Semmi különös:)

Isten szólt reggel, hogy tessék szépen figyelni, és szót fogadni:P. Na, hát ez nem az erősségem. De örültem, hogy Vele kezdődött a napom. Az "imádok élni" dalt sehogyse tudtam kiverni a fejemből, de mivel itt a magyart ugy-e senki sem érti (vagy aki meg igen, az szinte sosem akar velem beszélni - ez már ilyen Murphys itt is:P), ezért a többi önkéntessel kiegyeztünk egy "I believe I can fly"-ban. Eléggé nem ugyanaz, tudom:P. De szerintem vették a lapot:P.

A boltban ma volt a karácsonyi akciós nap. Igen-igen, november 8-án:D. Szóval egész nap dekorációk, karácsonyfa, zene, és eladnivalók készültek. És egy-két futó, de kedves beszélgetés. Éééééés... 1-2 aprócska meglepit beszereztem magunktól (ha már akció :P) és szépen elgondoltam, hogy milyen szép lenne otthon picit mindenkire gondolni:). Legalább gondolni... rátok :"> :).
Közben azt is megtudtam, hogy végre hamarosan magyar állampolgár lehetek:D. Az itteniek nem értették, hogy ez miért is olyan nagy szám, de én azért kitartóan ezt újságoltam ma mindenkinek:P. Akkora dolog!!!!:D

Aztán egy kedves (még mindig 4 tagú) közösségi alkalom, csendes séta hazafelé - és végre 20 percen keresztül az "imádok élni" mehetett az iPhone teljes hangerejével (ilyen faluvégi úton járok haza, és este 10 után már nem nagyon vannak az utcán, szóval remélhetőleg senkit nem zavart:). Figyeltem, ahogy a hangom összecseng a dallal. És ott valahogy még ez is olyan szép volt (kívülről valószínű nem ezt mondanám, mert hát... nem vagyok egy énekes:P).

Vissza-visszatért egy gondolatfoszlány a fejembe: "mindent odaadni, amink van. Az igazi adakozás mindig kicsit fáj, mindig kicsit belehalunk". Az özvegy két fillérje. Mindene.
Az én ajándékaimra gondolok. Milyen messze vagyok még én ettől a mindentől... - gondolom, és vággyal a még több után, de boldogsággal mindazért, amit már adhatok, tovább mosolygom:).

Szeretem:).