Visszamenni oda, ahol...

A múlt héten egy kedves könyvet olvastam. Annyira tetszett, hogy pár nap alatt el is fogyasztottam. Még így meló és egyebek mellett is.

Több könyv volt már rám hasonló hatással, de mostanában azok a könyvek nyűgöznek igazán le, amik a nőkről, a szépségről vagy a vágyról szólnak. Talán mindig is fontos lesz, de most a gondolataim nagyon nagy részét töltik ki a nőiességet kutató kérdéseim és sejtéseim.

Én. Nő. :) Kislány. Én.. a nő.

Azt hiszem, hogy annak a valósága, amit ez igazán jelent, csak nagyon lassan érkezik el hozzám. De minden nap, amikor felfedezek ebből a valóságból valamit, akkor érzem, hogy "különleges" meghívás ez, és hogy a jó Isten különös kincset bízott ránk, nőkre.

Az idén számomra ismétcsak nehéz volt a január. Talán az utóbbi évek legnehezebb januárja. Megengedtem Istennek, hogy a csendben és a magányban jöjjön hozzám közel. Az idén nem mentem el a MEHR-re (nagyon különleges, dicsőítő konferencia Németországban). Otthon sem maradtam, és nem is töltöttem a barátaimmal az első napokat. Hol voltam?

A magányomban. A fájó gondolatok között, saját magammal összezárva. Nagyon sokat vártam Istenre, és nem éreztem, hogy jött volna. Nem éreztem, hogy itt van, nem éreztem, hogy vezet, nem éreztem, hogy irányt mutatni. Az éreztem: egyedül hagyott. Mindenben, és mindenki mellett, egyedül, a magányomban.

Amikor már úgy voltam vele, hogy mélyebbre nem mehetek és sírva borultem a térdeimre a szőnyegen... egyszercsak világossá vált számomra, hogy ott lent, ahol már senki és semmi sincs, ami reményt adhatna... ahol csak a hiány és fajdalom van... Ő mégis ott van. Nem tudom miért ott. Nem ott lakik. És mégis ott volt... Talán lejött értem, mert nem akarta, hogy bajom legyen. Talán akkor tudtam én is már igazán mindent félretéve tudatosítani az Ő jelenlétét, amikor már semmi más nem számított. Nem tudom. De ott volt. És bár nem történt semmi, egyszerre mégis teljesen világossá vált számomra, hogy velem van. Ott van. Itt van.

Elindultunk hát együtt, neki ennek az évnek is. Célokat fogalmaztunk meg, megnéztük az életem házát, és meg sok mást is. A január továbbra is nehéz volt, de segített elkezdeni ezt az évet is.

Ami érdekes... hogy Isten rám hangolódott. Mivel, ezeknek a mély állapotoknak a hátterében egy erős keresés áll, ezért azzal kezdtünk el foglalkozni, ami érdekel. Ahol keresek. Meghatározni magamat. Őt. Minket. A céljainkat. A jövőnket és a hogyan továbbot. (Miközben írom érzem csak igazán, hogy mennyire igazodott hozzám... az Isten...)

Így hát a Bibliát is úgy kezdtük el olvasni ebben az évben, ahogy nekem könnyű volt. A nőkről. A nőnek. Újraolvastam régi (meg újabb) történeteket a Bibliában szereplő nőkről. Figyeltem őket. Ittam a lapokat. És Isten napról napra új csodákat tárt fel elém. Eszterről, aki talán sosem számított akkor akegyre, s aki egyszercsak kilépett a biztonsági zónájából, bár mindent elveszthetett volna. Rútról, aki bizony eléggé flörtölt a kedvesért. Juditról, aki régebben mindig kegyetlennek tűnt a szememben, de akiről egyszercsak felfedeztem, hogy mennyire erős hitű asszony volt, és mennyire hihetetlenül bátor. Ahogy Ő imádkozott és aztán kilépett a hitben, hogy az Ő Istene, ha akarja, akkor megvédi, ha nem, akkor is az Ő kezében van... és végül ő menti meg Isten népét. Megszerettem Juditot.

És akkor ott van Zsuzsanna... na meg, talán a legmélyebb hatással Ózeás utcanője bírt... Amikor Isten elmagyarázta, hogy mennyire sóvárog értem, értünk... Amikor leesett, hogy én vagyok a prosituált, a hűtlen asszony, akiért a próféta újra meg újra kinyújtja a kezét... A próféta?... Isten. Én vagyok, akiért Isten rohan, sóvárog, vágyik, és fájdalommal telített haraggal kiállt..."mert nem kerestetek, nem akartatok megismerni engem". Itt értettem meg, hogy Isten ugyanolyan sóvárogva várja az én szerelmemet, ahogyan én várom... valaki másét. Fáj neki, hogy megosztaná magát, megmutatná... és nincs akinek. Süketek a fülek, és nem látnak a szemek. Megértettem, hogy az érzés, ami engem annyira kínoz, számára sem ismeretlen. És én mégis hányszor elmegyek Mellette...

És Isten itt még nem fejezte be. Múlt szombaton kezembe adta Karstin könyvét. Először félretettem, mert ki akar "szinglis" könyvet olvasni. Semmi kedvem azt hallgatni, hogy mennyire okés szingliként élni, nem ez az álmom, nem ezt akarom, és nem akarom magamban azt a kevés hitet is kioltani, ami még fel-fellángol azzal kapcsolatosan, hogy egyszer talán majd én is találkozom a kedvessel...

