Minden egy tragédiával kezdődött...

Negyed óra késéssel futott be az állomásra. Nem várták sokan. 

A lány még mosolygott egyet, aztán felkapaszkodott a lépcsőkön, és kiváncsian lépett az új, ismeretlen helyiségbe. Körülnézett. Ő volt az egyetlen utas ezen a járaton. 

Néhány perc múlva előkerültek még ketten. Egy kedves ellenőr, aki nem sokat időzött köztük, mosolyogva nyugtázta, hogy minden a terv szerint halad, aztan továbbsétált. És még valaki...

A lány kiváncsian figyelte. Nyakkendő, lila ing, sötét haj, magabiztos tekintet, fülig érő mosoly, hangos nevetés... 

A lány gondolkozott még pár percet, hogy vajon kivel is zárta őt a sors magára erre a néhány órára, de mivel az ismeretlen nem mutatott különösebb érdeklődést, elhessegtette ő is a gondolatot.

Néhány perccel később arra lett figyelmes, hogy beszélnek hozzá. Bájosan, gúnnyal, nevetve, lekezelően. Egy párbajban találta magát. Nem tudta, hogy mi a tét, de támadták. Felvette hát ő is a tőrt. Tetszett neki, hogy milyen ügyesen ki tudja védeni az ellenfél támadásait. Egy csavar készül... de hoppá, még idejében felismerte, és egy bájos mozdulattal kipördítette a tőrt az ellenfél kezéből. Ebben a kis mozdulatban felhasadt ugyan picit a védőruhája, de nem törődött vele. Elkezdte élvezni a harcot. Minél inkább érezte, hogy előrelátja a társa mozdulatait, annál lelkesebben szúrt ő is. És talált is. Mégegyszer... Egyre mélyebbre szúrt. És még mindig tetszett neki...

Eközben a lila inges kezdte egyre inkább érezni, ahogy csípi a nyílt levegő a sebeket, amiket kapott... Tudta ő nagyon jól, hogy egyszerre erősebb és mégis gyengébb, mint ellenfele, de nem érdekelte. Egy nagyon erős motor hajtotta belülről: a "csak azért is!" és a fájdalom...

Könnyedén és érdektelenül kezelte a tőrt. Ha ő szúrt, nevetett, ha őt sebezték, egy szájmozdulatta jelezte: "írja csak a többihez"...

Még egy támadás. Jól védi a lány. Na és most? És igen, ezt is! De... és akkor meglátta a lányon ejtett pici karcolásokat. Ahogy annak kezdett felszakadozni a ruhája... Talán az a mozdulat nemcsak a ruhát hasította ketté... 

A lila inges lassan letette fegyverét...Most látta, hogy akivel ő küzd, azt védenie kellene. Nem volt rá képes, de eldöntötte: olyat tesz, amit még soha. És lassan elengedte a tőrt, ami a kezében volt. Nagyot koppant... A lány tágra nyílt szemekkel nézte. Egyikőjük sem nyúlt utána. 

A lila inges lassan megoldotta a nyakkendőjét is. Mindig is zavarta, néha úgy érezte, hogy megfojtja... De nem vette le még soha. Hozzá tartozott. Ez volt az ő jele a világ előtt. 

Most, ahogy szép lassan letette, tudta, hogy megtagadja magát. S mégis egyre könnyebb és szabadabb lett. Ahogy levetette az öltönyét is, a lány észrevette, hogy tele van sebekkel. Egyesek régiek, mások egészen frissek. Néhány annyira csúnya volt,  hogy a lány szeme megtelt könnyel, amikor meglátta...

A lila inges már nem bánta, ha a lány bámul rá. Tudta, hogy azok a szemek most értik őt. Talán életében először valaki igazán őt látja, és ő hagyja ezt... Érezte, hogy végre kap levegőt. Hagyta, hogy átjárja mélyen a tüdejét...újra és újra. Egész nap most nem mosolygott először, és valahol belül mégis ebben a szomorúságban volt a legszabadabb...

Beszélgettek. A lány, minél többet hallott, annál inkább csak egy képre tudott gondolni: pár perce ezzel a fiúval párbajozott, élvezte, hogy támadja... ezt a fiút bántotta... ő... el tudott volna süllyedni...

A lila inges eltűnt. A fiú, aki maradt, egy idő után újra felvette az öltönyét, megszorította a nyakkendőjét. Készen állt az újabb ütközetre... ezúttal az élettel...

A lánynak összeszorult a szíve. Szeretett volna adni egy darabkát magából. Látta, hogy a fiúnak sok hiányzik. Szerette volna potólni. Gyógyítani... De Ő nem Isten... az utolsó pillanatokban felmutatott az égre. Mesélt. Csengett a hangja. A fiú szeme még követte egy darabig, de a gondolatai máshol jártak... túlságosan sokat bántották már ahhoz, hogy elhihesse a szépet...

Eltelt az este. A lány leszállt a megállóban. Ez az út eddig hozta... Mindketten tudták, hogy sose látják többet egymást. A fiú újra a lila inges lesz. A lány érezte, hogy valamit tenni kellene, de csak szép lassan leszállt, és továbbsétált. Még sok megálló várja... Visszapillantott... megint az a tehetetlenség... neki kellene... ápolni... vagy legalább bemutatni a patikusnak...

De csak ment, tovább...

Jézus meghalt a kereszten. Minden egy tragédiával kezdődött... De messze nem ott ért véget...

Ezt azért még elmondhatta volna aznap este...