Ma setaltunk Istennel:). Eszembe jutott, hogy van errefele egy erdos resz, es setalnek egyet. Nem tudtam merre kell menni, kicsit kerdezoskodtem, aztan elindultam. Mar az elejen mosolyogva mentem az utcan, mert en most Vele setalok:). Nagyon tetszett:P. Aztan gondolkoztam, hogy de mirol is beszelgessunk... hat nem filoztam sokat, egybol jott az otlet.
A tegnapi napom...
A tegnap a cegnel buli volt. Szulinap. Es eletem egyik legkinosabb egy oraja. Mindenki csevegett, ragcsalt, beszelgetett, en pedig ultem a szamitogep elott, es probaltam minel lathatatlanabb lenni... Nem volt erom felkelni, es barkihez odamenni... nem birtam megmozdulni, hogy kicsit "szocializalodni"... nem ment. Butasagnak tunhet, de en ugy eltem meg, hogy nem vagyok ra kepes. Ultem a szamitogepem mogott, mintha valami halaszthatatlan dolgom lenne, es kozben azt ereztem, hogy elsullyednek... Nem jottek oda hozzam. Neha ram neztek, es ha eszrevettek, akkor ugy ereztem, hogy sajnalnak... amitol meginkabb sullyedni tudtam volna...
Alig vartam, hogy kirohanhassak az irodabol.
En vagyok a hibas. Tudom. Nem onostorozas. Abban az allapotomban, abban a helyzetben, elerkeztem a hataraimhoz. Nem birtam tobbet tenni. En, a baratsagos leanyzo, osszehuzodtam, mint egy kicsi suni... Ennyi.
Annyira letort ez az elmeny, hogy sokaig nem tudtam osszeszedni magam. Elkepzeltem, hogy az egesz eletem, az almaim arrol, hogy tanar leszek, mind hiabavalo, mert nem tudok kommunikalni...
Hat ebbol Isten osszeszedett tegnap. Tenyleg nem tudtam ide beilleszkedni. Tenyleg nem voltam kepes meg alapveto emberi kapcsolatokat sem kialakitani... Es? Ettol kevesbe szeret? De vajon el tudom hinni, hogy tenyleg ugyanugy szeret?
Ezekrol beszelgettunk a hegyen kifele. Ami nagyon klassz volt, hogy fogalmam se volt merre kell menni. Minden elagazasnal Ot kerdeztem, es hihetetlen, de ereztem merre menjek:). Nagyon jo elmeny volt Vele setalni es korulnezni. Lattam a varost:). Lattam az eget:). A felhoket... gyonyoruek... Isten mindig ezzel kapraztat el:P..
Kiertem egy tisztasra. Ketfelol erdo, kozepen gyonyoru tisztas.
Akkor kezdtem el felni. Imadkoztam, dicsoitettem Istent, es kertem, hogy meginkabb talalkozhassak Vele. Egeszen kozelrol. Kulonleges percek voltak...
Egy ido utan azt ereztem, hogy hiv, hogy menjek be a tisztas kozepere. Nagyon feltem. Ketfelol erdo. Fel 8 volt... az erdoben mar jo sotet volt, kint meg volt feny, de en mar ugy ereztem, hogy hamarosan szurkulodik. Azt ereztem, ha bemegyek a tisztas kozepere, mindenfelol vedtelen leszek. Ugy ereztem, hogy be lennek szoritva, es elszaladni se tudnek.
Ugyanakkor azt is ereztem, hogy Isten hatalmas. Ha O velem, mi tortenhet?
Bementem. Dicsoitettem vegig Istent. Ott alltam azon a helyen, ahova hivott...
Ami elottem volt: egy hosszu osveny a fak kozott... Tudtam, hogy kivezet innen, tudtam, hogy gyonyoru helyen, tudtam, hogy Isten ezt az utat ajandeknak szanna nekem, de... nem mertem menni.
Bocsanatot kertem Istentol, amiert ilyen hitetlen vagyok, es visszafordultam, hogy a mar ismert uton menjek haza.
Nem eltem meg kudarckent, mert ereztem, hogy Isten nem haragszik. Tudtam, hogy nem ker tolem olyat, amire nem allok keszen. Ugyanakkor orultem, hogy az elso hivasara valaszoltam. Megis elgondolkoztato, ami ma tortent: felismertem egy ujabb hatart, ezutattal a hitemben. Ennyire bizom Benne. Itt tartok. Hiaba mondom, hogy barmit megtennek, ha mondja, mert meg nem...:(
Viszont mast is latok: ebben az egeszben latok valami remenyt. A csalodottsag mellett azt erzem, hogy segiteni fog nekem. Szep fokozoatosan fogjuk felfedezni egyutt az erdot, az eletem, es megmutatja, hogy nincs mitol felnem. Hiszen O mindennek az Ura es Kiralya.
Igazabol most ugy erzem, hogy sokat kell meg Vele setaljak, hogy megismerjem. Meg jobban. Apukammal nem felek az erdoben. Akkor se, ha nem latom, de hallotavolsagban van.