Valami miatt mégis beleolvastam. Pár perccel később fizettem, és mint mondtam: a könyv lapjai nem voltak túl sokáig érintetlenek. :)

Karstint csodálom. Csodálom, hogy a fájdalommal a szívében, az érzékenységgel a lelkében, az emberi tökéletlenséggel, és az Úr iránti szerelmével hogyan éli egyik napját a másik után Istennel. Ez a könyv nemhogy nem oltotta ki a vágyat a család után, hanem sőt, felerősítette, de mindezt úgy, hogy közben hálát sikerült adnom azért, amim ma van. Örülni a jelennek, s nem szomorkodni/vagy akár örülni egy jövőnek, amiről semmit sem tudok. Segített meglátni Istent egy hóviharban, egy fincsi teázásban (erről írtam a múlt héten:), és ... a vágyaimban is. Ahogy végigkövettem Karstin 7 napi utazását, felelevenedtek bennem a vágyak, azért hogy tegyek, azért, hogy tényleg ismerjem az én Uramat, azért, hogy oda merjem adni Neki a szívem... újra. Hogy kérni merjek. Olyasmit, amit már régen nem mertem, mert meghalt a hitem, hogy teljesítené...

És tényleg... egy különös öröm és hála töltötte be a szívemet.

A mai bejegyzés elsősorban azért született, mert meg akartam osztani veletek egy különleges élményemet és felismerésemet. Bár Karstin könyve nagy hatással volt rám, mégis a csütörtök-pénteki esmények felkavartak bennem valamit, olyannyira, hogy a hétvége sem volt elég, hogy megnyugodjak. Ma eldöntöttem, hogy Karstin egy ötletéhez hasonlóan, én is megpróbálkozom visszamennyi oda, ami "megsebzett". Arra gondoltam, hogy szeretnék még egy találkozást. Bár, mostanában csak rövidebb imáim vannak, mégis kértem Istent, hogy tegye ezt a házat az ő jelenlétének házává, és alakítsa ezt az alkalmat a szíve szerint.

Tudjátok... ez megint az a helyzet volt, amikor Isten meghallgatta a kérésemet, és válaszolt rá, és szokásához híven, nem úgy válaszolt, ahogy kértem. Nem úgy történtek az események, ahogyan én gondoltam. S mégis, ismét többet adott, mint kértem.

Akik nem csak a blogomról ismertek (bár lehet hogy már itt is átjön:), én időnként nagyon sokat tudok azon nyavajogni, hogy "miért nem küldi már?!"... hogy "hol késik?!"... hogy "lesz, egyáltalán?!". És miközben a vágyaimat ez az egy, várva várt, képzeletbeli személy felé irányítom... sokszor átcsúszik a tekintetem azon, amim van.

Pár hete Budapesten voltam. Üldögéltem egy padon az egyik legjobb barátom mellett. Fiú. Nagyon szeretem. Kevés ember volt hozzám olyan közel, mint ő, az évek során. 8 év. Nem olyan kevés idő.

Ültünk egymás mellett, és a sok-sok olyan lázongás után (amik azt éltették bennem, hogy "igen, mert nekem minden fiú a legjobb barátom lesz" meg hogy "senki nem akar tőlem mást" stb.) egyszercsak egy újabb kegyelmi pillanatban volt részem. Ott és akkor éreztem, hogy eltölthetem az életemet úgy, hogy folyton csak emiatt panaszkodom, és minden fiúra magam mellett nézhetek úgy, hogy ő is "csak" a barátom... vagy nézhetek rájuk úgy, hogy hihetetlen, hogy mennyire fantasztikusak, és hogy mekkora áldás számomra az, hogy ők vannak. Ez lehetne nagyon erőltetett próbálkozás a saját magam győzködésére, arra, hogy találjak minden rosszban valami jót... de nem az volt, és nem az. Egy hatalmas hála töltött el engem akkor, elsősorban annak a személynek a barátságáért, aki akkor a padon mellettem ült, de a többiekéért is, akik különleges helyet foglalnak (foglaltok:) el az életemben és a szívemben. Eljutott hozzám, a szívemig, hogy igazából nagyon szerencsés vagyok, és tényleg azt hiszem, hogy a világ legkülönlegesebb férfiait tudhatom barátaimnak.

A mai nap margójára: ismét felfedeztem egy nagyon különleges valakit. S tudjátok... ma, amikor ezt a helyzetet is már sokadjára tisztáztuk... egy hatalmas megkönnyebbülés, szabadság és öröm lett benne, hogy igen... ő is színesíti majd az életem, s talán én is tudok számára is csepegtetni abból, aki vagyok és akivé remélhetőleg az Úrral válok az évek folyamán. Öröm volt. :)

Nőnek lenni? Biztosan írok majd erről, mert ennek a rejtelmei továbbra is vonzanak, és nem hagynak nyugodni. Fiú - lány barátság? Nincs, és mégis, az életem legnagyobb ajándékai ezek az elvileg nem létező barátok. Az én életemé. A tiedben lehet nem léteznek. Igazából, lehet a te definíciód szerint az enyémben sem. De ezek a férfiak, akik segítenek nekem a nővé válásban és abban, hogy igazán éljek ezen a világon... számomra több, mint értékesek.

u.i. Ajánlom mindegyikőtöknek a nőiesség témában John és Stati Eldredge Elbűvölőjét. Nagyon édi könyv. Apukám halála után is örömömet tudtam lelni benne. Sőt. Megvígasztalt és erőt adott. Olyan, mintha a legmélyebb vágyaimat és gondolataimat írnák le benne. Szóval ajánlom olvasásra minden nőnek! :)