Zsákbamacska - Elkapom a július grabancát

Hát itt. Újra itt, nektek, veletek, saját magammal. :P

Óóó, milyen gazdag is volt ez a két hónap! Ha tudnám, hogy hogyan kell, akkor szépen megfognám mint egy zsákot, és kiborítanám ide. Hogy szemelgessétek és olvasgassatok abból, ami elétek gurul. Vagy amiért hajlandóak vagytok odanyúlni.
De nem találom a sarkakat, úgyhogy játszunk mondjuk szembekötősdit. Azt úgy kell, hogy bekötött szemmel halászol ki valamit az előtted lévő szatyorból. Valamit, ami formára, fogásra éppen kellemes - vagy kellően érdekesnek tűnik. Jó játék.

Szerelem
Továbbra sem alakul. Néha tök lazán veszem az egészet, néha beleélem magam a sorozatom főszerepébe, de a rendezői feladatokat is úgy érzem, hogy nekem kell kézbevenni. Jaj, de nem megy! Azt hiszem ezzel a témával már megettem a barátaim fejét is, és talán jobban várják, mint én, hogy egyszer az a bizonyos valami bekövetkezzen. Azt mondják, hogy akkor fog megtörténni, amikor nem számítasz rá. Mint oly sokunknál, ennek esélye nálam is a 0-ba tart. :) Az idei 4 lagziból kettő már megvolt. Sokkal jobban sikerült, mint számítottam rá, mégis, az a ragyogó ötletem támadt, hogy lehetne egy esküvői párkölcsönző szolgáltatás. Egy magas, barna, jól táncoló, kedves, vicces, okos srácot választanék. Ne legyen hisztis (egy elég:P). Szeresse a rock and roll-t, és lehessen vele beszélgetni. Mindenféléről. S ha arról van szó, akkor ki-, meg bemászni az ablakon. Igen-igen, csak egy sima esküvői partnerről beszélek.
Amúgy... az egykori nagy szerelmem is megnősül. Figyelem magam és a reakcióim. Mintha egy másik élet lett volna, beugranak képek, jelenetek, érzések. De távoliak. Talán nem is úgy igaz már semmi, mint ahogyan én emlékszem. Kár, hogy a jövőt nem lehet képernyőn keresztül nézni. :)

Munkahely
Óóóó... ez most izgalmas. Új hely, új-régi emberek. Nem erre számítottam, de most reménykedve állok a dolgok elébe. Kíváncsi vagyok, és örülök, igen. :) És nem, ez még mindig nem a tanítás vonal. Abba kapaszkodom, hogy amikor az ember megérkezik, akkor valahogy értelmet nyernek az értelmetlen lépcsők és útszakaszok is. Talán ez a sok meló, sok zsákutca is vezet valahova. Egy másik dimenzióban. Szóval nem adom fel, megyek. És az új munkában egyelőre nagyon tudom értékelni az "új"-at. :)

Isten
Azt hiszem ilyen kételkedő és ragaszkodó, meg bizakodó rég nem voltam. Talán sosem. Mintha távolságokból figyelném magunkat. Néha megijeszt, hogy hova tűnik a szárnyaló lelkesedésem, és az a gyermeki hit, ami olyan sokszor közelebb vitt Hozzá. Talán naivitás (is) volt - dehát egyáltalán nem érdekelt (most sem!) addig, amíg azt éreztem, hogy Vele vagyok. Egy ideje úgy érzem, hogy sokszor hajszálakra vagyok attól, hogy elveszítsem.
A furi az az, hogy mindeközben nincs senki más, akit annyira szeretnék mint Őt. S mégis. Újabban nem foglalkoztatnak a csodák. Újabban nem fognak meg a nagy szavak, a nagy remények, a nagy tenni akarások... most... azt az Istent tudom magamhoz közel engedni, aki velem akar élni a mindennapokban. Aki azt akarja, hogy én Vele éljek a mindennapokban. Nagyon élvezem ennek a befogadásnak a felfedezését. Ugyanakkor a buktatói is fel-felvillannak: nehogy elveszítsem a hitet abban az Istenben, aki bármit megtehet ma is(és hiszem, hogy meg is tesz - kellő időben), abban, Aki erős, egyértelmű és nem köt kompromisszumot. Én most kötök (kötök?!). S talán az Úr elképesztő ellentmondásainak egyike, hogy ezt meg is engedi ma nekem... Hm.. nagyon szeretem!

Álmok
Nem sikerül sem megfogni, sem elengedni őket. Néha azért kerülget az őrület, hogy nem sikerül elérni őket, máskor meg azért, mert fogalmam sincs mit akarok, és miközben jobbra-balra ugrándozom: nem csinálok semmit. Néha ott tartok, hogy letiltom a facebook-ot, hogy segítsek magamnak "ne másra" koncentrálni. Néha pedig sikerül megsejteni annak az örömét, hogy én most főztem, vagy hogy végre pont egy akkora darab dinnyét sikerült vásárolni, amit képes vagyok egyedül is hazavinni, és megenni is. Néha mindent csinálnék, mindenben reményt látok és jövőt. Máskor meg nehéz levegőt venni. Néha úgy érzem, hogy többet kaptam az élettől, mint álmodtam volna, máskor meg nem tudok túllépni a veszteségeken. Nincsenek okos következtetéseim. Talán majd az út végéről.

Könyvek
No, ebben az évben ezek az életem különleges örömei. Most Polcz Alainet ajánlom nektek. Sétáltam vele kicsit Kolozsváron, a háborúban, érzésekben és emlékekben. Hihetetlen, hogy mennyi mindent képesek vagyunk megszokni és elviselni. Hihetetlen az az erő, ami csak úgy bennünk van. Amikor már azt hinnénk, hogy itt a vég. Miért egyik, miért nem a másik? Nem tudom. De tanulom az egyik (és nem a másik) életét élni én is. Úgy, ahogy csak én tudom.

Az énem
Továbbra is foglalkoztat az, hogy ki és hogyan vagyok a világban. Szeretnék szép lenni (hűha... ezt leírni sem semmi:P), kedves, jóóó és építő... Szeretnék változtatni. Élni és meghalni valamiért. Valakiért. Szeretnék csendes lenni és hangos is! Senki se lásson, mégis olyasmit tegyek, amire az egész világ felfigyel! (Micsoda egoizmus!)
Közben pedig felfedezem, hogy mindebből mi vagyok és mi nem. Rájövök, hogy jól áll nekem a piros, de inkább ne hordjak halvány színeket. Hogy jót tesznek az őszinte, mély beszélgetések, meghallgatások, de néha a sebek feltépése egyszerűen fölösleges. Jó az őszinte érzékenység, de van, amikor csak össze kell szorítani a fogunkat. Kell? Igazából ezt nem tudom. Csak itt és most így sejtem.
Az egyik nagy felismerésem az interjúzások során született. Amikor elmondtam, hogy szeretnék tanítani, az egyik cég éppen hogy le nem hordott ("éppen hogy" nélkül), hogy ezt hogy képzelem... ekkora lelkesedéssel nekik mekkora veszélyforrás jelentene engem alkalmazni. De megteszik, mert rendesek. Elhittem. Igazat adtam. Hálás voltam, hogy felnyitották a szemem, és esélyt kaptam. Dehát mire is?! A másik cég fantáziát látott benne(m). Én ugyanaz voltam. Furi.


Hát így. Azt hiszem sok apróság maradt még abban a zsákban. Dehát... van még egy egész élet (egész?:), hogy keresgéljünk és bontogassunk.


;)