Prince

Szerdán, ahogy szaladtam lefele a hegyről, egy játék jutott eszembe. Prince of Persia. Talán sokan játszodtátok már.

A 11. pálya lehetett. Sokszor megpróbáltam végigvinni, de nem sikerült. Egyetlen tükör okozta a problémát. Valahányszor átléptem rajta, elvette az árnyékomat, s adott ponton szembe találtam magam saját magammal, persze ezúttal nem volt köztünk a tükör biztonságot is nyújtó fala.

Csak én és én. 

Nekem támadt. Védekeztem, visszatámadtam, győztem. Meghalt, de én is vele együtt. Hiszen ő is én voltam.

Restart. Újabb próbálkozás. Persze most is nekem támadt. Ezúttal tudtam, hogy nem ölhetem meg. Hagytam hát. Ő győzött. Meghaltam. Ő is meg.

Sokszor megpróbáltam megoldani ezt a paradox helyzetet, de nem sikerült. Ezzel maradt abba a Prince-s pályafutásom is:P.

Gondolkoztam ezen a játékon. Grafikából tanultuk, hogy minden program lényege tulajdonképpen modellezni a valóságot. Minél jobban sikerül, annál érdekesebb és sikeresebb az eredmény.

Ez a játék is a valóságot modellezi. Azt hiszem azzal, hogy van legalább két énünk, újat nem mondtam. Talán azzal sem, hogy ezek nincsenek a legjobb barátságban. Az egyik felünk haragszik a másikra, amiért olyan... amilyen.

Támadjuk saját magunkat. Érezzük, hogy fáj, és mit teszünk? Igazat adunk neki, és ott vagyunk a béka feneke alatt napokig, amíg sikerül többé-kevésbé elfelejteni a témát, de mindig egy fájó pont marad.

Vagy: elfojtjuk a támadót. S vele együtt a kérdést, a témát. Újabb érzékeny pont.

Kiút?

Gondolkodtam, hogyan lehet úgy szembenézni a tükörrel, hogy ne válljon ketté az énünk. Talán ez a megoldás.

Vagy ha már úgyis bennünk van ez a sok énünk, nem lehetne őket kibékíteni?

Kiváncsi vagyok a játékban mi volt a megoldás...