Isten teremtette apukamat... es engem is...:)...es ha nagyon figyelek, neha hallom Ot... es O sosincs "csak hallotavolsagban"...:)
Szeretnek meg jobban bizni Benne. S valahogy ugy erzem, ma elindultam megint egy kicsike osvenyen... legkozelebb majd tovabbmegyek:).
A tegnapi napom...
A tegnap a cegnel buli volt. Szulinap. Es eletem egyik legkinosabb egy oraja. Mindenki csevegett, ragcsalt, beszelgetett, en pedig ultem a szamitogep elott, es probaltam minel lathatatlanabb lenni... Nem volt erom felkelni, es barkihez odamenni... nem birtam megmozdulni, hogy kicsit "szocializalodni"... nem ment. Butasagnak tunhet, de en ugy eltem meg, hogy nem vagyok ra kepes. Ultem a szamitogepem mogott, mintha valami halaszthatatlan dolgom lenne, es kozben azt ereztem, hogy elsullyednek... Nem jottek oda hozzam. Neha ram neztek, es ha eszrevettek, akkor ugy ereztem, hogy sajnalnak... amitol meginkabb sullyedni tudtam volna...
Alig vartam, hogy kirohanhassak az irodabol.
En vagyok a hibas. Tudom. Nem onostorozas. Abban az allapotomban, abban a helyzetben, elerkeztem a hataraimhoz. Nem birtam tobbet tenni. En, a baratsagos leanyzo, osszehuzodtam, mint egy kicsi suni... Ennyi.
Annyira letort ez az elmeny, hogy sokaig nem tudtam osszeszedni magam. Elkepzeltem, hogy az egesz eletem, az almaim arrol, hogy tanar leszek, mind hiabavalo, mert nem tudok kommunikalni...
Hat ebbol Isten osszeszedett tegnap. Tenyleg nem tudtam ide beilleszkedni. Tenyleg nem voltam kepes meg alapveto emberi kapcsolatokat sem kialakitani... Es? Ettol kevesbe szeret? De vajon el tudom hinni, hogy tenyleg ugyanugy szeret?
Ezekrol beszelgettunk a hegyen kifele. Ami nagyon klassz volt, hogy fogalmam se volt merre kell menni. Minden elagazasnal Ot kerdeztem, es hihetetlen, de ereztem merre menjek:). Nagyon jo elmeny volt Vele setalni es korulnezni. Lattam a varost:). Lattam az eget:). A felhoket... gyonyoruek... Isten mindig ezzel kapraztat el:P..
Kiertem egy tisztasra. Ketfelol erdo, kozepen gyonyoru tisztas.
Akkor kezdtem el felni. Imadkoztam, dicsoitettem Istent, es kertem, hogy meginkabb talalkozhassak Vele. Egeszen kozelrol. Kulonleges percek voltak...
Egy ido utan azt ereztem, hogy hiv, hogy menjek be a tisztas kozepere. Nagyon feltem. Ketfelol erdo. Fel 8 volt... az erdoben mar jo sotet volt, kint meg volt feny, de en mar ugy ereztem, hogy hamarosan szurkulodik. Azt ereztem, ha bemegyek a tisztas kozepere, mindenfelol vedtelen leszek. Ugy ereztem, hogy be lennek szoritva, es elszaladni se tudnek.
Ugyanakkor azt is ereztem, hogy Isten hatalmas. Ha O velem, mi tortenhet?
Bementem. Dicsoitettem vegig Istent. Ott alltam azon a helyen, ahova hivott...
Ami elottem volt: egy hosszu osveny a fak kozott... Tudtam, hogy kivezet innen, tudtam, hogy gyonyoru helyen, tudtam, hogy Isten ezt az utat ajandeknak szanna nekem, de... nem mertem menni.
Bocsanatot kertem Istentol, amiert ilyen hitetlen vagyok, es visszafordultam, hogy a mar ismert uton menjek haza.
Nem eltem meg kudarckent, mert ereztem, hogy Isten nem haragszik. Tudtam, hogy nem ker tolem olyat, amire nem allok keszen. Ugyanakkor orultem, hogy az elso hivasara valaszoltam. Megis elgondolkoztato, ami ma tortent: felismertem egy ujabb hatart, ezutattal a hitemben. Ennyire bizom Benne. Itt tartok. Hiaba mondom, hogy barmit megtennek, ha mondja, mert meg nem...:(
Viszont mast is latok: ebben az egeszben latok valami remenyt. A csalodottsag mellett azt erzem, hogy segiteni fog nekem. Szep fokozoatosan fogjuk felfedezni egyutt az erdot, az eletem, es megmutatja, hogy nincs mitol felnem. Hiszen O mindennek az Ura es Kiralya.
Igazabol most ugy erzem, hogy sokat kell meg Vele setaljak, hogy megismerjem. Meg jobban. Apukammal nem felek az erdoben. Akkor se, ha nem latom, de hallotavolsagban van.
Isten teremtette apukamat... es engem is...:)...es ha nagyon figyelek, neha hallom Ot... es O sosincs "csak hallotavolsagban"...:)
Szeretnek meg jobban bizni Benne. S valahogy ugy erzem, ma elindultam megint egy kicsike osvenyen... legkozelebb majd tovabbmegyek:).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése