Azt igen, szívesen. :)
Ilyen és hasonló árnyalatokban játszodtam ma. Kedves nap volt. Apropó... narancssárgát hordtam. Vidámat és élénket szerettem volna. És volt mellettem egy... hm... kék. Azt hiszem kéknek mondanám a srácot, aki ma elkísért. Meleg kék. Ajándék volt a jelenléte. Nem voltak elvárásaim, tudtam, hogy csak ritkán beszélgetünk, és eddig... nem igazán alakult ki köztünk igazán mély beszélgetés. Tudtam, hogy nem szereti, ha "nyitogatják". És azt sem, ha a másik nagyon "tárulkozó". Aki engem ismer, tudja, hogy én biza, tudok tárulkozni. Bár... a magam módján, és pillanataiban, azt hiszem feszegetve sem tudnák kinyitni azt a kagylóhéjat, amibe belebújok... mégis, normális körülmények között könnyen osztom meg magam. Úgy gondolkozom, hogy ha tudok rólad, annyival "több" kincsem van. És szívesen osztom meg az én "kincseimet" is. De igen, el tudom képzelni, hogy ez néha egyáltalán nem ajándék.
Szóval nem készültem semmi különösre. Mégis, ahogy a nap eseményei a "nem különlegesben" egymásba fonódtak... mintha egy pici derű szállt volna közénk is. Picivel több. A hideg kék melegedni kezdett. A kinti hóvihar is, mintha abban segített volna minket, hogy itt bent, csendesen, megérezzük a kályha melegét. Kedves volt. Mesélt. No, nem végig, és nem esett túlzásokba (valószínű nem is hagytam volna, az az én szakterületem:P). De egy adott ponton, amikor csendben hallgattunk egymás mellett, egyszercsak magától: elkezdte. Figyeltem. Ittam a szavait, pedig igazából nem volt annyira különleges, mégis... meg lehetett melegedni mellette. Egyszer meg is szidott. És akkor, egy pillanatra, megláttam a szívét. Szerintem onnan jöhetett a forróság... mostmár egyre biztosabb vagyok benne.
A napot, egy különleges szentmisével akartam megkoronázni. De előtte, még úgy döntöttem, hogy beülök egy teázóba. Olvasgatni, és pár szót papírra vetni. Valami különlegeset szerettem volna inni, így hát, azt kértem: "Valami különlegeset szeretnék ma. Tudnál ajánlani?:)". És hoztak. Csak bámultam a poharat, kóstolgattam a habos, édes és fűszeres ínyencséget. Azt éreztem, hogy az Úr, ma így szeret. Figyelmes, kedves... udvarol. Nekem. :)
Mosolyogva mentem tovább a szentmisére. A terem tele volt. Különleges alkalom: a katolikus misén evangélikusok, reformátusok és unitárius fiatalok voltak a vendégeink. :) Körülnéztem, és mély hála volt a szívemben azért, mert ezt láthatom megvalósulni. Úgy örültem. Olyan szép volt. Egy darabka Mennyország... És egy pillanatra az ugrott be, hogy "és ez ki tudja minek lehet a kezdete és az én kezem is benne van, és... " és már repültem volna tovább gondolatban, amikor végülis sikerült megállni. Ez a ma ünnepe. A ma öröme. A ma ajándéka. :) Hogy holnap, vagy később mi jön, az nem a ma dolga. És igen... így még könnyebb volt örülni, és hálás lenni. Mert a holnap, az még bizonytalan. Lesz, nem lesz, ilyen, vagy olyan lesz. De a ma és a most... igen, ennek tudok, és most akarok örülni. :)
Kezemben fogtam Jézust. Nem, ennél sokkal több. :) A kezemben volt egy ostya és egyszerre... Jézus testévé változott. Az én kezemben...
Nem tudom felfogni. Még most is 'borzongok' az ámulattól. Az én kezemben? Jézus...?! :)
Hát igen. Ez volt a valódi megkoronázása a mai alkalomnak. :) Isten válaszolt, és ezúttal is többet tervezett, mint amit én kértem Tőle. :)
Szép nap volt. Velem volt, és néha-néha nekem is sikerült észrevenni. Most elalszom, de előtte még mosolyogni fogok. Neki. Mert ma, különös kegyelemmel, a tenyerén hordozott. :) És mert ma... segített feltenni azt a szemüveget, amivel ezt sikerült észrevennem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése