Origami

Amikor sehogysem sikerül magadat bedobozolni.

Annyira szerettem volna. Beleférni. Okés, nem akarunk átlagosak lenni. De azért tartozni valahova... valahol elfogadottnak, és "normálisnak" tűnni. Valahol kincsnek lenni. Különlegesnek, de a helyünkön: a többiek között.

Én legalábbis vágyom mindezekre. Nem szeretnék olyan lenni, mint bárki más (holott tudom, hogy nincs belőlünk kettő egyforma). Mégis... más szeretnék lenni. A paradoxon az, hogy közben meg... valahol mégis szeretnék olyan lenni, mint a többiek. Nem morogni, amikor a fiúk golang tutoriált képesek nézni az ebédszünetben. Nem felháborodni a köziben elhangzó "mi vagyunk a bűnösök" típusú mondatokon, hanem jó keresztényként meghajtani a fejem. Egy átlagos családosnak lenni, vagy legalább egy olyan egyedülállónak, aki néha-néha randizik, és nem fél belemenni egy-egy kapcsolatba. Akinek barátnői vannak, és a srácok esetleg a szerelmei, nem a legjobb barátai. Olyannak lenni, aki tanít az egyetemen, és úgy érzi, hogy a helyén van, hisz a rendszerben, és doktorizik - ha épp ez a szükséges. Vagy olyannak, aki programozik, és van türelme szabadidejében is megoldani egy-egy feladatot. Olyannak lenni, aki el tudja engedni az emlékeket, és továbblépik a mában. Olyannak, aki könnyed és vidám, és nem filózik mindenen. Aki beleillik a keresztény csoportba. A melóba. A tanári körbe. A szegények közé - mert tudja, hogy az milyen. A világba, mert ő is egy vagány a sok közül.


Én meg akartam (akarom?) váltani a világot. Miközben tudom, persze, hogy Jézus megtette már. Mégis... meg akarom. Olyat akarok tenni, mint senki más, és közben szeretném a legátlagosabb életet élni... láthatatlanul vmi láthatót építeni.

A jó Isten a szívem csücske. (Tudjátok már, időnként másról se beszélek...)
Ma elgondolkoztam, hogy miért. (Zsepik a közelben?:) Szóval nagy szavak ide vagy oda, de Neki valahogy tényleg el tudtam hinni, hogy igazán szeret. Engem, aki ott vagyok, ahol senki sem lát, és azzal az arcommal, amit senkinek sem mutatok meg. Pont úgy, ahogy vagyok. (Közhellyé vált, tudom. Mégis ez a kis közhely az én egyszerű kis valóságom.)
Nem történtek csodák, gyógyulások, nem hallottam hangot az égből, nem volt semmi extra. Csak végre tudtam, biztosan, hogy nem kell többet magamat semmilyen dobozba gyömöszölni. Jól vagyok így. Van remény, jövő, tovább, és mindez szép, és vigyáznak rám. És ha már extrémségek: én emlékszem arra az érzésre, amikor repülni tudtam volna. :) (Nem, nem az a szerelem... ez egy másik ;) )

Ma mégsem tudok repülni. Nem is akarok. Le szeretnék szállni.
De nincsen befutó sáv, csak azok a dobozok...
És továbbra sem sikerül. Nem férek sem a máséba, sem abba, amit én választottam. Úgy szeretném megtalálni azt, amelyik elég tágas. Néha kiáltozom, hogy majd csak meghallja valaki - többen többet látunk. Aztán találunk is, egy széleset, egy nagyot, egy szépet... és másodpercekig sem bírom benne. Ugrom is kifele.
Nem találom.

Tényleg hagynom kellene a dobozolást? Nincsen számomra való?
Pedig én hiszem, hogy valahol le kell táboroznom. És le is akarok.

Nincs doboz...

Őrült gondolat... vajon hajtogatni kellene egyet!?!