Őszintén...

Megtanultam mosolyogni. Újra. Szépen a világnak, szépen magamnak, és még Istennek is. Újra. Szinte szép és jó is lehetne ez így, ha nem lennének azok a percek, amikor egy egészen aprócska felhő kerül az égre. De ilyen pillanatok vannak, mindig is lesznek, tudom.

Figyelem magam. Mit hoz ki belőlem egy kis eső...

Nem azzal van baj, hogy nem tudom elfogadni, hanem azzal, hogy nem tudom a helyére tenni. Nem vagyok már csak szomorú sem. Egy ideig voltam, de most nem. Most vidám vagyok vagy keserű...

Magyarázzam?

Nem nagyon tudom. Jézus az én megváltóm. Életem királya. S ezt nagyon komolyan gondolom, akárhogy is vagyok.

Most... hát most még azt se mondhatnám, hogy haragszom Rá. Hiszen nem. Tudom, hogy mindennek volt értelme, amit megengedett... Volt idő, amikor még lázadtam, kiabáltam, haragudtam, sírtam, és talán számon is kértem... Hiszen én voltam ott! Én voltam egyedül... nekem fájt olyan nagyon...

Most nem. Nem haragszom. Nem kiabálok. Elhiszem, hogy volt értelme. S mégis minden újabb felhőnél egy  keserű mosoly van bennem: "ez is illik a képbe...". Azt hiszem csalódtam...

Ott tartok, hogy nem tudom hogyan üljek le újra megbeszélni ezt Vele. Átadtam már Neki. Tudja, és lassan már én is... De mintha eltört volna valami bennem. Nem merek hinni a csodákban. Félek, hogy elveszi... Ő, aki a Fiát adta értem, Ő venné el azokat a pici örömeket és vágyakat, amiket azért ültetett a szívembe, hogy kedveskedni tudjon majd velük?

Cikáznak bennem az Ő és a gonosz szavai. Az igazságé és a hazugságé. Nem mindig tudom, hogy melyiket hallom. Az enyém is ott van valahol, de mélyre kellene ásni érte...

Ilyen azt hiszem, amikor az fáj, hogy nem fáj. Az fáj, hogy nem is sírsz. Hogy minden elmegy melletted, és szinte el is hiszed, hogy ez sose lesz másként..

Hát itt tartok. És leírom. Meg se tudom indokolni, hogy miért. De itt van...

Én mégis... nehogy azt higyjétek, hogy feladtam. Jézussal ezt sose lehet. Még akkor sem, amikor az embernek nem marad semmije. Mint Jóbnak. Akkor harcol a leginkább. Most talán már túl vagyok azon a harcon. S azt hiszem, hogy elfáradtam. Azt hiszem, hogy egyedül vagyok, és nem érzem, ahogy Isten magához ölel.

De feladni nem fogom. Hiszen "mindenre van erőm Abban, Aki nekem erőt ad"... és a "régiek elmúltak, újak következnek"... Hiszek Neki.

S akkor mi lesz?Hát nem tudom. De Ő tudja. Nem vagyok valami lelkes. Tehetek kicsi aranyos mosolygokat, amik illenének is ide, de az az énem, aki ezt leírja, most nem mosolyog. S most az egyszer jobb kedvűnek se akar tűnni.

Csak vár... Rá vár... a gyógyulásra... az ébresztésre...

Arra, hogy Isten egy apró suhintásával elsöpörje a támadásokat, és úgy öleljen magához, mint még soha. Csak Ő és én. Az Ő vigasztaló Szentlelke, aki újra hitet és reményt ad majd nekem. Az Ő védelme, ami erőt ad és bátorságot. S az Ő jelenléte, amikor nem vágyom semmi másra.

Hogy újra lámpást kapcsoljon bennem, s észrevegyem magam. Hogy térdre hulljak, amikor végre újra meglátom Őt.

Súlyos. Bűnös. Ijesztő. De most ez vagyok. S ez is én vagyok.

Nem érzem, de biztosan tudom, hogy Neki is fáj, hogy most itt vagyok. Mert Ő az egyedüli, aki nem tud nem szeretni. Engem se... és téged se... SOHA!